Klara megdermedt a nyitott szekrény előtt. Ujjai olyan erősen szorították az üres textilhuzatot, hogy az ujjpercei elfehéredtek.
Odabent nem volt semmi. Egyáltalán semmi. Pedig még előző este is ott lógott az új kabátja — drága, tökéletes, az, amelyről majdnem fél éven át álmodott. Minden fizetéséből félretett rá, még a reggeli kávéról is lemondott munkába menet.

— Márk! — szólította a férjét, minden erejével azon volt, hogy a hangja ne remegjen. — Nem láttad a kabátomat?

A nappaliból lusta, közömbös válasz érkezett:

— Melyik kabátot? Ja… az újat? Anyám tegnap beugrott, amíg a boltban voltál. Felpróbálta. Nagyon tetszett neki.

Klara lassan kilépett a hálószobából. A szíve valahol a torkában vert, mintha belülről szorítanák. Márk a kanapén ült, a telefonját bámulta, nyugodt és ellazult volt — mintha csak azt mondta volna, hogy elfogyott a kenyér.

— És mi lesz most? — kérdezte, közelebb lépve.

— Hát… odaadtam neki — vont vállat. — Anyám azt mondja, a régi kabátja már nagyon elhasználódott, fázik benne. Te meg fiatal vagy, egészséges, majd keresel egy újra.

Klarában valami elszakadt. Nem lassan, nem fokozatosan — hirtelen, mint egy végletekig feszített húr.
Hat hónap. Fél éven át minden fizetéséből félretett néhány tízezer forintot. Nem járt a kolléganőivel kávézni, nem vett kozmetikumokat, a régi cipőit hordta. Mindezt ezért a kabátért. Azért az érzésért, hogy végre megengedhet magának egy szép, értékes darabot. Azért a bizonyosságért, hogy a munkájának van értelme.

Ő pedig egyszerűen fogta, és odaadta az anyjának. Meg sem kérdezte.

— Odaadtad a kabátomat — ismételte Klara lassan, mintha ellenőrizné, jól hallotta-e. — Az enyémet. Amit én vettem. A saját pénzemből.

*

Márk végre felemelte a tekintetét a képernyőről, és enyhe ingerültséggel nézett rá.

— Miért csinálsz ebből ekkora ügyet? Hiszen az anyám! Neki nagyobb szüksége van rá. Kicsi a nyugdíja, nem engedhet meg magának ilyeneket. Te dolgozol, majd keresel még. Ne légy fukar.

Ne légy fukar.
A szó úgy csapta arcul, mint egy pofon.

Tehát fukar, mert azt szeretné viselni, amit a becsületesen megkeresett pénzéből vett? Tehát rossz, mert nem akarja az első szóra odaadni a tulajdonát?

Klara megfordult, és visszament a hálószobába. Márk megkönnyebbülten felsóhajtott — biztos volt benne, hogy a vita véget ért. A felesége megsértődött, mint mindig. Majd elmúlik. Mindig elmúlt. Mindig megbocsátott. Mindig engedett — neki is, az anyjának is.

De ezúttal más volt.

Egy perc múlva Klara visszatért. A kezében a férje új öltönye volt — az, amelyet a céges rendezvényre vett, és amellyel annyit dicsekedett, „olasz szövetről” és „tökéletes szabásról” beszélve. Mellette a kedvenc inge, drága pamutból, gondosan összehajtva, mintha kirakatban lenne.

— Mit csinálsz? — kérdezte idegesen Márk, amikor meglátta az ollót a kezében.

Klara nyugodtan nézett rá. Túl nyugodtan.

— Segítek az anyádnak — válaszolta hűvösen, és az olló pengéit az öltöny ujjához illesztette…

*

A pengék száraz, éles hanggal záródtak össze.

— Megőrültél?! — ugrott fel Márk a kanapéról. — Mit művelsz?!

Az anyag ellenállás nélkül engedett. Klara meg sem rezzent. Nem mosolygott. Nem emelte fel a hangját. Gondosan átvágta az egyik ujjat, majd a másikat is — ugyanolyan pontosan és hidegvérrel, mintha régóta eltervezett dolgot hajtana végre.

— Hagyd abba! — felé rontott, de megállt, amikor találkozott a tekintetével. — Klara, tedd le az ollót. Beszéljük meg.

— Megbeszélni? — először nézett a szemébe. — Te nem beszéltél velem. Helyettem döntöttél. Elvetted a dolgomat, és odaadtad valaki másnak. Kérdés nélkül. Szégyen nélkül.

Az asztalra tette az öltönyt, és újabb vágást ejtett — az ingen. A finom anyag szétnyílt, mint a kifogyott türelem.

— Tudod, mennyibe került ez?! — kiáltotta Márk. — Ez az én öltönyöm! Az enyém!

— Pontosan — mondta Klara halkan. — A tiéd.

Letette az ollót, és kihúzta magát. A hangjában már nem volt remegés, sem könny — csak fáradtság és jeges tisztaság.

— Most dühöt érzel? Fájdalmat? Felháborodást? — lépett egyet felé. — Jegyezd meg ezt az érzést. Pontosan ezt éreztem én is, amikor megtudtam, hogy a kabátom eltűnt.

— Ez nem ugyanaz… — motyogta. — Te is tudod…

*

— Nem, Márk. Ez pontosan ugyanaz — vágott közbe. — A különbség csak annyi, hogy te úgy döntöttél: ami a tiéd, az a tiéd, ami az enyém, az közös. Vagy ami még kényelmesebb: az anyádé.

Elhallgatott. Elsápadt. Hosszú idő óta először nem magabiztosnak, hanem elveszettnek tűnt.

— Nem akartam tönkretenni a dolgaidat — folytatta Klara. — Csak azt akartam, hogy megértsd. De úgy tűnik, a szavak nem jutnak el hozzád.

A szekrényhez ment, kinyitotta, és dobozokat kezdett kivenni. Kapkodás nélkül. Nyugodtan.

— Mit csinálsz most? — kérdezte rekedten.

— Összepakolom, ami az enyém — felelte. — Amit én vettem. A saját pénzemből. És amit többé senki nem vesz el tőlem kérdés nélkül.

— Te… elmész? — először csendült meg a hangjában a félelem.

Klara megállt, és megfordult.

— Nem, Márk. Nem én megyek el. Csak nem élek tovább úgy, mint eddig.

Elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást, és elé tette.

*

— Átutaltam a rezsi felét erre a hónapra. A többi a te dolgod. Ahogy az anyád is. Ja, és — nézett rá nyugodtan — mondd meg neki, hogy megtarthatja a kabátot. Ez az utolsó „ajándékom”.

— Klara… — lépett felé. — Rendbe hozzuk. Visszaszerzem a kabátot. Beszélek anyámmal.

Megrázta a fejét.

— A legfontosabbat nem értetted meg. Nem a kabátról van szó. Hanem arról, hogy te választottál — nem engem. És ezt minden alkalommal megtetted.

Becipzározta a táskáját, és az ajtó felé indult.

Márk egyedül maradt a szoba közepén — a tönkretett ruhák, a szétszórt holmik és a hirtelen csend között, amelyben először értette meg: sokkal többet veszített el, mint egy öltönyt.

Klara pedig egyenes háttal lépett ki a lakásból, és egy furcsa, szinte elfeledett érzéssel a mellkasában — a szabadság érzésével.