— A gyerekeid egyáltalán nem érdekelnek, fiam! Pihenni jöttem ide, nem a ti porontyaitokra vigyázni! Úgyhogy még egy szobában sem maradok velük!

— Anya, kérlek, csak egy óráról van szó — Dániel már harmadszor mondta ezt, és a hangja minden ismétléssel egyre vékonyabb, egyre könyörgőbb lett. A kis nappali közepén állt, úgy érezte magát, mint egy ügyetlen kamasz, akit váratlanul rajtakaptak.

Margit Wilson még csak fel sem fordította a fejét. Abban az egyetlen fotelben ült, amit Klára annyira szeretett, egyenes háttal, mint egy vonalzó, és megvetéssel nézte a hűtőajtóra ragasztószalaggal feltűzött gyerekrajzokat. A hallgatása hangosabb volt bármilyen válasznál. Negyven perccel korábban érkezett meg, minden bejelentés nélkül — egyszerűen ott állt az ajtóban egy bőrönddel és annak az embernek az arckifejezésével, akinek mindenki tartozik valamivel. Most pedig uralkodói jelenlétével az otthonos családi lakást egy fontos embereknek fenntartott váróteremmé változtatta.

— Anya, a vonat másfél óra múlva ér be. Ki kell mennem az állomásra Kláráért… tudod, utazás után lesz, csomagokkal.

Tanácstalanul körbenézett. Az ötéves Leó elmélyülten épített egy ferde tornyot az építőkockákból, a hároméves Anna pedig egy plüssnyulat próbált megetetni egy műanyag répával. A békés, megszokott családi sürgés-forgás, ami még egy órája teljesen természetesnek tűnt, most botrányos rendetlenségnek látszott az anyja szemében.

*

Végül Margit Wilson méltóztatott reagálni. Lassan, undorral az arcán emelte át a tekintetét a hűtőről az unokákra, mintha selejtes árut vizsgálna.

— Dániel — ejtette ki a nevét úgy, mintha valami kellemetlent öblítene ki a szájából. — Mondok most neked valamit, és próbáld meg elsőre felfogni.

— Mit?

— A gyerekeid egyáltalán nem érdekelnek, fiam! Pihenni jöttem, nem a ti porontyaitokra vigyázni! Egy szobában sem maradok velük!

Nem emelte fel a hangját. A szavai nehéz, jeges kövekként hullottak a szobába, kiszorítva a levegőt. Dániel érezte, ahogy elönti az arcát a vér. Ez nem egyszerű visszautasítás volt — ez a gyerekei, a családja, az élete nyilvános semmissé tétele volt.

— De hát csak egy óráról van szó… — hebegte, már tudva, mennyire hiábavaló.

— Nem érdekel — vágta rá, majd kecses mozdulattal felállt a fotelből, és nem kifelé indult, hanem befelé a lakásba. Úgy lépkedett, mint egy ház úrnője, aki szemrevételezi a birtokát. Egyenesen Dániel és Klára hálószobája felé tartott.

Dániel automatikusan követte. Nem tudta, mit akar mondani vagy tenni, de már az is tompa pánikot keltett benne, hogy az anyja a legszemélyesebb terük felé halad.

Margit Wilson belépett a hálószobába, és lassítás nélkül odament a nagy, tolóajtós gardróbhoz. Enyhe nyikorgással eltolta a tükrös ajtót. A tekintete közömbösen siklott végig a fia ingein és öltönyein, majd megállt Klára ruháin.

*

— Na, nézzük, mit tartogat a mi kis divatdiktátorunk az estére — mormolta. A vastag aranygyűrűvel díszített keze beletúrt a gondosan felakasztott ruhák közé. Úgy tologatta a vállfákat, mintha egy turkálóban válogatna. — Ez meg mi? Egy zsák? Jaj, ez a szín… Ez meg gondolom az „alkalmi”.

Nyugodtan beszélt, enyhe kutató kíváncsisággal — és ez sokkal félelmetesebb volt, mint a nyílt agresszió. Dániel a küszöbön állt, lebénulva. Nézte, ahogy idegen, parancsoló kezek turkálnak a felesége ruhái között, megérintik a fehérneműjét, méricskélik a ruháit — és nem tudott megszólalni. Meg kellett volna állítania. Ki kellett volna mondania: „Anya, hagyd abba. Ezek Klára dolgai.” De a nyelve a szájpadlásához tapadt. Előtte nem csak egy nő állt — az anyja volt, egy természeti erő, akinek gyerekkora óta engedelmeskedett. Bármilyen ellenállás elképzelhetetlennek tűnt, mintha puszta kézzel akarna megállítani egy lavinát.

A hallgatása számára üres tér volt. Margit Wilson azzal a módszerességgel és jogtudattal cselekedett, amit csak a megkérdőjelezhetetlen anyai státusz adhat. Nem csupán a menye ruháiban vájkált — egy idegen életet vizsgált át, és hozott róla néma, de kristálytiszta ítéletet. Előhúzott egy selyem hálóinget, két ujjal tartotta, mintha valami szemérmetlen dolog lenne, majd megvető hümmögéssel az ágyra dobta. A ruha Klára párnájára hullott, összegyűrődve, mint egy eldobott szalvéta.

Dániel nagyot nyelt. Perzselő szégyen emelkedett fel a gyomrából, égetve a torkát. Nemcsak rossz férjnek érezte magát — bűntársnak. Minden mozdulat, minden ítélkező pillantás az ő néma beleegyezésével történt. A gyerekek a szomszéd szobában elhallgattak, és ebben a hirtelen csendben a vállfák csikorgása fülsiketítően hatott.

— Anya, kérlek, ne csináld — préselte ki végül. A hangja gyenge volt. — Klára ki fog akadni. Ezek az ő dolgai.

— És akkor mi van? — felelte anélkül, hogy megfordult volna. — Nem idegen veszi el őket. Vagy a feleséged már idegennek tart engem? Tudtam, hogy ellenem hangol. Ruhákra költ három fizetést, de az anyjára, aki évente egyszer jön, sajnálja.

Felé fordult, az arca teljesen nyugodt volt, szinte igazságos. Az ő világában minden logikus volt. Ő az anya. Neki joga van. És bármilyen kísérlet e jog megkérdőjelezésére lázadás, amit csírájában kell elfojtani.

A választása egy sötétkék bársonyruhára esett — új volt, a nyakán még ott lógott a kartoncímke. Klára az évfordulójukra vette, és még sosem viselte, különleges alkalomra tartogatta. Margit Wilson levette a vállfáról, maga elé tartotta, és a szekrény tükrében nézegette magát.

*

— Na végre, valami rendes — bólintott elégedetten. — Nem úgy, mint azok az állandó nadrágok, mint egy fiún.

És ott, a hálószoba közepén elkezdte kigombolni az utazóblúzát.

Ebben a pillanatban Dániel farmerzsebe megrezzent. Elővette a telefonját. Üzenet Klárától. Két szó, amitől megfagyott benne a vér:

„Megérkeztünk. Gyere ki.”

A bejárati ajtó zárja száraz, végleges kattanással záródott.

— Ebben a házban vendég vagy. Vagy tiszteletben tartod a szabályaimat, vagy azonnal elmész.

A mondat halkan hangzott el, szinte tárgyilagosan, de olyan jeges véglegesség volt benne, hogy a levegő a hálószobában besűrűsödni látszott. Margit Wilson megdermedt. Egy pillanatig úgy tűnt, nem hallotta — mintha az elméje megtagadta volna valami elfogadását, ami ellentmondott az egész világképének.

— Te… — hirtelen beszívta a levegőt. — Te kidobsz engem? Engem?! A férjed anyját?!

Klára nem vette le róla a szemét.

— Választási lehetőséget adok — ismételte nyugodtan. — Átöltözöl. Bocsánatot kérsz. És soha többé nem nyúlsz a dolgaimhoz, és nem alázod meg a gyerekeimet. Vagy fogod a bőröndödet, és elmész.

Egy pillanatra a bársonyruhára nézett.

— Most.

Margit Wilson ajkai megfeszültek. Az arca lassan elvörösödött.

— Dániel! — kiáltotta, és élesen a fia felé fordult. — Csak állsz és nézed?! Hagyod, hogy így beszéljen velem?!

Dániel összerezzent. És ebben a pillanatban valami eltört benne. Mindent egyszerre látott: a szétdobált ruhákat, a régi köntöst, a fal mögött hallgató gyerekeket. És saját magát — mindig középen, mindig hang nélkül.

*

Előrelépett. Lassan. Nem az anyja felé.

A felesége felé.

— Anya — a hangja remegett, de nem hátrált. — Klárának igaza van.

A szavak súlyosan, végérvényesen hullottak le.

— Mit mondtál? — suttogta Margit Wilson.

— Ez a mi otthonunk. És ez az én családom — folytatta. — Átléptél egy határt. Nem először.

— Én neveltelek fel! — kiáltotta. — Nélkülem semmi lennél!

— Most férj és apa vagyok — mondta halkan. — És meg kell védenem őket.

Teljes csend lett. Olyan, amelyben hallani a saját lélegzetet. Margit Wilson úgy nézett a fiára, mintha idegen lenne.

— Tehát választottál — mondta jéghidegen. — Őt. Ellenem.

— A családomat választottam — felelte habozás nélkül.

A kezei remegni kezdtek. Egy hirtelen mozdulattal lerántotta magáról a bársonyruhát, és az ágyra dobta. Undorral magára kapta a régi köntöst.

— Meg fogjátok bánni — sziszegte, miközben elment mellettük. — Mindketten.

Az ajtó hangosan becsapódott, a visszhang végigfutott a lakáson.

Néhány másodpercig senki sem mozdult.

Klára mély levegőt vett. Felemelte az ágyra dobott ruhát, gondosan kisimította, mintha minden mozdulat a kontroll visszaszerzése lenne. Visszaakasztotta a szekrénybe, és becsukta az ajtót. Csak ezután nézett Dánielre.

*

— Így nem fogok tovább élni — mondta nyugodtan. — Soha.

Dániel bólintott. Tudta, hogy ez nem fenyegetés volt. Hanem határ.

A szomszéd szobából kilépett Leó.

— Anya… a nagyi elment?

Klára leguggolt, és magához ölelte.

— Igen, kicsim. Elment.

Anna félénken odalépett, Klára lábához bújt. Klára mindkét gyereket átkarolta.

Dániel ott állt mellettük. Először nem hátul, nem az árnyékban.

A lakásban csend lett.
Nem félelemből — hanem tisztánlátásból.