— A válás után a lakás a tiéd lesz, de az anyám fog benne lakni — jelentette ki a férj, és gúnyosan elmosolyodott.

Mária lassan letette a számológépet, amellyel az imént a családi költségvetést számolta. A nappaliban feszült, csengő csend lett. Odakint a márciusi napfény megvilágította a város háztetőit, bent azonban félhomály uralkodott — Tamás szándékosan behúzta a függönyöket a beszélgetés előtt.

— Hogy érted azt, hogy… az anyád a SAJÁT lakásomban fog lakni? — Mária elővette a mappából a dokumentumokat. — Tamás, fel tudod fogni, mennyire abszurd, amit javasolsz?

— Teljesen NORMÁLIS javaslat — dőlt hátra a fotelben, keresztbe vetve a lábát. — Formálisan a lakás a tiéd lesz, papíron. De az anyám idős, gondoskodásra szorul. Én minden nap átmegyek hozzá, segítek neki. Kényelmes, nem? A lakás a tiéd, ahogy a törvény előírja, és az anyám sincs magára hagyva.

Mária figyelmesen tanulmányozta az arcát. Tizenöt év házasság után megtanult a sorok között olvasni. Tamás titkolt valamit — és ez a „valami” egyértelműen a pénzzel volt kapcsolatos.

— Helén Dupont kiválóan él a külvárosi kétszobás lakásában — mondta nyugodtan Mária. — Hetvenkét éves, nordic walkingol, és kötőtanfolyamokat tart a helyi művelődési központban. Miféle gondoskodásról beszélsz?

*

— Ez nem a te dolgod! — csattant fel Tamás. — Így DÖNTÖTTEM, és kész. Vagy aláírod a válási megállapodást ezzel a feltétellel, vagy semmit sem kapsz. Évekig pereskedem veled, teljesen kimerítelek.

Mária elővette a jegyzetfüzetét, és írni kezdett. Tamás idegesen megrezzent.

— Mit firkálsz ott?

— Számolok — felelte röviden. — A fizetésed vezető menedzserként egy építőipari cégnél körülbelül 1 800 000 forint havonta. Az enyém, mint vezető közgazdászé, nagyjából 900 000. Tizenöt év házasság alatt én a családi kasszába…

— Kit érdekel?! — Tamás felpattant. — Hiszen három évig nem dolgoztál, amikor Alina kicsi volt!

— Két év és hét hónap — javította ki Mária. — És még a gyermekgondozási szabadság alatt is távmunkában könyveltem három egyéni vállalkozónak. A bevételem havi körülbelül 300 000 forint volt. Minden bizonylat megvan, minden utalás dokumentálva.

— Megőrültél ezekkel a számokkal! — Tamás járkálni kezdett a szobában. — Milyen bizonylatok, milyen utalások?! Hiszen CSALÁD voltunk!

— Azok voltunk — bólintott Mária. — És pontosan ezért jegyeztem fel minden egyes forintot. Tudod, hányszor „kért kölcsön” az anyád tőlünk, és soha nem adta vissza? Harminchét alkalommal. Összesen körülbelül 21 millió forintot.

*

Tamás megállt a szoba közepén. Az arca vörös lett.

— NE MERD belekeverni az anyámat! Segített nekünk Alinával!

— Tizenöt év alatt tizennégyszer — lapozott Mária. — Összesen negyvenkét napot. Egy budapesti bébiszitter átlagos díjával számolva ez körülbelül 3 millió forint. Így is marad közel 18 millió forint tartozás.

— Te… te valami SZÖRNYETEG vagy — suttogta Tamás. — Ki vezet ilyen statisztikát egy családban?

— Én. Mert közgazdász vagyok. És mert észrevettem egy furcsa mintát: az anyád pénze mindig két-három nappal a „céges rendezvényeid” előtt tűnt el. Emlékszel arra az augusztusra, amikor sürgősen 5 millió forintra volt szüksége egy műtétre? Két nappal később új órát vettél. Breitling Navitimer. Ára: nagyjából 5,5 millió forint.

Alina kinézett a szobájából:

— Anya, apa, miért kiabáltok?

— Menj vissza tanulni, kicsim — mondta gyorsan Tamás. — Csak… beszélgetünk.

Amikor a lányuk ajtaja becsukódott, Tamás a feleségéhez fordult.

— Rendben, akarod az igazat? Az anyám eladja a lakását. Már vannak vevők, jó árat adnak érte — körülbelül 55 millió forintot. De valahol laknia kell. Így majd a mi… vagyis a te lakásodban él.

— Miért adná el Helén a lakását? — jegyezte fel Mária.

— Utazni akar időskorában — kerülte a tekintetét Tamás. — Ez az álma.

Mária kinyitotta a laptopját.

*

— Érdekes. Itt a közösségi oldalas profilja. Tegnapi bejegyzés: „Befejeztem egy új takarót a nappaliba. Milyen jó, hogy nem kell sehova menni — otthon a legjobb.” Az elmúlt öt évben egyetlen szó sincs utazásról.

— Figyeled az anyámat?! — háborodott fel Tamás.

— A TÉNYEKET figyelem — vágta rá Mária. — És a tények szerint hazudsz. Kinek kell ez az 55 millió? Neked?

Tamás hallgatott, ökölbe szorított kézzel. Mária folytatta:

— Három hónapja elkezdtél „bent maradni a munkahelyeden”. Ellenőriztem: a belépőkártyád szerint hatkor elmész, de tizenegykor érsz haza. Öt óra, Tamás. Hova tűnik?

— Ez nem a te…

— Ez AZ ÉN dolgom, mert a közös pénzünket költöd. Három hónap alatt a hitelkártyáról több mint 12 millió forintot költöttél el. Éttermek, ajándékok, a Metropol szálló lakosztálya — hatszor.

— Honnan… — kezdte Tamás, majd elhallgatott.

— Én vezetem a családi könyvelést, elfelejtetted? — Mária új fájlt nyitott meg. — Minden számlához hozzáférek, minden tranzakciót látok. Ékszerbolt a belvárosban — 3,8 millió forint. Gyémánt fülbevaló. Nekem nem vetted meg. Alinának sem.

— Talán anyámnak vettem! — vágta rá.

— Helén tíz éve nem hord fülbevalót — felelte Mária nyugodtan. — Ezt többször is elmondta. Akkor kinek volt, Tamás?

A férfi visszaroskadt a fotelbe.

— Van… valaki. De ez NEM AZ, amire gondolsz!

— Én nem gondolkodom. Én TUDOM. Elena Rossi, huszonnyolc éves, értékesítési menedzser a cégeteknél. 175 centi magas, 46-os méretet hord. Szereti az olasz konyhát és a félszáraz fehér bort.

— Magándetektívet fogadtál?! — suttogta Tamás.

*

— Minek? — vont vállat Mária. — Elég volt elemezni a vásárlásaidat. Az „Italia” étterem — nyolcszor, mindig két főre, mindig ugyanaz a bor. Valentino ruha, 46-os méret, ajándék egy „furcsa” napon — amíg ki nem derül, hogy az a születésnapja. Nyilvános információk, a cég honlapjáról.

Tamás megtörölte izzadt homlokát.

— És akkor mi van? Igen, van kapcsolatom. De ettől még a lakás nem lesz a tiéd!

— A lakás már most az enyém — mondta Mária higgadtan. — A szüleimtől kaptam ajándékba, az én nevemen van. Te csak be vagy jelentve. A többi vagyon felosztása pedig… ott válik igazán érdekessé a dolog.

Új mappát nyitott meg.

— Mert, Tamás, kiszámoltam a valós bevételeidet.

— Mit jelent az, hogy „valós”? — remegett meg a hangja.

Mária felé fordította a laptopot. Táblázatok, grafikonok, dátumok.

— Azt, hogy a hivatalos fizetés csak egy része. A többit feketén kaptad: jutalékok, bónuszok, készpénz. Emlékszel, amikor megkértél, hogy „ideiglenesen” az én nevemre jegyezzek be egy céget? Itt vannak a kivonatok. Három év alatt több mint 180 millió forint tiszta haszon. Be nem vallva.

Tamás elsápadt.

— Tudod, mi történik, ha ez napvilágra kerül…?

— Tudom — bólintott Mária. — Ezért hallgattam. Ma reggelig.

— Mit akarsz? — kérdezte halkan.

— Igazságot. Kulturáltan válunk el. Egy hónapon belül kijelentkezel a lakásból. A vagyont nyomás és zsarolás nélkül osztjuk fel. És az anyád nem avatkozik bele az életembe.

— És ha nemet mondok?

Mária becsukta a laptopot.

*

— Akkor ezek az iratok egy ügyvédhez és egy adótanácsadóhoz kerülnek. Egy nagyon pedáns szakemberhez. És neked majd el kell magyaráznod, hogyan él valaki egyetlen fizetésből úgy, mint egy vállalkozó.

Csend lett. Odakint az élet ment tovább.

— Mindezt előre eltervezted? — kérdezte végül Tamás.

— Én csak éltem — felelte Mária. — Dolgoztam, neveltem a lányomat, és számoltam. Te döntöttél úgy, hogy én mindig csak háttér leszek.

— Szólok anyámnak, hogy marad a saját lakásában — mondta halkan Tamás. — Nem adja el.

— Rendben. Ez az ő döntése. Ahogy a tied is a tied volt.

Alina belépett a nappaliba:

— Anya, kérhetek egy kis vizet?

Mária először mosolygott aznap este igazán, nyugodtan.

— Persze, kicsim.

Tamás nézte őket, és hirtelen megértette: mindent elveszített. Nem a számok miatt. Hanem mert túl későn vette észre — a vele szemben álló nő már rég nem volt gyenge.

Mária pedig, miközben vizet töltött a lányának, csak egyetlen dologra gondolt:
néha az élet legpontosabb számítása az, ha tudjuk, mikor kell abbahagyni mások döntéseinek eltűrését.