— Egyáltalán nem érdekel, hogy nem akarsz a szüleimhez menni, Anna! Azonnal összepakolsz és indulunk, különben betuszkollak a csomagtartóba!

— Miért vagy még mindig köntösben? — Márk hangja úgy vágott bele a levegőbe, mint a rozsdás fém az üvegbe. — Anyám öt perce hívott. Az üvegek már kifőzve, a paradicsom fonnyad. Fél órával ezelőtt el kellett volna indulnunk.

Anna nem fordult meg. A konyhaasztalnál ült, és az előttük kihűlt kávé fekete felszínét bámulta. A redőnyökön átszűrődő reggeli fényben porszemek keringtek kaotikus táncot — ez sokkal értelmesebbnek tűnt számára, mint a férje ideges sürgölődése. Márk az ajtófélfánál állt, teljes „munkára kész” felszerelésben: régi, kifeslett térdű farmer, kinyúlt póló és az az arckifejezés, amit Anna magában csak „brigádvezető üzemmódnak” nevezett. A kocsikulcsokat csörgette az izzadt tenyerében, a hang idegeire ment, mint egy fogorvosi fúró.

*

— Nem megyek sehová, Márk — mondta Anna halkan, de határozottan. Végre felemelte a fejét, és az orra vonalában nézett rá. — Itthon maradok.

Márk megdermedt. A kulcsok elhallgattak. Az arcán egy pillanatra őszinte értetlenség jelent meg, mintha egy kenyérpirító hirtelen kínaiul kezdett volna beszélni hozzá. Az ő megszokott rendszerükben — ahol ő volt a kapitány, Anna pedig a néma matróz — ilyen hiba nem fordult elő.

— Tessék? — kérdezte, belépve a konyhába. — Fejbe ütötted magad? Milyen az, hogy „itthon”? Három láda paradicsom van ott, anyám egyedül nem bírja. Állj fel és öltözz. Azonnal.

— Anyád nincs egyedül — Anna belekortyolt a hideg kávéba, elhúzva a száját az íztől. — Van férje. Van lánya. Elena, ugye? Menjen Elena, és tekerje ő azokat az átkozott paradicsomokat. Úgyis neki készülnek a befőttek. Meg a férjének, aki öt éve egyetlen üveget sem vett, de a ti savanyúságaitokat két pofára zabálja.

Márk arca egészségtelen vörösbe borult. Gyűlölte, amikor Anna így beszélt a húgáról. Elena érinthetetlen volt a családban: örökké fáradt, örökké rászoruló, mindig a két gyerekkel takarózva minden kötelezettség alól.

— Fogd be — sziszegte Márk, közelebb lépve az asztalhoz. Olcsó dezodor és tegnapi alkohol szaga lengte körül. — Elena a gyerekekkel foglalkozik. Nincs ideje a kertben görnyedni. Te meg — egészséges nő, nincs gyerekünk, irodában ülsz, a fenekedet melegíted. Olyan nehéz segíteni anyámnak? Évente egyszer, Anna! Évente egyszer!

— Évente egyszer? — Anna gúnyosan felnevetett. — Májusban krumplit ültettünk. Júniusban én gyomláltam az epret, miközben a te Elenád napozott, mert „magas volt a vérnyomása”. Júliusban ribizlit szedtünk. Most augusztus van — helló, paradicsom. Nem szerződtem cselédnek a szüleid ültetvényére, Márk. A szabadnapomon pihenni akarok. A plafont nézni. Azt akarom, hogy hagyjanak békén.

*

Márk ököllel csapott az asztalra. A csésze megugrott, sötét kávé loccsant a viaszos abroszra.

— Teljesen megőrültél?! — üvöltötte, fröcsögve. — Ebben a lakásban élsz! A szüleim beszálltak az önerőbe! Most majd számlát nyújtasz be nekem? Mondtam: felállni!

— Beszálltak? — Anna felállt, a szék csikorgó hanggal csúszott hátra. Az a félelem, ami máskor lebénította Márk dühkitöréseinél, most eltűnt, helyét ólomsúlyú fáradtság vette át. — Öt éve adtak százezret. Én ezt tízszeresen ledolgoztam a telkükön. Elenának meg vettek egy autót. Csak úgy. Mert „szegény Elenának nehéz a gyerekeket hordani”. Elég volt, Márk. Nem megyek. Menj egyedül. Tekerd a befőtteket te.

Megpróbált kimenni a konyhából, de Márk elállta az útját.

— Márk, engedd el. Azonnal.

A hang halk volt, de jeges. Márk összerezzent. Hirtelen fordult meg, és olyan erővel rántotta meg Anna haját, hogy elsötétült előtte a világ. Az ajtóban Lukács állt. Kabátja nyitva, zihált — futott. Az egyik kezében kulcsok, a másikban egy elsötétült kijelzős telefon. Egy pillantás elég volt: a betört fürdőszobaajtó, a szilánkok a padlón, Anna a ruhák alatt, Márk felemelt keze.

— Te meg ki a franc vagy?! — ordította Márk, próbálva visszaszerezni az irányítást. — Takarodj innen! Ez családi ügy.

— Ez bűncselekmény — mondta Lukács nyugodtan, és előrelépett. — És most azonnal elengeded.

— Takarodj! — Márk ütésre emelte a kezét.

Nem jutott ideje.

Lukács nekirontott, vállal nekicsapódott. Márk megingott, és elengedte Anna haját. Ez elég volt. Anna fuldokolva húzódott a fal mellé, átkarolva magát. A világ remegett, de élt. És nem volt egyedül.

*

— Teljesen megőrültél?! — visította Márk, újra támadva.

Ezúttal Lukács felkészült. Elkapta Márk karját, kicsavarta a csuklóját. Márk fájdalmában felszisszent. Nehezebb és erősebb volt, de a düh ügyetlenné tette. A falnak csapódtak, fellöktek egy szekrényt — valami nagy csattanással a földre zuhant.

— Anna, menj ki a lakásból — mondta Lukács hátra sem nézve. — Most.

Anna feltápászkodott, a falnak támaszkodva. A lába remegett, de belül valami kemény, makacs erő ébredt. Elment mellettük, nem nézett a férjére, mezítláb lépett a szilánkokra, a kabátokra, a régi élete darabjaira. Az előszobában egy pillanatra megállt, felhúzta a tornacipőt — a keze remegett, a fűző nem engedelmeskedett.

— Hová mész?! — üvöltötte Márk, szabadulni próbálva. — Anna!

— Tőled — mondta halkan, és kinyitotta az ajtót.

A lépcsőházban hűvös volt, és idegen életek szaga terjengett — mosópor, valaki levese. Anna kilépett, a korlátnak dőlt. Először vett mély levegőt aznap. Belül még dübörgött minden, de a félelem lassan hátrált.

Nem sokkal később Lukács is kijött. Az arca feszült volt, az arccsontján kék folt jelent meg.

— Bezárkózott — mondta. — Hívtam a rendőrséget és a mentőket. Jegyzőkönyv kell a sérülésekről.

Anna bólintott. A kezére nézett — már látszottak a kék ujjlenyomatok. Furcsa módon nem akart sírni. Helyette tisztán látott.

— Köszönöm — mondta. — Ha nem érsz ide…

— Ideértem — szakította félbe Lukács. — Most lépésről lépésre. Hozzám jössz. Aztán feljelentés. Nincs „meggondoltam magam”. Érted?

Bólintott.

*

A rendőrség gyorsan kiért. Márk ordított, hogy összeesküvés, hogy provokálták, hogy „ő tehet róla”. Anna egy padon ült, a bátyja kabátjába burkolózva, és nyugodtan, röviden válaszolt. Látta, ahogy Márkra bilincset tesznek, és nem érzett sem elégtételt, sem megkönnyebbülést — csak egy pontot. Vége.

A kórházban rögzítették a zúzódásokat, horzsolásokat, kitépett hajszálakat. Az orvos figyelmesen nézett rá.

— Volt már ilyen korábban?

Anna egy pillanatig hallgatott.

— Nem ennyire.

— Most már „ennyire” lesz, ha visszamegy — mondta ítélkezés nélkül. — Ne menjen vissza.

Nem ment vissza.

Egy héttel később Anna beadta a válókeresetet és a távoltartási kérelmet. Márk üzeneteket írt — először dühöset, aztán könyörgőt, majd megint dühöset. Nem válaszolt. Kivett egy kis lakást a munkahelye közelében, vett új zárat és új csészéket — csorbulás és idegen düh nélkül.

Az első reggelen az új otthonában kávét főzött, és az ablakhoz ült. A napfény az asztalra esett, a porszemek újra táncoltak — most szépen, nem félelmetesen. A telefon megremegett. Üzenet Márktól:
„Anya azt mondja, mindent tönkretettél.”

Anna ránézett a kijelzőre, és elmosolyodott — hosszú idő óta először.

— Nem — mondta hangosan az üres szobában. — Megmentettem magam.

Kikapcsolta a telefont, belekortyolt a kávéba, és megértette:
a legrosszabb már mögötte van — és nincs visszaút.