„EZT A LAKÁST AZ APÁM HAGYTA RÁM, NEM A TE CSALÁDOD!” — kiáltottam, és kitéptem a papírokat a férjem kezéből

Klára ránézett a telefonján az órára — hajnali fél kettő volt.
Márk már aludt, karjai hanyagul a paplanon hevertek. Kimerült volt egy hosszú nap után. Másnap ismét korán kelt, megint munka, megint egy este ebben az egyszobás, szűk lakásban.

Egy évvel korábban ide költöztek azzal a meggyőződéssel, hogy csak átmeneti megoldás lesz. Hat hónap, legfeljebb kilenc. Csak egy rövid időre.
De az idő telt, a lakás pedig mintha rájuk tapadt volna — hideg volt, idegen, sosem az övék.

*

Minden hónap huszonötödikén Márk nyolcszáz eurót utalt a tulajdonosnak. A fizetése majdnem felét. Klára valamivel kevesebbet keresett, egy kis építőipari cégnél dolgozott menedzserként. A pénz gyorsan eltűnt: lakbér, rezsi, élelmiszer, közlekedés. Jó esetben havonta két-háromszáz eurót tudtak félretenni. Egy év alatt alig több mint háromezer euró gyűlt össze — messze nem elég egy lakáshitel önerőhöz.

Klára forgolódott az ágyban, nem jött álom a szemére. Vágyott egy saját sarokra. Egy igazi otthonra. Egy helyre, ahol oda teheti a bútorokat, ahová akarja, ahol ő választhatja ki a fal színét, ahol felakaszthat egy nagy festményt félelem nélkül. Itt még egy szöget sem mertek beverni — a tulajdonos kártérítést követelhetett volna „rongálásért”.

Reggel megszólalt a telefon, miközben Klára a reggeli után mosogatott.
A kijelzőn apja neve jelent meg — Henrik Marin.

— Szia, apa — mondta, miközben a vállával a füléhez szorította a telefont.
— Klára, találkoznunk kell — hangja nyugtalan volt. — El tudsz jönni ma este?
— Igen. Történt valami?
— Majd elmondom. Gyere munka után.

*

Egész nap nyugtalan volt. Az apja sosem hívta ok nélkül.

Este felment annak a régi háznak a lépcsőin, ahol Henrik már közel húsz éve lakott. Az ajtó azonnal kinyílt.

— Gyere be.

A konyhában minden a régi volt. Henrik feltette a vizet forrni, és csak utána szólalt meg:

— Megismertem egy nőt. Magdalénának hívják. Egy másik városban él. Úgy döntöttem, odaköltözöm hozzá.

Klára megmerevedett.

— Végleg?
— Igen. Itt már semmi sem köt. Magdalénával… nyugodt vagyok.

Rövid szünet után hozzátette:

— A lakást neked szeretném adni. Ajándékozással, teljesen legálisan. Nektek szükségetek van egy otthonra.

Klára nem talált szavakat. Megölelte.

Még aznap este mindent elmondott a férjének. Márk kikapcsolta a tévét.

— Háromszobás?
— Igen. Vége az albérletnek.

Néhány nappal később megnézték a lakást. Klára melegséget és megkönnyebbülést érzett. Valódi esély volt.

Elkezdődtek a tervek: felújítás, listák, papírok, közjegyző. Minden lassan haladt.
Egészen addig a napig, amíg Klára letette az iratokat az asztalra. Márk nyúlt értük először.

*

Lapozgatni kezdte.
Összeszűkítette a szemét.
Aztán megszólalt:

— Ezt úgy kellene intézni, hogy a lakás mindkettőnké legyen. A családom erre számít…

Klára kitépte a kezéből az iratokat.

— Ezt a lakást az apám adja nekem. És nem te fogod eldönteni, kinek van hozzá joga.

Márk elhallgatott.
Csak egy pillanatra — de Klára látta, ahogy megfeszül az állkapcsa.

— Miért támadsz azonnal? — mondta hidegen. — A családról beszélek.
— Melyik családról? — kérdezte nyugodtan. — A miénkről? Vagy az anyádról és a húgodról?

Márk mélyet sóhajtott.

— Anyám szerint ez így lenne igazságos. A lakás nagy. Egy szobát ki lehet adni, egy marad nekünk, a harmadik pedig…
— …a húgodnak? — vágott közbe Klára.
— Laura nehéz időszakon megy keresztül. Válás, gyerek…

Klára újra kézbe vette a dossziét.

— Figyelj rám. Ez az apám ajándéka. Nekem. Azért, hogy biztonságban legyek.

— És én mi vagyok? — robbant ki Márk.
— Jelenleg te magad helyezed magad kívül minden ezen.

Aznap este Márk elment.

*

Másnap felhívta az anyja, Johanna.

— Klára, beszélnünk kell.
— Mi ketten?
— A család nem csak te vagy.
— Épp ezért beszélek a tulajdonról az apámmal, nem idegen emberekkel.

Márk levonta a következtetéseit.

Egy héttel később nyomtatott papírokkal érkezett.

— Utánanéztem. Ha házasok vagyunk, a lakás közös vagyon.

Klára nyugodtan elmosolyodott.

— Én is utánanéztem.

Egy sokkal vékonyabb mappát vett elő.

— Beadtam a válókeresetet. És a vagyonelkülönítés iratait. A lakásnak semmi köze hozzád.

Márk kiabált. Könyörgött. Vádaskodott.
Klára hallgatott.

Egy hónappal később egyedül állt az üres, háromszobás lakásban, a kulcsokkal a kezében. Márk korábban elment — az anyjához. A bíróságnak nem volt kétsége.

Henrik segített tapétát ragasztani.

— Megbántad? — kérdezte.
— Nem — felelte Klára. — Először érzem azt, hogy a saját életemet élem.

Aznap este felakasztotta a falra azt a nagy festményt, amiről mindig álmodott.
A telefon néma maradt.
És ebben a csendben több szabadság volt, mint az egész házasságában valaha.