— Ez a tiéd, Anna, tőlem — mondta az anyósom, és gyengéden átnyújtotta a dobozt.

A dobozka kicsi volt, fényes piros csomagolópapírba csomagolva. Olyannak tűnt, mintha egy könyv vagy egy vékony, puha fedelű jegyzetfüzet lenne benne, de meglepően könnyű volt.

Anna csak másnap emlékezett rá, amikor a férje és az anyósa elmentek dolgozni. Heléna soha nem engedhetett meg magának drága ajándékokat — mindig szűkében volt a pénznek. Annának mégis furcsának tűnt, hogy a fia egészen más szemlélettel nőtt fel: Márton takarékos volt, óvatos, néha már-már fukar.

A fiatal házaspár már három éve az anyóssal élt. Ez idő alatt Anna jól megismerte a férje édesanyját, hozzászokott, és meglehetősen filozofikusan viszonyult a mindennapokhoz. A családi viszonyok viszonylag nyugodtak voltak. Senki nem szólt bele a másik életébe — és ez mindenkinek megfelelt. Három év alatt összecsiszolódtak.

Márton keményen spórolt a lakáshitelhez szükséges önerőre, sokat dolgozott. Anna az egyetem utolsó évében járt, és ő is próbált mellékesen pénzt keresni. Nagyszabású ünneplésre azonban nem volt keret.

Anna úgy döntött, hogy a születésnapját nappal az egyetemi barátnőivel ünnepli, este pedig szűk családi körben. A barátnők apró figyelmességeket adtak: lakásdekorációkat, egy szép sálat. A férje — ahogy megbeszélték — új telefont vett neki. Az anyós ajándéka viszont bontatlan maradt.

Anna a kezébe vette a piros dobozt, de egy fontos teendő jutott eszébe, és visszatette a polcra.

Az ajándékra végül Heléna emlékeztette késő este. A vacsora alatt furcsán méregette a menyét, és hangosan csörömpölt az edényekkel.

— Anna, és hogy tetszett az ajándékom?

— Ó, Heléna, ebben a nagy rohanásban teljesen megfeledkeztem róla. Jó, hogy szólsz. Mindjárt befejezem a mosogatást, és megnézem.

Az anyós bólintott, majd a fiára pillantott, aki elgondolkodva nézte a tányérján lévő húst.

— Fiam, hogy álltok az önerővel a lakásra?

— Nem túl jól, anya. Kicsivel több mint a felét sikerült összegyűjteni. Nem kellett volna az esküvői pénzből autót venni — túl sok a kiadás, lehet, hogy eladom.

*

— Értem — mondta az anyja, és a tányért a mosogatóba tette, úgy döntve, most nem faggat tovább.

Mártonnak nem ment jól az új munkahelyén, és ez nagyon megviselte. Anna is egyre többször volt gondterhelt. Az édesanyja egyre gyakrabban hívta, segítséget vagy kölcsönt kérve. Másnap Annának haza kellett mennie — névnapot ünnepelni.

Márton későn ért volna haza, így Anna egyedül indult útnak. Az út hosszú volt — több mint másfél óra a város egyik végéből a másikba.

Már az esküvő előtt észrevette, hogy egy központi parkban ismerkedtek meg — pontosan félúton a két otthon között. Mártonnak hamar elege lett abból, hogy elkísérje Annát a kapuig, majd a dugókon át visszatérjen — és ekkor kérte meg a kezét.

Most Anna busszal haladt el ugyanazon a parkon, és elmosolyodott. Szép idők voltak. Gondtalanok.

A saját szüleihez költözni nem volt lehetőség. A kis, kétszobás lakásban már így is együtt élt az édesanyja, az édesapja, a nagymamája és a húga. Így a férjhez költözés elkerülhetetlen volt.

Most, amikor visszatért abba a lakásba, ahol felnőtt, Anna furcsa szúrást érzett — mintha nem hazaérkezett volna, hanem vendégségbe.

Az anyja az ajtóban fogadta, elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, mintha már várta volna, amit a lánynak hoznia kellett volna.

— Üres kézzel jöttél?

Anna megvonta a vállát.

— Előre szóltam, hogy nem cipelek tortát keresztül az egész városon. Átutaltam a pénzt, hogy vegyetek valamit.

*

— Ja, igen… — mondta az anyja, mintha csak most jutna eszébe. — Akkor menj le gyorsan, mielőtt levetkőzöl, vegyél egy tortát, iszunk egy teát.

Anna sűrűn pislogott. A „Boldog születésnapot, kislányom, gyere az asztalhoz” helyett hirtelen megértette: várták őt — de nem készültek semmivel.

A közeli szupermarketben hosszú ideig állt a süteményes pultnál. Nem volt kedve visszamenni. De összeszedte magát, megvette a kedvenc tortáját, és hazatért.

— Nehéz szeletelni, ez Napoleon torta!
— Igen — válaszolta Anna nyugodtan. — A kedvencem.
— Tudom, kislányom. De hogy kell ezt enni?

A húga szobájából hangok szűrődtek ki. Amíg Anna a boltban volt, Laura barátnőket hívott át.

— Laurának vendégei vannak — mondta az anyja előbb.

Anna meglátta a cipők halmát az előszobában.

— Meghívhattad volna őket máskor is, ülhettünk volna családban.
— És akkor mi van? A születésnapod már elmúlt — vont vállat az anyja. — Megsértődtél?

— Én? — Anna nem bírta tovább. — Úgy töltöttem el a napot, ahogy akartam. Átutaltam a pénzt, és eljöttem. Ti úgyis együtt vagytok este.

— Nem sértődtünk meg — szólt közbe az apja, becsukva az ablakot. — Nem bizony. Mi előző nap ünnepeltünk. Ma csak… tea van.

Anna szó nélkül tette az asztalra a tortát. Odabent nem is annyira sértettséget érzett, inkább egy lassú, nyomasztó felismerést: itt nem ünnepeltként várták, hanem erőforrásként. Kényelemként. Járó pénztárcaként.

Késő este, hazafelé menet Anna hirtelen eszébe jutott a piros doboz. Az ajándék, amely érintetlenül állt a polcon. Aznap először furcsa nyugtalanság fogta el — túl időzítve kerültek szóba a pénz és a lakás.

Anna belépett a lakásba, felkapcsolta a villanyt, és levette a dobozt. A fedél könnyen felnyílt.

És abban a pillanatban Anna megértette, hogy ez az ajándék egyáltalán nem a születésnapról szólt…

*

Odabent nem volt sem üdvözlőkártya, sem szalag. Csak egy gondosan összehajtott lap feküdt az alján.

Anna lassan kihajtotta.

Az írás szabályos volt, magabiztos — olyan emberé, aki előre megfontolja a szavait.

„Anna.
Megértem, hogy most nem könnyű nektek Mártonnal. A pénzt meg lehet keresni, de az idő telik. Én sem leszek fiatalabb, nektek pedig a jövőre kell gondolnotok. Ezért döntöttem úgy, hogy segítek — komolyan.

Kész vagyok hozzájárulni a lakás önerőhöz. De egy feltétellel.
Az ingatlant úgy kell rendezni, hogy mindannyian nyugodtak lehessünk.

A részleteket megbeszéljük.
Heléna.”

Anna kétszer is elolvasta a levelet. Aztán még egyszer.

Nem volt benne összeg. Nem volt benne jókívánság. A „ajándék” szó sem szerepelt.

Leült a kanapé szélére, és csak ekkor vette észre, hogy túl felületesen lélegzik. A vacsora foszlányai jutottak eszébe: a pénzről szóló kérdések, a fiára vetett pillantás, a visszafojtott feszültség.

— „Hogy mindannyian nyugodtak lehessünk…” — suttogta.

Majdnem gondoskodón hangzott. Majdnem családiasan. De az ára egyértelmű volt.

Kattant a zár — Márton megérkezett. Fáradtan, lehajtott vállakkal levette a kabátját.

— Itthon vagy? Milyen volt a szüleidnél?

Anna szó nélkül átnyújtotta a papírt.

Elolvasta, összeráncolta a homlokát, majd lassabban újra.

*

— Segíteni akar — mondta végül. — Ez jó, Anna. Tényleg szükségünk van a pénzre.

— Feltétellel — felelte Anna nyugodtan. — Tudod, milyennel.

Márton lesütötte a szemét.

— Társtulajdon. Vagy legalább egy rész. Anya fél, hogy pénzt ad, és semmi nem marad neki.

Anna az ablakhoz lépett. Az éjszakai város idegen fényekkel ragyogott.

— Márton — mondta halkan. — Ez nem félelem. Ez kontroll.

Csend lett.

— Túl személyesen veszed. Nem idegen.

Anna felé fordult.

— És én? — kérdezte szemrehányás nélkül. — Én mi vagyok ebben az egészben?

Márton felsóhajtott.

— Legalább beszéljük meg. Nem veszítünk semmit.

Anna lassan bólintott.

— Rendben. Beszéljük meg.

Másnap este Heléna szokatlanul kedves volt. Teát főzött, kekszet tett az asztalra, halkan, kimérten beszélt.

— Értetek teszem — ismételgette. — Hogy később ne legyenek sérelmek. Az élet hosszú, sok minden történhet.

*

Anna csendben hallgatta. Aztán az asztalra tette a levelet.

— Elfogadom — mondta.

Heléna felélénkült, Márton kihúzta magát.

— De egy feltétellel — tette hozzá Anna.

— Milyennel? — kérdezte az anyós óvatosan.

— Ez nem ajándék. Ez megállapodás. Minden közjegyző előtt. A pénz visszafizetésének lehetőségével. Részesedés nélkül. Bejelentkezés nélkül. „Mi egy család vagyunk” nélkül.

A konyhában csend lett.

— Nem bízol bennem? — kérdezte Heléna lassan.

Anna egyenesen a szemébe nézett.

— Magamban bízom.

— Számítónak tartasz? — hangzott a kérdés.

Anna halványan elmosolyodott.

— Nem. Csak már nem vagyok naiv.

Eltelt egy hét. A „segítség” témája többé nem került szóba. Heléna udvariasan távolságtartó lett. Márton elgondolkodó.

Anna pedig hosszú idő óta először megkönnyebbülést érzett. Mintha valami végre a helyére került volna benne.

A piros doboz üres maradt.

De ő már pontosan tudta ennek az „ajándéknak” az igazi árát.
És hálás volt, hogy nem fogadta el.