Karolina éppen a földről szedegette össze az összetört tányér cserepeit, amikor a lakás csendjét élesen kettévágta a csengő hangja. Este kilenc óra volt — nem várt senkit. A darabok csörömpölve estek a szemetesbe, fájdalmasan emlékeztetve arra, ami két évvel korábban történt, amikor Márton dühében edényeket hajigált, és ordított:
— Szépségszalon! Még magadról sem tudsz gondoskodni!

Karolina felegyenesedett, lassan megtörölte a kezét a konyharuhában, majd az ajtóhoz lépett. Belesett a kitekintőn — és egy pillanatra összeszorult a szíve. Ő volt az. Ugyanolyan erős, drága öltönyben, ugyanazzal az önelégült mosollyal, amelytől valaha egyszerre félt és undorodott.

— Na és mi van, nélkülem nehéz az élet? — kérdezte, amint kinyílt az ajtó.

Márton meghívás nélkül lépett be. Végigmérte az előszobát — ugyanaz a kifakult tapéta, ugyanaz a nyikorgó parketta.

— Tessék — mondta Karolina nyugodtan, saját hangján is meglepődve.

Márton levette a kabátját, és a jól ismert akasztóra tette, mintha még mindig joga lenne hozzá. A nappaliban elhelyezkedett a régi foteljében, hátradőlt, és kigombolta a zakóját.

— Még mindig itt élsz? Mint egy szegénységi múzeumban.

Karolina vele szemben ült le, összekulcsolva a kezét az ölében. Megszokás. Pontosan így ült régen is, amikor Márton részletesen elmagyarázta neki, mennyire életképtelen, és hogy nélküle semmire sem megy.

— Kérsz kávét? — kérdezte.

— Lehet. Csak ne instant legyen. Már elszoktam az ilyen… spórolástól.

Karolina egyszerű fehér csészékben hozta a kávét. Márton belekortyolt, majd elégedetlenül fintorgott.

*

— Még mindig ezek az olcsó tasakok? Azt hittem, megtanulsz végre normálisan élni.

Elővette a telefonját, és megmutatta a kijelzőt.

— Nézd. Én és Eszter, tegnapelőtt. Tetőteraszos étterem. Tudod, mekkora volt a számla? Bár… honnan is tudnád.

A képen egy fiatal, szőke nő mellett állt. Pezsgőspoharak, mögöttük az esti város fényei.

— Érzed a különbséget? — folytatta élvezettel. — Eszter tud nő lenni. Te pedig… — körbenézett a szobában. — Még mindig „nehéz időkre” teszel félre?

Karolina hallgatott.

— Egyébként mi van a szalonoddal? Vannak vendégek?

— Vannak.

— Két idős hölgy dauerre? — Márton gúnyosan elmosolyodott. — Megmondtam, ez nem a te világod. Nézz magadra, még ki sem sminkelted magad.

Karolina ösztönösen az arcához ért. Valóban — reggel óta nem volt rá ideje.

— Figyelj — hajolt közelebb, lehalkítva a hangját —, ha tényleg nehéz, segíthetek. A régi idők emlékére.

Úgy mosolygott, mint mindig, amikor biztos volt a fölényében.

Karolina lassan felemelte a tekintetét. Egyenesen a szemébe nézett — és hosszú évek után először engedett meg magának egy alig észrevehető, veszélyesen nyugodt mosolyt.

— Segíteni?… — ismételte halkan. — Akkor figyelj nagyon, Márton…

*

— Segíteni?… — ismételte Karolina halkan. — Akkor figyelj nagyon, Márton.

Márton enyhén felvonta a szemöldökét, a megszokott hálára vagy panaszkodásra számítva. Karolina felállt, az ablakhoz lépett, és egy pillanatig a sötét udvart nézte. Aztán lassan, magabiztosan megfordult.

— Nem azért jöttél ide, hogy segíts — mondta nyugodtan. — Azért jöttél, hogy ellenőrizd, rosszul megy-e nélküled. Hogy még mindig az a nő vagyok-e, akit le lehet nézni, össze lehet hasonlítani, és ki lehet oktatni.

Márton elhúzta a száját, de a tekintetében először jelent meg feszültség.

— Ne túlozz. Csak emberileg… Lehet, hogy tényleg szükséged van támogatásra.

— Támogatásra? — Karolina röviden, hidegen elmosolyodott. — Támogatásnak hívod, hogy más nőkkel készült képeket mutogatsz? Vagy hogy meghívás nélkül bejössz, és úgy méred fel a lakásomat, mintha akciós áru lenne?

Közelebb lépett. Már csak néhány lépés választotta el őket.

— Meg sem kérdezted, hogyan élek. Nem érdekel a szalonom, a munkám, az életem. Egy dolog érdekel: hogy újra felsőbbrendűnek érezhesd magad.

Márton hirtelen kiegyenesedett.

— Legalább őszinte vagyok — mondta hidegen. — Sikeres lettem. Te pedig… még mindig itt vagy.

*

Karolina bólintott, mintha egyetértene.

— Igen. Még mindig itt vagyok. Ebben a lakásban, ahol egykor ordítottál és tányérokat törtél. És tudod, mi a legérdekesebb? — szünetet tartott. — Már nem félek.

Márton megszólalt volna, de Karolina folytatta, nem hagyva szóhoz jutni.

— A szalon működik. Nem „két idős hölggyel”. Egy hónapra előre tele van a naptáram. Kifizettem a hitelt. Egyedül tartom fenn ezt a lakást. És igen — néha olcsó tasakos kávét iszom. Mert megtehetem, hogy én döntöm el, mire költök, nem kell minden forintról elszámolnom.

Márton összevonta a szemöldökét. Aznap este először tűnt zavartnak.

— Hazudsz.

— Ellenőrizd, ha akarod — válaszolta nyugodtan. — Bár már mindegy. Nem az igazságért jöttél.

Karolina az ajtóhoz ment, és kitárta.

— Tetőteraszos éttermek, fiatal nő, a „normális életed”. Menj vissza hozzájuk.

Márton lassan felállt, nyilvánvalóan nem erre a végkifejletre számított. Néhány másodpercig hallgatott, majd megpróbált mosolyogni.

*

— Meg fogod bánni. Az olyan nők, mint te, mindig megbánják.

Karolina figyelmesen nézett rá, szinte együttérzéssel.

— Nem, Márton. Azok bánják meg, akik visszamennek. Én — bezárom az ajtót.

Nem emelte fel a hangját. Nem kiabált. Csak nézte, ahogy kilép a lépcsőházba. És csak akkor szólalt meg újra, amikor már kint volt:

— Legközelebb, mielőtt megkérdezed, hogy „nehéz-e nélkülem”, győződj meg róla, hogy egyáltalán akar-e valaki ajtót nyitni neked.

Az ajtó halkan zárult, csapódás nélkül.
Márton pedig még sokáig állt a lépcsőházban, felismerve, hogy életében először nem egy vacsoráról késett el — hanem az ő új életéről.