— Viki, biztos, hogy menned kell?
Márton az ajtófélfának támaszkodva állt a hálószoba bejáratánál. Óvatos volt a hangja — mindig ilyen, amikor a beszélgetés nem róla szólt.

— Nem maradsz inkább? Anyu salátát csinál.

Fel sem néztem a laptopról. A számok a jelentésben összefolytak, de nem a fáradtságtól.

— Céges rendezvényem van. Mondtam már.

— Ugyan… ez csak egy kis összejövetel.

Csak egy összejövetel.
Húsz éve dolgoztam ezért az estéért. Ma jelentik be hivatalosan, hogy kineveznek vezérigazgató-helyettesnek. A belvárosi lakást egyedül vettem meg. A pénzügyi osztályt a nulláról építettem fel — auditokkal, túlórákkal, álmatlan éjszakákkal.
Ő pedig ezt összejövetelnek nevezi.

— Márton, állj arrébb.

Kiment, az ajtót sem csukta be. Szinte azonnal meghallottam a konyhából Ilona hangját:

— Megint rohan a főnökeihez. Otthon meg üres a hűtő, mint egy kollégiumban.

Behunytam a szemem. Két héttel korábban jött „csak pár napra”, hogy segítsen az ünnepek előtt. Azóta a lakás idegen szabályoktól, tolakodó gondoskodástól és alig leplezett megvetéstől volt terhes.

*

Az első vészjelzés a harmadik napon érkezett.
Prezentációt készítettem, a jelentés piszkozatait pakoltam az asztalon. Ilona belépett a nappaliba egy csésze kávéval. Kérés nélkül. Szó nélkül.

A csészét az asztal szélére tette. Az egérért nyúltam — és meglöktem könyökkel. A kávé barna tócsában szétfolyt a papírokon, elmaszatolva táblázatokat, számokat, képleteket.

— Jaj, Viki, milyen ügyetlen vagy… Én olyan óvatosan tettem le, mondta álságos sajnálkozással.

Márton némán törölgette az asztalt szalvétákkal, nem nézett rám.

— Anyu csak segíteni akart.

Nem szóltam semmit.
Egyszerűen újraírtam az egész jelentést. Hajnal négyig.

Egy héttel később vettem észre a foltot a kosztümön.
Zafírkék bársony — azt rendeltem három hónappal korábban, kifejezetten az eseményre. A hajtókán kifakult folt terjengett, mintha valaki maró anyagot cseppentett volna rá.

A szemetesben egy üres, ipari folttisztítós flakon hevert.
Mellette — összegyűrt latexkesztyűk.

A blokkot Márton kabátzsebében találtam meg.
Folttisztító. Kesztyű. Készpénzes fizetés.

*

Másnap bekapcsoltam a felvételt. Egy régi telefont rejtettem el a nappali polcán, a könyvek mögött, elindítottam a rögzítést, és elmentem dolgozni. Este fülhallgatóval hallgattam vissza, az ágy szélén ülve, miközben Márton zuhanyzott.

Először csak edénycsörgés hallatszott. Aztán Ilona hangja. Mély, nyugodt, magabiztos.

— Márton, biztos vagy benne, hogy nem fog semmit gyanítani?

Rövid szünet. Az ő sóhaja.

— A lényeg, hogy ma ne menjen sehová.

Ilona halkan felnevetett.

— El fog menni. Csak nem ebben a kosztümben. Megtanulja, hol a helye.

Lassan felegyenesedtem, és a laptop képernyőjére néztem. A piros felvételjelző egyenletesen világított. A kamerák működtek.

És akkor Ilona kimondta azt a mondatot, amitől minden a helyére került bennem:

— Ne aggódj, tette hozzá elégedetten. — Holnap ő maga fog könyörögni, hogy ezt ne mutassam meg senkinek.

*

Nem kapcsoltam ki a felvételt.

Mindent úgy hagytam, ahogy volt, és kimentem a konyhába, mintha semmi sem történt volna. Mintha bennem nem kattant volna át az utolsó kapcsoló.

Este egy másik kosztümöt vettem elő a szekrényből. Egyszerűt. Szürkét. Jellegtelent.
Ilona végigmért — gyorsan, értékelően, elégedetten.

— Így jobb, bólintott. — Visszafogott. Otthonos.

Elmosolyodtam. Először hosszú idő után — őszintén.

Nem mondtam le a céges rendezvényt.
Később érkeztem. Nem gratulációkért — hanem azért, hogy mindent a helyére tegyek.

Amikor a vezérigazgató bejelentette a kinevezésemet, a terem felállva tapsolt. A szürke kosztümben léptem a színpadra — és csak akkor néztem a kivetítőre.

— Mielőtt folytatnánk, mondtam a mikrofonba, — szeretnék megmutatni egy rövid felvételt. Közvetlenül kapcsolódik a mai döntéshez.

Csend lett.

A konyha képe jelent meg. Kamerafelvétel. Tiszta hang.
Ilona hangja.
Aztán Mártoné.

Mondatról mondatra. Mosollyal. A büntetlenség tudatával.
A kosztümről.
Arról, hogy „hol a helyem”.
Arról, hogy „holnap majd könyörgök”.

*

Nem a képernyőt néztem — az arcokat figyeltem.
Az igazgatóságot.
A kollégákat.
Mártont az első sorban, ahogy másodpercről másodpercre elsápad.

Amikor a felvétel véget ért, nyugodtan hozzátettem:

— Ezek a kamerák az én lakásomban vannak. Az enyémben. Amit én vettem meg. Egyetlen idegen forint nélkül.
— És még valami: ma reggel beadtam a válókeresetet. A kiköltözési felszólítással együtt.

Senki nem tapsolt.
Nem is kellett.

Későn értem haza. A lakás szokatlanul csendes volt.
A bőröndök az ajtó mellett álltak.

Ilona a kanapén ült, egyenes háttal, a táskáját szorítva. Márton mellette, összeesve, leengedett vállakkal.

— Mindent előre elterveztél, mondta tompán.

*

— Nem, feleltem nyugodtan. — Ti csináltatok mindent. Én csak abbahagytam a szemlehunyást.

Elmentem mellettük, levettem a kabátomat, gondosan felakasztottam.

— Holnap lecserélem a zárakat.
— A kulcsokat hagyjátok az asztalon.

Ilona felállt. Mondani akart valamit — szokás szerint parancsolóan. De nem jött ki hang.
Elfogytak a szavai.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, hosszú idő után először éreztem igazi csendet.
Idegen szabályok nélkül.
Megaláztatások nélkül.
Anélkül a félelem nélkül, hogy „túl sok” vagyok.

Kinyitottam a szekrényt, elővettem a zafírkék kosztümöt, és az ágyra tettem.
Holnap elviszem a varrónőhöz.

Vannak dolgok, amiket nem kell kidobni.
Néha elég új életre szabni őket.