— Miért fizetsz idegeneknek albérletet, amikor van egy lakásod? Hiszen miattad tettünk meg mindent! — csodálkoztak a szülei.
— Nem értem, miért fizetsz másoknak, amikor van lakásod. Mindent érted csináltunk!

Anna hangosan olvasta fel az anyja üzenetét, mintha abban reménykedne, hogy a jelentése megváltozik attól, hogy kimondja. Nem változott. Egy bérelt garzon konyhaasztalánál ült, gyűrött bankjegyeket számolt, és gondosan jegyezte fel a kiadásokat egy megviselt füzetbe: „Lakbér, élelmiszer, bérlet…”.

A telefon újra rezgett. Anna rá sem nézett — tudta, hogy megint a szülői „nagylelkűség” egyik emlékeztetője. Arrébb tolta a készüléket az asztalon, az tompán nekiütődött a cukortartónak. A mellkasában ismerős hullám emelkedett: sértettség és egy régi, makacs keserűség keveréke, amely nem akart feloldódni az idő múlásával.

Anna körbenézett a konyhában — apró volt, a radiátoron lepattogzott a festék, a régi hűtő pedig úgy zúgott, mint egy traktor. Mégis, itt érezte magát otthon. Ellentétben azzal a lakással — tágas, felújított, parkra néző. A lakással, amelyet a szülei „ajándékoztak” neki.

*

Anna anyja, Mária Lóránt, mindig tudta, mi a helyes. Hogyan kell nevelni a lányát, kik legyenek a barátai, miként kell megtervezni a jövőjét. Az apja, János Lóránt, csendes és engedékeny ember volt, ritkán vitatkozott a feleségével. Huszonnyolc év házasság alatt megtanulta, mikor kell bólintani, és mikor kell helyeselni a döntéseit.

Amikor Anna tizennégy éves lett, a szülei ünnepi vacsorán jelentették be:
— Vettünk egy lakást! Neked, kislányom. Hogy legyen saját otthonod, amikor felnősz.

A rokonok ámuldoztak és dicsértek. Micsoda szülők, micsoda gondoskodás! Anna akkor könnyes szemmel ölelte át őket. Úgy érezte, ő a világ legboldogabb lánya.

A lakás jó környéken volt, közel a metróhoz. Kétszobás, világos, nagy konyhával. A szülők felújították és berendezték — minden nyugodt bézs árnyalatban, ahogyan Mária szerette.

Azon a napon, amikor Anna felvételt nyert az egyetemre, a szülei ünnepséget rendeztek. A lakás előszobájában állt egy csokor fehér rózsával, miközben az anyja és az apja mosolyogva tartották a piros szalaggal átkötött kulcscsomót.
— Ez a te otthonod, Annácska! — jelentette ki Mária. — Felnőttél, önálló vagy. Nagyon büszkék vagyunk rád!

Anna remegő kézzel vette át a kulcsokat. Tizennyolc éves volt, tele tervekkel és reményekkel. Úgy tűnt, az egész világ előtte hever.

Csak néhány hónappal később, amikor ideiglenes lakcímbejelentésre volt szüksége az egyetem miatt, derült ki számára, hogy a lakás tulajdonosaként a papírokban Mária Lóránt szerepel.
— Hát persze — magyarázta az anyja. — Még olyan fiatal vagy. Majd átírjuk, amikor eljön az ideje.

*

Anna nem tulajdonított neki jelentőséget. Miért is tette volna? Hiszen a szülei voltak. A legközelebbi emberek.

Az első repedés a második évben jelent meg. Anna rájött, hogy rosszul választott szakot. A közgazdaságtan unalmasnak tűnt, a számok összefolytak a szeme előtt, a számvitel órák pedig elálmosították. Ezzel szemben a választható művészettörténet kurzusokra csillogó szemmel járt.

— Anya, át szeretnék jelentkezni művészettörténetre — mondta egy este a szülői házban vacsoránál.

Mária megdermedt.
— Micsoda ostobaság ez? Művészettörténet? És miből fogsz megélni? Egy múzeumban aprópénzért?

— De engem ez érdekel! Nem bírom tovább ezeket a táblázatokat…

— Nem bírod? — az anyja hangja jéghideggé vált. — Akkor hiába fizettük a tanulmányaidat? Hiába vettünk neked lakást?

— Mi köze ennek a lakáshoz? — zavarodott meg Anna.

*

Mária felállt az asztaltól. Az arca vöröslött a dühtől.
— Minden köze van hozzá! Azt fogod csinálni, amit mi mondunk! Ha nem tetszik, akkor költözz ki a lakásból, ha nem számítasz ránk! Ez az én lakásom, ne feledd, én vagyok itt az úr!

Anna elhallgatott. Abban a pillanatban valami összeszorult benne, mintha egy zár kattant volna végleg a helyére. Hirtelen világosan megértette: ennek az „ajándéknak” ára volt. És a számlát épp most kezdték kiállítani.

Anna nem kapott választ. Mária csak összeszorította az ajkát, és demonstratívan elkezdett pakolni az asztalon. János zavartan megköszörülte a torkát, de — mint mindig — hallgatott. Nehéz, nyomasztó csend telepedett rájuk, olyan, amelyben a saját lélegzetedet is hallod.

Aznap este Anna későn ment el a szülői házból. A sötét utcán haladt, nem érezte a hideget, és egyetlen gondolat járt a fejében: tehát erről volt szó. A lakás, a gondoskodás, a büszkeség — mindez nem ajándék volt, hanem póráz.

Másnap összepakolt. Egy kis táskát — csak a legszükségesebbeket. Amikor Mária megtudta, hogy Anna elköltözik, kitört:
— Azt hiszed, zsarolsz minket? Hogy megijedünk?

— Nem — felelte Anna nyugodtan. — Csak a saját életemet akarom élni.

Gyorsan talált egy bérelt lakást — kicsi volt és kényelmetlen, de az övé. Anna esténként egy könyvesboltban dolgozott, plusz munkákat vállalt, és minden eurót megszámolt. Nehéz volt, néha a sírásig. De hosszú idő óta először aludt el anélkül, hogy azt érezte volna: figyelik.

A szülők nem adták fel. Üzenetek érkeztek egymás után: szemrehányások, emlékeztetők, célzások.
„Mindent érted tettünk.”
„Hálátlan vagy.”
„Visszajössz, és majd beszélünk.”

Anna elolvasta, majd törölte őket.

*

Amikor eljött az ideje a szakosodásnak, beadta a papírokat művészettörténetre. Mária ismerősöktől tudta meg. A telefonhívás éles volt, szinte diadalmas:
— Akkor jegyezd meg: abba a lakásba többé nem teszed be a lábad.

Anna sokáig nézett ki az ablakon, majd halkan megszólalt:
— Rendben. Akkor már nincs mivel irányítaniuk engem.

Fél évvel később gyakornoki állást ajánlottak neki egy kis galériában. Az első kiállítás, az első katalógusszövegek, az első őszinte „köszönöm” a látogatóktól. Későn ért haza, fáradtan, de boldogan.

Egy nap Mária belépett a galériába. Lassan haladt végig a falak mentén, olvasta a feliratokat. Egy mű előtt megállt.
— „Kurátor: Anna Lóránt” — olvasta fel hangosan.

Anna odalépett. A tekintetük találkozott.

— Nem tudtam — mondta Mária. Először hiányzott a hangjából a magabiztosság.
— Most már tudod — felelte Anna.

Nem beszéltek a lakásról. Nem beszéltek adósságokról és áldozatokról. Mária elköszöntés nélkül ment el.

Este Anna visszatért a kis bérelt garzonjába, feltette a vízforralót, és kinyitotta a kiadásokkal teli füzetet. Az utolsó oldalra gondosan felírta:

„A szabadság — megfizethetetlen.”

És hosszú évek óta először elmosolyodott — nyugodtan, félelem nélkül, hátranézés nélkül.