— Semmit nem cserélek el! Ez az én lakásom — és kész! — vágtam oda, miközben egyenesen a férjem szemébe néztem.

Anna kinyitotta a lakása ajtaját, és ahogy az utóbbi években mindig, egy pillanatra megállt a küszöbön. Tágas nappali magas mennyezettel, nagy ablakokkal, amelyeken beáradt a napfény, meleg parketta, amelyet az apja rakott le a saját kezével. Egy háromszobás lakás a város központjában — örökség a szülei halála után. Minden sarok emlékeket őrzött: a hangjukat, a nevetésüket, a csendes családi estéket és azt a biztonságérzetet, amit pénzért nem lehet megvenni.

Amikor Márk megkérte a kezét, Anna gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy költözzön hozzá. Volt elég hely. Márk azonnal igent mondott — megölelte, megcsókolta, és azt mondta, ez a tökéletes megoldás. Az esküvő szerény volt, mindenféle felhajtás nélkül. A rövid nászút után elkezdték berendezni a lakást.

*

Anna belsőépítészként dolgozott. Márk egy IT-cégnél. Közösen döntöttek a felújításról: új kanapét vettek a nappaliba, a régi függönyöket modern rolókra cserélték, átalakították a konyhát — világos frontok, beépített gépek. Anna minden változásnak örült. Az otthon átalakult, élővé és egyre inkább „közössé” vált.

Márk gyakran hívta át a barátait. A konyhában ültek, sört ittak, fociról vagy videojátékokról beszélgettek. A barátok mindig elismerően jegyezték meg:
— Haver, te aztán jól jártál! Ilyen lakás, ilyen feleség — igazi szerencse.

Márk mosolygott, és nem tiltakozott. Anna hallotta ezeket a beszélgetéseket, de nem sértődött meg. A lakás valóban szép volt, és természetesnek tűnt, hogy megossza a férjével.

Az első fél év nyugodtan telt. Anna otthonról dolgozott, többnyire az irodában ült a számítógép előtt, terveket rajzolt. Márk későn jött haza, fáradtan, de elégedetten. Esténként együtt vacsoráztak, sorozatokat néztek, a hétvégi terveikről beszélgettek. Az élet egyenletesen haladt, konfliktusok nélkül.

*

Minden akkor változott meg, amikor Márk édesanyja egyre gyakrabban kezdett átjárni.

Erzsébet egy közeli kerületben élt, egy régi, bérelt kétszobás lakásban, már hosszú évek óta. Korábban ritkán jött — ünnepekkor vagy különleges alkalmakkor. Az esküvő után azonban megszaporodtak a látogatások.

Eleinte süteménnyel érkezett.
— Anna, sütöttem valamit… Márk nagyon szereti az almás pitét.

Anna megköszönte, feltette a vizet teának. Erzsébet teázott, majd felállt, és körbejárta a lakást.
— Milyen világos itt minden… Jó az elrendezés. A felújítás is friss — látszik, hogy ízléssel készült.

— Köszönöm — válaszolta udvariasan Anna.

Erzsébet benézett a hálószobába, megnézte a szekrényeket, bekukkantott a dolgozószobába.
— Itt dolgozol?
— Igen, itthonról dolgozom.
— Egy egész szoba irodának… Luxus.

A hangja csodálkozó volt, de Anna érzett mögötte valami mást. Nem irigységet — inkább hideg mérlegelést, mintha Erzsébet fejben számolná a négyzetmétereket és a lehetőségeket.

A látogatások folytatódtak. Néha Erzsébet napközben jött, amikor Márk nem volt otthon. Anna beengedte, de a nyugtalansága egyre nőtt. Túl sok kérdés a lakás méretéről, a környékről, az ingatlanárakról.

*

Egy alkalommal Erzsébet megállt a dolgozószoba ablakánál.
— Szép a kilátás. Csendes, zöld… aranyat érő hely.
— A szüleim tudatosan választották ezt a környéket.
— Akkor a lakás tőlük van?
— Igen.
— Szerencsés vagy, Anna. Nem mindenkinek jut ilyen örökség.

A „szerencsés” szó fájt. Mintha a szülei halála nyereség lett volna.

Márk nem reagált az anyja kérdezősködésére. Amikor Anna szóba hozta a gyakori látogatásokat, legyintett:
— Csak képzelődsz. Unatkozik egyedül.

Anna nem erőltette.

Néhány hónappal később Márk húga, Klára bejelentette az eljegyzését. Huszonnégy éves volt, menedzserként dolgozott, kevés fizetésért. A vőlegénye, Lukács, az építőiparban dolgozott. Albérletben éltek, és alig jöttek ki a pénzből.

Az esküvő szerény volt, egy étteremben. Erzsébet ragyogott, pohárköszöntőket mondott, ölelgette a lányát. Egy héttel később újra megjelent Anna és Márk lakásában. Sütemény nélkül. Komoly arccal, táskával a kezében. Márk otthon volt, Anna vacsorát készített.

— Beszélnünk kell — mondta Erzsébet.

Leült az asztalhoz, és elővette a papírokat. Anna állva maradt.

— Miről?
— Kláráról. Neki és Lukácsnak gondjai vannak a lakhatással. A bérleti díj nagyon drága.

— Felnőttek — mondta óvatosan Anna.

— Éppen ezért a családnak segítenie kell egymást.

*

Anna megfeszült.
— És hogyan képzeled el a segítséget?

Erzsébet elmosolyodott.
— Nagy lakásotok van. Három szoba. Ketten laktok benne. Mondhatni, túl nagy.

— Túl nagy?

— Arra gondoltam, el lehetne cserélni két kisebbre. Egyet nektek, egyet Klárának. Már meg is néztünk néhány lehetőséget.

Anna levegőt sem kapott.
— Ezt komolyan mondod?

— Teljesen. És ha marad pénz, elmennék egy szanatóriumba, kicsit rendbe tenni az egészségemet.

— Ez az én lakásom — mondta Anna halkan.

— De család vagytok. Minden közös.

— Nem. Ez az én örökségem.

— Ugyan, mi a különbség? — vont vállat Erzsébet.

Anna a férjére nézett.
— Márk?

Márk hallgatott egy pillanatig, majd így szólt:
— Alapvetően… nem is olyan rossz ötlet.

Abban a pillanatban Anna megértette: ez még csak a kezdet.

*

— Akkor figyelj rám jól, Márk… mert a szavaim után nem mondhatod, hogy nem tudtad.

A szobában nehéz csend telepedett meg. Erzsébet kissé felemelte az állát. Márk az asztalt nézte.

— Nem fogom elcserélni ezt a lakást — mondta Anna nyugodtan, de határozottan. — Ez az otthonom. Az egyetlen, ami a szüleimből megmaradt.

— Túldramatizálod — fújt egyet Erzsébet. — Ésszerű megoldást keresünk.

— Kinek ésszerű? — nézett rá Anna egyenesen. — Nekem biztosan nem.

— Lehetnél rugalmasabb — szólt közbe Márk.

Anna keserűen elmosolyodott.
— Az anyád kész tervvel jött az otthonomba, hogyan rendelkezzen vele. És te ezt „ésszerűnek” nevezed.

Erzsébet felállt.
— Értem. Amíg kényelmes volt, minden rendben. Most meg hirtelen „az enyém”.

— Nem adom fel a szüleim emlékeit — mondta Anna határozottan.

— Márk, mondj neki valamit! — háborodott fel Erzsébet.

Anna kiment az előszobába, visszatért egy dossziéval, és letette az asztalra.
— Itt vannak a papírok. Én vagyok a tulajdonos. Nem közös vagyon.

Erzsébet elsápadt.
— Mindent előre elterveztél?

*

— Egyszerűen előre gondolkodom.

— Tehát semmilyen kompromisszum? — kérdezte Márk.

— Semmilyen. Mert a kompromisszum azt jelenti, hogy mindkét fél veszít valamit. Itt viszont csak én veszítenék.

Erzsébet kiviharzott, becsapva az ajtót. Márk maradt.

— Tönkretetted mindent — mondta halkan.

— Nem — válaszolta Anna. — Csak nem voltam hajlandó tovább kényelmes lenni.

Még azon az estén Márk elment. Két hét múlva visszajött a holmijáért. A válás gyors volt. Harc nélkül. Vagyonmegosztás nélkül.

Este Anna kinyitotta az ablakokat. Beengedte a fényt és a levegőt. Ez az otthon ismét csak az övé volt.

Néha egy férj elvesztése azt jelenti, hogy végre nem veszíted el önmagad.