Klára három évvel ezelőtt örökölt egy egyszobás lakást a nagymamájától. Kicsi volt — harminckét négyzetméter —, de jó környéken, belső udvarra néző ablakokkal. A nagymama ezt hagyta rá, mint a legértékesebb dolgot, amije csak volt. Klára tisztán emlékezett a szavaira:
— Ez a tiéd, kislányom. Hogy mindig legyen egy saját sarkod.

A lakást Klára maga rendezte be, lassan, kapkodás nélkül. Világos tapéta a konyhában, kényelmes kanapé a szobában, egy szekrény az ablak mellett. Semmi hivalkodó — de otthonos. És mindenekelőtt: az övé.

Márk a házasságuk után költözött be. Az első hónapokban minden rendben volt, aztán jöttek az elégedetlen sóhajok. Hol kevés a hely, hol rossz az elrendezés, hol a környék nem megfelelő. Klára igyekezett nem a szívére venni — azt hitte, csak idő kell neki, hogy megszokja. Idővel azonban megértette: Márk nem a lakással elégedetlen. Az életükkel volt baja úgy általában.

Márk egy építőipari cégnél dolgozott művezetőként, és körülbelül 380 000 forintot keresett havonta. Klára egy kisebb cégnél volt könyvelő, az ő fizetése 300 000 forint körül mozgott. Nem éltek nagy lábon, de nem is nélkülöztek. A rezsit közösen fizették, a bevásárlást felezték. Hitelük nem volt, tartozásuk sem. Papíron minden rendben volt.

Márk azonban egyre gyakrabban beszélt „bővülésről”. A jövőről, a gyerekekről, arról, hogy egy egyszobás lakás csak ideiglenes megoldás. Klára hallgatta, vállat vont. Nem volt pénzük nagyobb lakásra, és egy húsz–huszonöt éves jelzáloghitel gondolata megrémítette.

*

— Eladhatnánk a tiedet, és hozzátennénk egy kicsit — mondta egyszer Márk, miközben hirdetéseket nézett a telefonján. — Nézd, itt egy kétszobás egy új építésű társasházban. Jó az elrendezés, normális a környék.

Klára nem válaszolt. Nem akarta eladni a nagymamától örökölt lakást. Ez volt az egyetlen, ami megmaradt tőle. Márk viszont újra és újra előhozta a témát, mintha csak arra várt volna, mikor adja fel.

Klára anyja, Mária előtt Márk mindig mintaférjként viselkedett. Segített a szatyrokkal, viccelődött, történeteket mesélt a munkáról. Mária nem győzte dicsérni a vejét.

— Emlékszel Annára a hatosból? — mondta teát töltve. — Az ő férje még a boltba sem megy el. A te Márkod viszont… aranyember!

Klára bólogatott. Tényleg, az anyjával Márk figyelmes volt. Minden hétvégén ő maga javasolta, hogy menjenek át, segítsenek, megjavítsanak ezt-azt. Klára azt hitte, ez őszinte törődés.

Márk izzót cserélt, csapot javított, levitte a szemetet. Mária házi süteménnyel kínálta, dicsérte, milyen gondoskodó férj. Klára ott ült mellettük, és úgy érezte, minden a helyén van.

Egészen addig, amíg valami meg nem változott.

Márk mostanában egyre tovább maradt az anyjánál. Azt mondta, még van mit befejezni, segít a szomszédoknak, vagy egyszerűen csak elbeszélgettek. Előfordult, hogy Klára korábban hazament, ő pedig még egy-másfél órát ott maradt.

*

Klára nem gyanakodott. Csak azt vette észre, hogy ezek után Márk szokatlanul jókedvűen tért haza, mintha valami különösen feldobta volna.

Nem sokkal később a lakás témája újra előkerült — erőszakosabban, élesebben. Márk felemelte a hangját, panaszkodott a szűkös helyre, és arra, hogy nem lehet örökké egy örökséghez ragaszkodni.

— Ez az én lakásom — mondta Klára egy este. — A nagymamám hagyta rám. Nem adom el.

— Klára, mi egy család vagyunk — válaszolta Márk. — Az ilyen döntéseket együtt kell meghozni.

— Pontosan ezt tesszük — felelte nyugodtan. — És az én döntésem az, hogy nem.

Márk elhallgatott, de a tekintetében düh volt.

Néhány nappal később a beszélgetés megismétlődött. Klárában megmagyarázhatatlan nyugtalanság nőtt.

Egy este munka után úgy döntött, átmegy az anyjához. Beszélni akart vele, tanácsot kérni. Mária nem vette fel a telefont, ezért Klára bejelentés nélkül ment — volt kulcsa.

A lépcsőházban sült krumpli illata terjengett. A második emeleten Klára hangokat hallott. Egy férfihangot — túlságosan is ismerőset — és egy fiatal női hangot.

— Szerinted ez reális? — mondta Márk magabiztosan. — A lakás úgy 75 millió forintot ér. Eladjuk, kicsit hozzáteszünk, és veszünk egy kétszobást. Klára semmit sem fog sejteni, csak jól kell intézni a papírokat.

Klára megdermedt.

*

— És bele fog egyezni? — kérdezte a női hang. Klára felismerte az anyja szomszédját, Elenát.

— Kénytelen lesz — nevetett fel Márk. — Tudom, hogyan kell vele beszélni. A jövőre hivatkozva, a gyerekekre. Puha.

Klára kilépett az árnyékból. Tisztán látta őket: Márk a falnak támaszkodva, mellette Elena rövidnadrágban, mosolyogva, az ujjára csavarva egy hajtincset.

— Olyan határozott vagy — mondta Elena kacéran. — Szeretem azokat a férfiakat, akik tudják, mit akarnak.

— Én mindig tudom — felelte Márk. — És el is érem.

— És a házassági jogi dolgokat hogyan kerülöd meg? — kérdezte Elena. — A lakás az ő nevén van, nem?

— Az megoldható. A lényeg, hogy a végéig ne értsen semmit. Aláír pár papírt — és kész.

— Nem szükséges — szólalt meg Klára hidegen. — Mindent hallottam.

Márk elsápadt.

— El akartad adni a lakásomat. Át akartál verni. Hamisítani az iratokat. Miatta? — kérdezte Klára.

— Ez nem így van… — kezdte Márk.

— Nem? — keserűen elmosolyodott. — Az előbb magyaráztad el, hogyan rabolsz ki.

Lassan lement a lépcsőn.

*

— Klára, várj — érte utol Márk lent. — Beszéljük meg nyugodtan.

— Már mindent megbeszéltünk — felelte. — Mindent elmondtál.

— Nem tettem volna semmit a beleegyezésed nélkül — hazudta Márk.

— „Aláír pár papírt, és kész” — emlékeztette Klára.

Aznap este Klára összeszedte az iratokat, és egy rövid üzenetet küldött:

„Ma nem itt alszol. Holnap hivatalosan beszélünk.”

Másnap ügyvédhez ment. Azt hallotta, amit már tudott: a lakás kizárólag az övé. De a manipulációs kísérlet önmagában elég volt.

— Beadom a válókeresetet — mondta Márknak este.

— Megőrültél — mordult rá. — Egyedül nem fog menni.

— Ment nekem előtted is — válaszolta Klára.

A válás gyorsan és csendben lezajlott. Márk még próbált érzelmileg hatni rá, de már késő volt. Elena éppolyan hirtelen tűnt el az életéből, ahogyan megjelent.

Klára kicserélte a zárakat. Kifestette a falakat. Vett egy új széket.

Egy este az ablaknál ült egy csésze teával. Minden a helyén volt. Csak ő volt más — végre nyugodt.

Megrezdült a telefon.

„Erősebb voltál, mint gondoltam” — írta Márk.

Klára elolvasta, majd törölte az üzenetet.
És hosszú idő óta először őszintén elmosolyodott.