Margit lassan lapozgatta a régi fényképalbumot, elmerülve az emlékekben, amikor az éles csengőszó brutálisan megtörte a csendet. Összerezzent, becsukta az albumot, és a dohányzóasztalra tette. Ilyenkor nem várt senkit.

Az ajtóban egy fiatal nő állt élénkpiros ruhában. Tökéletesen rendezett haj, erős smink, magabiztos, szinte provokatív mosoly.

— Ön Margit? — kérdezte, végigmérve őt.
— Igen. És maga kicsoda?
— Krisztinának hívnak. Bejöhetek? Beszélnünk kell.

Margit látható vonakodással félreállt. Krisztina még csak meg sem köszönte — határozott léptekkel belépett a nappaliba, meghívás nélkül leült a kanapéra, és keresztbe tette a lábát.

— Fontos információt jöttem közölni — kezdte kertelés nélkül. — El kellene költöznie ebből a lakásból.

Margit megmerevedett.

*

— Tessék?
— Költözzön el — ismételte Krisztina. — Családom van az ön férjével. Mi fogunk itt élni.

Súlyos csend telepedett a szobára. Margit lassan leült a vele szemben álló fotelbe.

— Péterről beszél? A férjemről?
— Pontosan róla. Fél éve együtt vagyunk. Régóta akarta elmondani az igazat, de nem volt bátorsága. Ezért jöttem én. Péter hamarosan hozzám költözik, aztán visszatérünk ide. A lakás nagy, háromszobás — tökéletes a jövőbeli családunknak.

Margit némán hallgatta. Könnyek nélkül. Hisztéria nélkül. Csak jeges nyugalommal.

— Péter tudja, hogy itt van?
— Természetesen nem! — horkant fel Krisztina. — Soha nem engedte volna. Mindig azt mondja, időre van szüksége. De minek húzni? Minél hamarabb elköltözik, annál jobb mindenkinek.

— Értem — mondta Margit halkan. — És hol van most Péter?
— Üzleti úton. Három nap múlva jön haza. Remélem, addigra már összepakol.

Krisztina felállt, megigazította a ruháját, és az ajtó felé indult.

— Itt hagyom a telefonszámomat. Hívjon fel, amikor készen áll átadni a kulcsokat.

Az ajtó hangosan becsapódott. Margit a fotelben maradt, és a névjegykártyát nézte, amelyet az a nő dobott az asztalra, aki épp most tette tönkre a házasságát.

Másnap reggel Margit meglepően tiszta fejjel ébredt.
Pánik nélkül. Káosz nélkül. Csak céllal.

Zuhanyozott, gondosan felöltözött, majd leült a számítógép elé. Először megnyitotta a közös bankszámlát — azt, amelyre közel tizenöt éven át együtt takarékoskodtak Péterrel. Az összeg tekintélyes volt.

Ezután elővette a dokumentumokat tartalmazó dossziét. A lakást a szülei vásárolták, és az esküvőjük napján ajándékozták neki. Péter akkor ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőjük nevére kerüljön — „hiszen család vagyunk”. Margit beleegyezett.

Felhívta a barátnőjét.

*

— Anna, szükségem van a segítségedre. Azonnal.
— Mi történt?
— Majd elmondom. El tudsz jönni?

Egy órával később Anna, a sokéves tapasztalattal rendelkező ügyvéd, a konyhában ült, és figyelmesen átnézte az iratokat.

— Rendben… a lakás mindkettőtök nevén van. De — felnézett — van házassági vagyonjogi szerződésetek. Emlékszel?
— Homályosan. Péter azt mondta, csak formalitás.
— Egy formalitás, ami most a te javadra válik. Itt egyértelműen le van írva: hűtlenség esetén az egyik fél elveszíti a közös vagyonhoz való jogát.
— De hogyan bizonyítjuk be?
Anna halványan elmosolyodott.
— Nem lesz rá szükség. Van egy jobb ötletem.

Elővette a telefonját, és elkezdett keresni valamit.

— Megvan. Van egy kolléganőm, aki családjogra szakosodott. De előbb tudnunk kell valamit erről a Krisztináról.

A következő két napban Margit folyamatosan elfoglalt volt. Átutalta a pénzt a közös számláról, meghatalmazásokat intézett, összegyűjtötte az összes dokumentumot.

És érdekes dolgok derültek ki. Krisztina már kétszer volt férjnél. Mindkét házasság botrányosan végződött. Ráadásul komoly tartozásai voltak több bank felé.

— Tökéletes — mondta Anna, átnézve az adatokat. — Most már mozgathatjuk a figurákat.
— Mit javasolsz?
— Hagyjuk, hogy Péter maga döntsön. Mi csak megteremtjük a megfelelő körülményeket.

Péter a harmadik nap este tért haza az üzleti útról. Margit nyugodtan fogadta: vacsorát készített, megkérdezte az utazásról. Péter feszült volt, folyton a telefonjára pillantott.

— Minden rendben? — kérdezte Margit.
— Igen… csak fáradt vagyok.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Péter összerezzent, de Margit már felállt.

*

— Majd én kinyitom.

Az ajtóban Krisztina állt — ezúttal elegáns, hivatalos kosztümben, egy iratokkal teli mappával a kezében.

— Péter itthon van? — kérdezte, Margitra sem nézve.
— Fáradjon be — válaszolta Margit nyugodtan.

Péter megdermedt, amikor meglátta.

— Krisztina? Mit keresel itt?
— Mit mit? Hiszen megbeszéltük! Megígérted, hogy mindent elintézel!
Margit leült az asztalhoz, és kezébe vett egy csésze teát.
— Talán végre elmagyarázzátok, mi folyik itt.

Péter elsápadt. Krisztina harciasan kihúzta magát.

— A férje megígérte, hogy feleségül vesz. És terhes vagyok.

Péter döbbenten nézett rá.

— Mi?! Krisztina, azt mondtad, hogy…
— Azt mondtam, családot akarok. És lesz is. Úgyhogy intézzük el gyorsan. Margit, már elmagyaráztam — el kell költöznie.

Margit lassan letette a csészét.

— Péter, ez igaz?
Ő hallgatott. Krisztina elővette a papírokat.
— Még bérleti szerződést is készítettem önnek. Egy garzonlakás, nem messze innen. Teljesen elfogadható.
— Milyen kedves — mosolygott Margit ironikusan. — Péter?
— Margit… sajnálom. Minden véletlenül történt.
— Véletlenül — fél éven át? És a gyerek is véletlen?

Péter lehajtotta a fejét. Krisztina diadalmas volt.

— Mikor költözik el?
— Tudja mit — Margit felállt. — Döntöttem. A lakás az önöké. Vigyék.
— Margit?! — suttogta Péter.
— De vannak feltételek — tette hozzá nyugodtan. — Üljenek le. Intézzük el hivatalosan.

Elővette az előre elkészített iratokat.

— Először is. Péter, emlékszel a házassági szerződésünkre?
— Milyen szerződésre?! — kérdezte élesen Krisztina.

*

Margit érzelem nélkül nézett rá.

— Arra, amiről nyilvánvalóan nem beszéltél a férjemmel.

Péter összerezzent.

— Margit… az csak formalitás volt…
— Egy formalitás — bólintott —, amely világosan meghatározza, mi történik hűtlenség esetén.

Krisztina összevonta a szemöldökét.

— Milyen hűtlenség? El akarta hagyni.
— Akarta — értett egyet Margit. — De nem tette meg. Fél éven át. Ez már nem hiba.

Szétterítette az iratokat az asztalon.

— A szerződés szerint a hűtlen házastárs elveszíti a közös vagyonhoz való jogát.

Csend lett.

— Ez lehetetlen — suttogta Krisztina.
— Teljesen lehetséges — szólalt meg Anna az ablak mellől. — A dokumentum érvényes, közjegyző által hitelesített. Megtámadhatatlan.

Krisztina Péterhez fordult.

— Tudtál róla?
Ő hallgatott.
— Tudtál róla?! — emelte fel a hangját.
— Nem hittem, hogy valaha kiderül — motyogta.

— Akkor a lakás nem a miénk? — kérdezte élesen.
— A szüleim ajándéka volt — felelte Margit. — A közös számlán lévő pénz pedig… már nem közös.
— Milyen pénz? — Péter elsápadt.
— Amit ma reggel utaltam át. Teljesen jogszerűen.

*

Krisztina felpattant.

— Ezt nem teheted meg!
Margit szembefordult vele.
— Tisztességtelen volt idejönni, és követelni, hogy elköltözzek.
Tisztességtelen volt egy nős férfival lefeküdni.
Én csak a sajátomat védem.

— Beadom a válókeresetet — tette hozzá. — Holnap. A szerződés feltételeinek alkalmazásával.

Péterre nézett.

— A holmijaidat elviheted. Ma. A többi itt marad.

Péter összeomlott a széken.

— Margit… kérlek…
— Késő — válaszolta nyugodtan. — Te már meghoztad a döntésed. Most én hozom meg az enyémet.

Krisztina dühösen összecsapta a mappát.

— Még megbánod.
Margit halványan elmosolyodott.
— Már nem.

Két hónappal később a válás lezárult. A bíróság Margit javára döntött. Krisztina ugyanolyan gyorsan eltűnt Péter életéből, ahogy megjelent — a terhesség hazugságnak bizonyult, az adósságok viszont nagyon is valósak voltak.

Péter egy bérelt lakásban kötött ki. Egyedül.

Margit a háromszobás lakásban maradt — először igazán a sajátjában. Kicserélte a zárakat, átrendezte a bútorokat, és a régi albumot a legfelső polcra tette.

Néha eszébe jutott az a csengőszó.

És minden alkalommal ugyanarra gondolt:

Ez nem az élete vége volt.
Ez volt a kezdete.