Sem könnyek. Sem kiabálás. Csak a csend — sűrű, éles, mint az üveg. Beitta magát a falakba, a padlóba, a lélegzetébe. Másnap reggel a frissen sült palacsinta illatára ébredt fel a férfi, meglátta az étellel roskadásig megrakott asztalt, és önelégülten elmosolyodott.
— Na látod, végre megértetted — mondta.
Ám abban a pillanatban, amikor észrevette, ki ül már az asztalnál, minden magabiztossága darabokra hullott, mint egy kártyavár, amelyet egyetlen érintés dönt romba.

Klára Kovács már régóta tudta: a hallgatás az egyetlen pajzs, amikor bármely szó szikrává válhat. Az előző este, amikor András megütötte egy újabb értelmetlen, kimerítő vita során, nem védekezett. Nem emelte fel a hangját. Nem csapta be az ajtót. Egyszerűen felállt, bement a hálószobába, halkan becsukta az ajtót, és ott maradt mozdulatlanul, amíg a szíve abba nem hagyta az őrült dobogást, mintha ki akarna törni a mellkasából.

Az éjszaka nem hozott megkönnyebbülést, de a reggel döntést hozott. Nem bosszút és nem megbocsátást — az igazságot. Klára korán felkelt, kontyba tűzte a haját, és jéghideg nyugalommal lépett be a konyhába. Palacsintatészta, ropogós bacon, olvasztott vaj, erős kávé — pontosan úgy, ahogy András szerette. Még eperlekvárt is kirakott, pedig ő maga ki nem állhatta annak émelyítő édességét. Minden tökéletesnek tűnt… túlságosan is tökéletesnek ahhoz, hogy véletlen legyen.

Amikor András felébredt, lustán nyújtózott, annak az embernek az önbizalmával, aki azt hitte, hogy az éjszaka „helyrehozott” mindent, majd az étel illatát követve a konyhába ment. Valóságos lakoma tárult elé: aranyszínű palacsinták, könnyű omlett, friss gyümölcsök, gőzölgő kávé. Ajkai elégedett mosolyra húzódtak.

*

— Na látod, végre megértetted — mondta, és a szék felé nyúlt.

És megdermedt.

Mert az asztalnál már ott ült valaki más — az utolsó ember, akit valaha is látni akart volna a saját otthonában.

Viktor Kovács. Klára bátyja. Ugyanaz az ember, akit András azóta kerülni próbált, amióta Viktor egykor nyugodt, szinte hideg hangon ezt mondta neki:
„Ha valaha is kezet emelsz rá, tudni fogok róla. És akkor beszélni fogunk. Komolyan.”

Viktor felnézett. Nyugodt volt. Összeszedett. Az arcán nem volt düh vagy fenyegetés — csak egyfajta biztos tudat, amely hideg borzongást futtatott végig az ember hátán.

— Jó reggelt — mondta halkan. — Klára mindent elmondott.

András arcáról eltűnt a mosoly. Állkapcsa megfeszült, a háta kiegyenesedett, mintha ütésre készülne. Nehéz csend ereszkedett a konyhára, amelyet csak a falióra egyenletes ketyegése tört meg.

Klára még egy tányért tett az asztalra. A porcelán hangja szokatlanul hangosan csengett. Amikor megszólalt, a hangja átvágta a levegőt — nyugodt volt, kemény, remegés nélküli.

— Ülj le, András. Még nem végeztünk.

És abban a pillanatban minden megváltozott. Az évek óta ezekbe a falakba ivódott néma félelem végre összeütközött az igazsággal — nyíltan, visszavonhatatlanul, olyan igazsággal, amelyet Klára többé nem akart sem hallgatással, sem egy tökéletesen megterített asztallal elrejteni.

*

András lassan leült a székre, mintha minden mozdulat erőfeszítésébe kerülne. Egy pillantást vetett Klára bátyjára, majd rá — és hosszú idő óta először nem félelmet vagy a helyzet elsimításának megszokott kísérletét látta a szemében. Csak hideg tisztaságot.

— Ez most valami színjáték? — próbált elmosolyodni, de a hangja megbicsaklott. — Azért hívtad ide a bátyádat, hogy megijessz?

Viktor nem válaszolt. Nyugodtan kávét töltött magának, mintha nem egy olyan férfi házában lenne, aki kezet emelt a húgára, hanem egy átlagos reggelen. Ez a nyugalom erősebben hatott, mint bármilyen kiabálás.

— Ez nem színjáték — mondta Klára. — Ez egy beszélgetés. Az, amelyiket mindig elkerültél.

András felhorkant, és dühösen félretolta a tányért.

— Minden nap beszélünk. Csak te mindig hallgatsz.

— Már nem — felelte. És ebben a „nem”-ben több erő volt, mint András összes korábbi parancsában.

Leült vele szemben, a kezét összefonta az asztalon. Viktor kissé előrehajolt, de nem avatkozott közbe — hagyta, hogy a húga maga beszéljen.

*

— Tegnap megütöttél — folytatta Klára nyugodtan. — Nem „elvesztetted a fejed”, nem „véletlen volt”, nem „kicsúszott az irányítás a kezedből”. Megütöttél. És nem először. Csak most először nem hallgatok róla.

András hirtelen felkapta a fejét.

— Ez köztünk van — mordult rá. — Miért teregeted ki?

Viktor ekkor szólalt meg először, halkan, majdnem szelíden:

— Mert a „köztetek” már régen megszűnt létezni. Figyelmeztettelek.

András elsápadt.

— Fenyegetsz? — kérdezte, próbálva megőrizni méltósága maradékát.

— Nem — válaszolta Viktor. — A valóságot mondom ki.

Klára mély levegőt vett. Most. Pontosan most.

— Elmegyek, András — mondta. — Ma. Összepakoltam. Megtettem a feljelentést. És az orvosi látleletet is. Minden dokumentálva van.

András olyan hirtelen ugrott fel, hogy a szék hangosan megcsikordult a padlón.

— Nem teheted! — kiáltotta. — Ez az én házam!

*

— A mi házunk volt — javította ki nyugodtan. — És én már nem lakom itt.

András lépett egyet felé, de Viktor azonnal felállt — nem fenyegetően, nem agresszívan, egyszerűen közéjük állt. Ez elég volt. András megállt.

Másféle csend ereszkedett rájuk. Nem fojtogató, hanem végleges.

Klára felállt, felvette az ajtó mellett álló táskát. Egy pillanatra az asztalra nézett — a kihűlő palacsintákra, a kávéra, arra a reggelre, amely akár hétköznapi is lehetett volna. Aztán a férjére emelte a tekintetét.

— Többé nem vagyok a hallgatásod — mondta. — És nem vagyok a félelmed sem.

Viktor kinyitotta az ajtót. A nappali fény elárasztotta az előszobát.

András a konyhában maradt — a tökéletesen megterített asztal és az összeomló kontroll illúziója között. Először értette meg igazán, hogy nem azért vesztett, mert megjelent valaki erősebb, hanem azért, mert Klára többé nem volt gyenge.

Az ajtó halkan becsukódott, csapódás nélkül.

És ez volt az egész reggel legnagyobb hangja.