A kiáltás úgy csapott le, mint egy pofon — éles, követelőző, köszönésnek nyoma sem volt. Alig léptem át a saját lakásom küszöbét, a táskát még le sem vettem a vállamról, amikor a bejárati ajtó tárva-nyitva kivágódott.

A küszöbön Mónika állt. A saját kulcsával a kezében. Az arca vörös volt, a szeme égett — nem az aggodalomtól, a dühtől.

— Hol van a pénz?! — lépett be az előszobába, rám sem nézve. — Péter mindent elmondott, úgyhogy ne is próbálkozz!

Lassan letettem a táskát a földre. A halántékom lüktetni kezdett. Szóval Péter már intézkedett. Alig két órája mondtam neki telefonon a jutalomról — ő pedig azonnal rohant az anyjához.

— Mónika, most értem haza a munkából…

— Milyen munkából?! — vonult be a konyhába, cipőt sem vett le. — Megkaptad a prémiumot, és hallgatsz? A család elől titkolod? Péter véletlenül elszólta magát, különben sosem tudtam volna meg!

Utána mentem, a táska fülét úgy szorítva, hogy belesajdultak az ujjaim. Legszívesebben megfordultam volna, és elmentem volna. De ez az én otthonom volt. Az én konyhám. Az én életem.

*

— Ez az én prémiumom. Megdolgoztam érte. Három hónapig ültem a projekten éjszakákon át, Mónika.

— Megdolgoztál?! — csapott rá az asztalra, én pedig összerezzentem. — És ki biztosította neked a hátországot, hm? Ki főzött Péternek vacsorát, amíg te a számítógép előtt ültél? Én! Minden héten eljárok hozzátok segíteni, te pedig azt hiszed, hogy a pénz csak a tiéd?

A táskát a székre tettem. A kezem remegett, de a hangom nyugodt maradt.

— A vacsorákat én főztem. És nem vagyok köteles elszámolni…

— Nem vagy köteles?! — Mónika közelebb lépett, én pedig éreztem, ahogy a hátam a hűtőnek feszül. — Figyelj rám alaposan. Zsófiának, az unokahúgomnak fizetős vizsgálatokra van szüksége. Elromlott a hűtőm, már kétszer hívtam szerelőt. Erre kell a pénz. A normális emberek segítik a családot, nem bujkálnak a sarkokban, mint te.

Összeszorult a gyomrom. Ránéztem, és végre megláttam azt, amit addig nem akartam észrevenni: ennek a nőnek soha nem leszek „saját”. Én csak egy pénztárca vagyok. Amelynek egy csettintésre ki kell nyílnia.

— Majd átgondolom — mondtam halkan.

— Átgondolod? — Mónika az ajtó felé indult, de a küszöbön még visszafordult. — A kapzsiság, Laura, undorító. Gondold meg jól, mivé válsz, ha nemet mondasz a családnak.

Az ajtó becsapódott.

*

És én még nem tudtam, hogy már másnap kimondok egyetlen mondatot — és utána sem Péternek, sem Mónikának nem lesz többé hozzáférése a pénzhez…

A reggel csenddel kezdődött. Olyan sűrűvel, hogy szinte zúgott a fülem.

Laura az ágy szélén ült, és a telefon kijelzőjét nézte. Az ujjai már nem remegtek — belül furcsa, hideg nyugalom volt. Az a fajta, ami nem egy hisztéria előtt jön, hanem egy döntés előtt.

Megnyitotta a banki alkalmazást, és lassan, ráérősen megtette azt, amin már régóta gondolkodott, de mindig „későbbre” halasztotta. Megvonta Pétertől a hozzáférést a közös számlához. Leállította az automatikus átutalásokat. Jelszót változtatott. Visszavonta a meghatalmazásokat.

Az utolsó érintéssel Laura pontot tett egy mondat végére, amely évek óta íródott.

Péter később kelt fel. Álmosan ment ki a konyhába, egy kinyúlt pólóban, annak az embernek a magabiztosságával, aki azt hiszi, a világ kényelmes és kiszámítható.

— Főztél kávét? — morogta, rám sem nézve.

— Nem — felelte Laura nyugodtan. — Megcsinálhatod magadnak.

Felemelte a fejét. Hosszú idő után először — figyelmesen.

— Mi van veled? Tegnap egyébként anya hívott. Nagyon ki volt borulva.

Laura félmosollyal reagált.

*

— Nem lep meg.

Péter az asztalhoz lépett, felvette a telefonját, gyorsan ellenőrzött valamit… majd megdermedt.

— Figyelj… — ráncolta a homlokát, és újra meg újra a kijelzőre bökött. — Hol van a pénz?

Laura nyugodtan a mosogatóba tette a bögrét, és megtörölte a kezét a konyharuhában. Nem sietett. Már sehova sem sietett.

— Ott, ahol lennie kell — mondta. — Az én ellenőrzésem alatt.

— Hogyhogy a te ellenőrzésed alatt? — a hangja élessé vált. — Nem tudok utalni! Azt írja: „nincs hozzáférés”.

— Akkor minden rendben van.

Közelebb lépett hozzá; a tanácstalanság gyorsan dühbe fordult.

— Mit csináltál?! Ez családi pénz!

Laura a szemébe nézett.

— Nem, Péter. Ez az én pénzem. Ugyanaz, amiről „véletlenül” beszéltél anyádnak.

Elsápadt.

— Túlreagálod. Anya csak segítséget kért. Te mindent támadásnak veszel!

— Nem — mondta Laura halkan, de határozottan. — Végre tisztán látok.

Péter telefonja rezegni kezdett, mintha megrendezték volna. Ránézett a kijelzőre — az arca megnyúlt.

*

— Anya.

— Vedd fel — mondta Laura nyugodtan. — Kíváncsi vagyok, mit mond most.

Bekapcsolta a kihangosítót.

— Péter! — Mónika hangja átvágta a levegőt. — Mi folyik itt?! Nem tudom kifizetni a javítást, a kártya nem működik! Gúnyolódsz velem?!

Péter Laurára pillantott.

— Anya, itt… valami hiba lehet…

— Milyen hiba?! — sikította. — Zsófia a klinikán van, várják a vizsgálatokat! Mi van, hagytad, hogy mindent letiltson?!

Laura a telefonhoz hajolt.

— Ez nem hiba, Mónika — mondta higgadtan. — Ez döntés.

A vonal másik végén egy pillanatnyi csend lett. Aztán egy rövid, rosszindulatú nevetés.

— Aha. Szóval megmutattad az igazi arcod. Mindig tudtam, hogy kapzsi vagy.

Laura kiegyenesedett.

— Én pedig csak most értettem meg, hogy önnek sosem voltam család. Kényelem — igen. Bankautomata — igen. De ember — nem.

— Péter! — kiáltotta Mónika. — Hallod ezt?! Mondj neki valamit!

Ő hallgatott. Túlságosan is beszédesen.

És ebben a pillanatban Laura mindent megértett.

— Ha ilyen jól tudjátok számolni más pénzét — folytatta —, tanuljátok meg most a sajátotokat számolni. Nem finanszírozok többé se javításokat, se vizsgálatokat, se „családi segítséget”. Ennyi volt.

*

Kinyomta.

A csend visszatért a konyhába. De már más volt — tiszta.

— Meg fogod bánni — mondta Péter tompán. — Mindent tönkretettél.

Laura nyugodtan nézett rá, szinte sajnálattal.

— Nem, Péter. Csak abbahagytam, hogy kényelmes legyek.

Még azon az estén elment — nagyot csapva az ajtót, csak a hátizsákját és a megsértett büszkeségét vitte magával. Laura pedig hosszú évek után először aludt el anélkül, hogy súlyt érzett volna a mellkasán.

Egy héttel később aláírta a papírokat. Egy hónappal később elköltözött. Fél év múlva pedig, amikor ránézett a számlaegyenlegre, hirtelen elmosolyodott.

Mert a szabadság, mint kiderült, pontosan annyiba kerül, amennyit nem adsz többé azoknak, akik csak elvenni szoktak.

És amikor egy este újra megjelent a kijelzőn a „Mónika” név, Laura egyszerűen kikapcsolta a telefont.

Örökre.