Mihály kezében a pohár ragadozóan megvillant a kristálycsillár fényében. A vacsora, amelyet „a legközelebbi körnek” szervezett, a tetőfokára hágott.

Luxuslakás a város szívében, asztal megterítve, mintha diplomáciai küldöttséget várnának, hibátlan porcelán, ezüst evőeszközök, kifinomult ételek, amelyek illata alig törte át a siker hideg, fémes szagát.

— …és most, hölgyeim és uraim, emeljük poharunkat az én Veronikámra — hangja bársonyos és magabiztos volt, betöltötte az asztalt. — Az ő, mondjuk úgy, számtalan tehetségére.

Kimért szünetet tartott, élvezve a pillanat feletti uralmat.

— Nemrég eldöntötte, hogy fotós lesz. El tudják képzelni? A feleségem — folytatta Mihály, enyhén felvonva a szemöldökét. — A saját pénzemből megvette ezt a… játékszert.

Végigpillantott a jelenlévőkön. Szemében lassú, hivalkodó megvetés ült, amely keskeny, szinte tapintható sugárként irányult a vele szemben ülő feleségére.

— Megmutatta a „munkáit”. Elmosódott virágok, cicák… Hihetetlen mélység, nem igaz?

Fanyar mosollyal kortyolt a borból.

*

— Azt mondtam neki: drágám, a helyed itt van, otthon. Hogy otthont teremts egy férfinak, aki valóban dolgozik. Nem pedig arra költsd a pénzét, hogy ezt az… hobbit űzd.

A „hobbi” szót úgy ejtette ki, mintha valami keserűt köpne ki. A levegő az asztal körül megnehezedett.

— De persze van benne tartás — nem hagyta abba Mihály, és a mosolya egyre szélesebb, egyre kellemetlenebb lett. — Félreértett zseninek tartja magát. Meg van győződve róla, hogy ez az ő hivatása.

Előrehajolt, könyökét az asztalra támasztotta, és egyenesen a felesége szemébe nézett.

— Mondd csak, Veronika. Még mindig hiszed, hogy lesz belőled valaki? Vagy már beláttad, hogy a sorsod csupán annyi, hogy egy sikeres férfi szép kiegészítője legyél?

A levegő a szobában besűrűsödött, szinte fizikailag tapinthatóvá vált. Ez nem kérdés volt. Ez nyilvános megbélyegzés, hideg és kegyetlen ítélet.

És ebben a pillanatban Veronika felnézett rá.

Könnyek helyett, felháborodás vagy magyarázkodás helyett arcán csendes, szinte gyengéd mosoly jelent meg. Egy szót sem szólt.

Nyilvánosan megalázott.
Én pedig… csak elmosolyodtam.

Ezután lassú, pontos mozdulattal lehajolt, és az asztal alól elővett egy kicsi, tökéletesen fekete dobozt, matt szalaggal átkötve.

És átnyújtotta a férjének az asztalon át.

Mihály magabiztossága egy pillanatra megrepedt. Összeráncolta a homlokát, láthatóan összezavarodott. Bármit várt — jelenetet, könnyeket, éles választ, demonstratív távozást. De ezt nem. Nem egy nyugodt mosolyt. És főleg nem egy ajándékot.

*

— Mi ez? — kérdezte, és hangja elvesztette korábbi bársonyosságát.

— Ajándék. Neked — felelte Veronika halkan.

Nyugalma nyugtalanító volt. Idegen ebben a házban, ahol a levegőt régóta az ő drága parfümjének illata járta át, elnyomva minden mást.

Még most is, a szarvasgomba és az érlelt bor illatán keresztül, tisztán érezte azt az éles, hideg jegyet.

Valaha az otthonuk másként illatozott.

Fehér liliomok frissessége lengte be, amelyeket Mihály minden szombaton hozott neki, és a kávé fanyar aromája, amelyet reggelenként együtt főztek. Akkor még más volt. Csodálattal nézett rá, hallgatta, ahogy a fényről, az árnyékokról, az egyszeri pillanatokról beszél.

Ő ajándékozta neki az első igazi fényképezőgépet — nehéz, professzionális darabot — az első évfordulójukon. Veronika ma is emlékezett a szavaira:

— Te másként látod a világot, mint bárki más. Mutasd meg nekem.

És megmutatta. Az első kis lakásukat ellepték a képei: fekete-fehér portré az alvó Mihályról, könnyekként csillogó esőcseppek az ablakon, napsugár a hajában.

Büszke volt rá. Körbevezette a vendégeket, és mosolyogva mondta:
— Nézzék, ezt Veronika készítette. Tehetsége van.

De aztán az üzletei hirtelen szárnyalni kezdtek.
A házasságuk pedig — lassan, elkerülhetetlenül — hanyatlani.

Először apróságok voltak.
— Minek neked ez a poros fényképezőgép, amikor van okostelefonod? — vetette oda egyszer egy megbeszélésről hazatérve.

Aztán jöttek a „tréfák” az új, tehetős ismerősök előtt:
— Veronika művészlélek. Mindenféle ostobaságot fotóz, miközben én valódi pénzt keresek.

Ezek a szavak apró, mérgező szúrások voltak, amelyek napról napra megmérgeztek mindent, ami még köztük maradt.

*

Abbahagyta a képeinek nézését. Aztán őt magát sem látta többé. Funkcióvá vált. A sikeres élete díszletévé.

A legrosszabb az volt, ahogy elkezdett betörni a terébe.

Engedélye nélkül beadta a bizományiba az apja régi foteljét — mert „nem illett az új dizájnba”.
„Véletlenül” letörölte a számítógépéről az öt évnyi fotóarchívumot — mert „sürgősen hely kellett a munkafájloknak”.

A kis műterme Mihály második irodájává vált.
— Így racionálisabb, drágám. Úgyis alig dolgozol — magyarázta, a szemébe sem nézve.

A fényképezőgépe — ugyanaz, amit tőle kapott — a szekrény mélyén végezte, papírhalmok alatt.

Az utolsó beszélgetés egy hónapja történt.

Megtudta, hogy terhes. És az utolsó illúzióba kapaszkodva, hogy ez talán mindent megváltoztat, elmondta neki. Mihály sokáig hallgatott, az ablakon át a nagyváros fényeit nézte. Aztán megfordult — arca hideg és idegen volt.

— Gyerek? Most? Veronika, felfogod, mennyire rosszkor jön ez? Az életem legnagyobb üzlete előtt állok. Óriási stressz. Te pedig ilyen… meglepetésekkel jössz.

Azon az estén nemcsak a gyereket veszítette el.
Az utolsó reményt is.

Egy héttel később az orvos közölte, hogy semmit sem lehet tenni. Nem fog tudni szülni. Lehet, hogy a stressz volt az oka.

És akkor, abban a fülsiketítő ürességben, amely benne keletkezett, megszületett egy hideg, kristálytiszta elhatározás.

Mihály még mindig a kezében tartotta a fekete dobozt, nem merte kinyitni.

Veronika pedig tovább mosolygott.

Mert ő még nem tudta, mi van benne — és milyen árat fog fizetni érte…

*

Mihály tovább tartotta a dobozt a kezében, mint kellett volna. A mosoly még mindig ott ült az arcán — magabiztos, elégedett. Egy férfi mosolya, aki meg van győződve róla, hogy az utolsó szó mindig az övé.

— Nos… — húzta el, finoman meglengetve a dobozt. — Remélem, nem egy újabb metaforád. Bár… — féloldalasan elmosolyodott. — Talán egy romantikus utazás? Kísérlet, hogy helyrehozd az est benyomását?

Röviden, hangosan felnevetett.
Válaszul csend érkezett.

Veronika nem szólt semmit.

Mihály kibontotta a matt szalagot, és kinyitotta a dobozt.

Belül egyetlen boríték volt. Vastag. Fehér. Felirat nélkül.

— Ennyi az egész? — horkant fel, miközben kivette. — Elég szerény.

Feltépte a szélét, és olvasni kezdett.

Az első sor összevonta a szemöldökét.
A másodiknál elakadt a lélegzete.
A harmadiknál az arca idegenné vált, mintha minden megszokott kifejezést lassan letöröltek volna róla.

Az asztalnál senki sem mozdult. Mintha még az edények is elhallgattak volna. A vacsora minden résztvevője sokkos állapotban volt — nem a jelenet, nem a szavak miatt, hanem a történtek hirtelen, félelmetes tisztasága miatt.

— Ez… — Mihály nyelt egyet. — Mi ez?

— Válási kereset — mondta Veronika nyugodtan. — És bírósági idézés.

Hirtelen felnézett rá.

— Nélkülem adtad be?

— Igen.

— Mikor?

*

— Abban a pillanatban, amikor megértettem, hogy onnantól kezdve velem már semmi sem marad.

Lapozta a papírokat. Dátum. Pecsét. Aláírás.

— Nem volt jogod hozzá — mondta tompán.

— Volt — felelte Veronika. — Attól a naptól kezdve, hogy úgy döntöttél, nyilvánosan megalázhatsz, és ezt normálisnak nevezed.

Megpróbált felnevetni — az ajkai megremegtek, és nem engedelmeskedtek.

— Fel fogod, mit csinálsz? — sziszegte. — Mindent tönkreteszel.

Veronika lassan felállt az asztaltól.

— Nem. Csak nem engedem tovább, hogy tönkretegyél engem.

Felvette a táskáját, és az ajtó felé indult. A küszöbön megállt, és utoljára ránézett.

Mihály összegörnyedve ült, a dokumentumokkal a kezében. Pohár nélkül. Mosoly nélkül. A régi magabiztosság nélkül.

— Megkérdezted, hiszem-e, hogy lesz belőlem valaki — mondta halkan. — Már nem kell hinnem. Tudom.

Kinyitotta az ajtót.

— Az igazi ajándék, Mihály, nem az, amivel az asztalnál kérkednek.
Hanem az, amit igazán értékelnek.

És pontosan ezt kaptad meg ma.

Az ajtó halkan becsukódott.