Viktória soha nem bízott meg teljesen a férjében. Ezért a házasságuk során kénytelen volt leginkább önmagára támaszkodni. Így alakult az életük. A férje, Lukács, festménybe illően jóképű volt, és mindig minden társaság lelke. Mértékkel ivott, nem dohányzott, nem érdekelte sem a vadászat, sem a horgászat, sem a futball. Röviden: az ideális férj.
Éppen ezek miatt a tulajdonságai miatt gondolta Viktória egyre gyakrabban, hogy egy ilyen férfi nem tartozhat egyetlen nőhöz. Azok a férfiak, akiknek tűz ég a szemükben, ritkán maradnak hűségesek — és a „vadászok” mindig ott ólálkodnak valahol…

Egyedül az nyugtatta meg valamelyest, hogy Lukács feltétel nélkül szerette a fiukat. Leó lett az apja világegyetemének a közepe. Minden szabadidejét a gyereknek szentelte, Viktória pedig igyekezett elhinni, hogy ez az erős apai szeretet elég ahhoz, hogy egyben tartsa a családot — még akkor is, ha férj és feleség között nem volt igazi szenvedély.

*

Az iskolában „Kapitánynak” csúfolták — a lángvörös haja és az arcát ellepő szeplők miatt. Az édesanyja, aki maga gyönyörű nő volt, gyerekkora óta ezt suttogta neki:
— Viki, te olyan vagy, mint a rút kiskacsa. Bocsáss meg a hasonlatért, de el kell fogadnod az igazságot. Valószínűleg senki sem akar majd feleségül venni, ezért csak magadra számíthatsz. Tanulj szorgalmasan, építs karriert. És ha mégis „akad” valaki, légy engedelmes feleség.
Ezek a szavak lettek Viktória iránytűje.

Miután kitűnő eredménnyel elvégezte az iskolát, egyetemre ment, ahol megismerte későbbi férjét. Sokáig nem értette, miért szeretett bele egy ilyen vonzó férfi. Később Lukács bevallotta:
— Te voltál az egyetlen lány, akihez nem féltem odalépni.

Viktória nem használt sminket, szerényen öltözködött, és nem tudott flörtölni. Amikor rájött, hogy egy igazán jóképű férfi udvarol neki, úgy döntött, kezébe veszi az irányítást, és ő maga kérte meg Lukács kezét. A férfit megdöbbentette az őszintesége. Viktória ekkor megígérte, hogy szelíd, alázatos és hűséges feleség lesz.
— A szerelem majd idővel jön — mondogatta.
Egy idő után Lukács beleegyezett. A végső lökést az édesanyja adta meg, Margit.

Amikor Lukács először vitte haza a menyasszonyát, Margit nyílt rosszallással mérte végig Viktóriát, mintha csak egy szeplős, jelentéktelen lányt látna benne, nem pedig a fiához méltó nőt. Az első találkozás feszült volt, szinte konfliktusba torkollott.

Viktória azonnal megérezte leendő anyósa hidegségét, és megértette, hogy egy ilyen jóképű férj akár az ő törékeny boldogságának az akadálya is lehet. Nem akarta feladni. Néhány nappal később egyedül ment el Margithoz, Lukács nélkül, egy doboz jó minőségű teával.
Ezúttal az anya meglepődött:
— Érdekes… kezdek hozzászokni… még kedves is vagy.
Viktória megígérte, hogy hűséges és engedelmes feleség lesz. Ezek a szavak többet nyomtak a latban, mint bármilyen külső „hiányosság”.

Margit özvegy volt. A férje egy másik nőhöz ment el, majd egy év múlva megtörten és mindenki által elutasítva tért vissza. Sokáig vívódott, megbocsásson-e neki, de a lelkében sziszegő fájdalom sosem múlt el. Végül úgy döntött, támogatja a fiát — tudta, hogy Lukács úgyis hozzá tér vissza, akár a legnehezebb úton is. Megáldotta a házasságot.

Egy évvel később megszületett a fiuk, Leó, az apja megszólalásig hasonló mása. Margit boldog volt. Lukács úgy lebegett a gyerek körül, mint egy eszét vesztett lepke, Leó pedig az élete értelme lett.
A felesége iránti szerelem azonban sosem ébredt fel benne.

*

Viktória sem szeretett bele Lukácsba. A kapcsolatuk kiegyensúlyozott volt, szinte rituális. Mosta és vasalta az ingeit, főzött, lefekvés előtt puszit adott az arcára. Lukács odaadta a fizetését, virágot vett, reggel megcsókolta — mégis minden inkább szertartásnak tűnt, nem szerelemnek.

Öt év elteltével Lukács egy másik nőben találta meg azt az érzést. A nő szinte földöntúli szépségű volt, Beatrixnek hívták. Viszonozta az érzéseit. Fél éven át találkozgattak — kávézókban, parkpadokon, barátok lakásaiban. A titkolózás kimerítette Lukácsot. Leó pedig egyre gyakrabban látta az apját ingerültnek, nem gyengédnek.

Végül Beatrix feltételt szabott:
— Vagy elveszel feleségül, vagy maradunk csak barátok.

Lukács összezavarodott. Nem akarta elveszíteni Beatrixot, de a fia túl fontos volt számára. Összepakolta a holmiját, és elment, maga mögött hagyva a családját.

Viktória egyre gyakrabban idézte fel az anyja tanításait. A szavak, amelyek egykor fájtak, most tartópillérré váltak:
— Nem fogsz hídról ugrani. Nem fogsz patakokban sírni.
Ez az „oltás” hatásosnak bizonyult.

A szíve elvesztett egy darabot önmagából — az a darab mélyen a lelkébe zuhant, és ott várta a sorsát. A boldogság, mint egy szabad madár, mindig oda száll le, ahová akar.

Távozása előtt Viktória ezt mondta Lukácsnak:
— Az ajtó mindig nyitva áll előtted. Csak ne halogasd a visszatérést. Leó szeret téged. Ne okozz neki fájdalmat.

Lukács még fél évig ingázott a fia és Beatrix között.

Viktória a volt férje fogkeféjét külön pohárban tartotta. Valahányszor Lukács meglátogatta a fiát, és kezet mosott, a fogkefe mintha „rá nézett volna” — néma szemrehányásként. Egy nap elvette, zsebre tette. A következő látogatáskor egy új fogkefe állt a pohárban.
A konyhában a kedvenc bögréje várta forró kávéval. Az előszobában az otthoni papucsai. Mindez Lukács lelkét mardosta; úgy ment el, hogy nem értette, miért hagyta el valaha ezt az otthont.

Kérdéseket tett fel magának, de nem talált válaszokat. Be lehetett volna csapni az ajtót, megátkozni a másik nőt, kitörölni őt az életükből. De Viktória hallgatott. Csak halkan mondta:
— Gyere, Lukács. Ne felejts el minket.

Beatrixhoz üresen tért vissza. A nő nem szerette „ezt az egész felhajtást Leó körül”, és figyelmeztette:
— Ha elmegyek, a fiad miatt lesz. Többet gondolsz rá, mint rám.

Így teltek az évek.

A barátnők suttogták Viktóriának:
— Az isten szerelmére, menj már férjhez! Mire vársz? Leónak minden nap szüksége van az apjára, te pedig még fiatal vagy! Felejtsd el Lukácsot!
Ő hallgatta őket, sóhajtott — és hallgatott.

Idővel felhagytak a győzködéssel. Megszokták, hogy Viktória egyedül van.

*

A csengő röviden, bizonytalanul szólalt meg — mintha a túloldalon lévő kéz az utolsó pillanatban habozott volna. Viktória nem sietett. Megtörölte a kezét a konyharuhában, az órára pillantott, és csak akkor nyitott ajtót.

A küszöbön Lukács állt. Táska nélkül. Kabát nélkül — csak egy kigombolt dzsekiben, mintha gondolkodás nélkül indult volna el. Az arca fáradt volt, a szeme alatt karikák húzódtak, a tekintetében pedig valami olyan volt, amit Viktória évek óta nem látott: tanácstalanság és kiszolgáltatottság.

— Bemehetek? — kérdezte halkan.

Viktória szó nélkül félreállt.

A lakásban kávé és friss kenyér illata terjengett. Minden a megszokott rendben volt: nyugodt, tiszta, drámamentes. Éppen ez a nyugalom ütötte meg Lukácsot a legjobban.

Leó kukkantott ki a szobából.

— Apa? — megdermedt az ajtóban, alig hitte el.

Lukács leguggolt, a fiú pedig a nyakába ugrott. Túl erősen szorította magához, mintha attól félne, hogy eltűnik.

— Hiányoztál — suttogta a hajába.

Viktória a fal mellett állt. Régen megtanulta, hogyan legyen mások érzelmeinek háttere.

Amikor Leó visszatért a leckéihez, Lukács a konyhában maradt. Sokáig hallgatott, a bögrét forgatva a kezében.

— Beatrix elment — mondta végül. — Azt mondta, elege van abból, hogy mindig a második helyen áll. Hogy soha nem választom őt igazán.

Viktória bólintott, mintha csak az időjárásról beszélne.

— Nem bocsánatot kérni jöttem — tette hozzá gyorsan. — És nem is csak visszajönni. Én… rájöttem valamire. Azt hittem, a szerelmet keresem. Pedig valójában a felelősség elől menekültem. A csend elől. Attól, hogy mellettem volt valaki, aki semmit sem követelt.

Ránézett.

— Te soha nem tartottál vissza. Nem zsaroltál a fiunkkal. Nem sírtál az ajtóban. Csak égve hagytad a villanyt.

*

Viktória először nézett a szemébe egyenesen.

— Mert tudtam — mondta nyugodtan. — Ha visszajössz, nem szánalomból teszed. Ha pedig nem… én akkor is túléltem volna.

Lukács megremegett.

— Nem érdemellek meg — suttogta.

— Lehet — felelte Viktória. — De most nem ez a legfontosabb.

Lukács várt. Viktória látta — egy maradj vagy egy menj el örökre szóra várt. De Viktória már nem mások elvárásai szerint élt.

— Lehetsz Leó apja. Igazán. Nem „szerdánként”. Nem alkalomszerűen. Ez a te döntésed — mondta. — Ami pedig minket illet… már nem az a nő vagyok, aki azért ment férjhez, mert azt remélte, a szerelem „majd idővel megjön”.

Szünetet tartott. A csend nehezebb volt, mint bármilyen vád.

— Ha mellettem akarsz lenni — folytatta —, ne menekültként, hanem érett emberként. Menekülőutak nélkül. Második élet nélkül, „biztos, ami biztos”.

Lukács lassan bólintott.

— Készen állok megpróbálni — mondta. — Nem miattad. Nem magam miatt. Hanem azért, hogy végre őszinte legyek.

Viktória hosszan nézett rá. Aztán a mosogató alól elővette a poharat — azt, amelyikben egykor a fogkeféje állt. A pohár üres volt.

Letette az asztalra.

— Kezdjük az egyszerű dolgokkal — mondta. — Maradsz vacsorára. Aztán majd meglátjuk. Az élet elrendezi.

Lukács mély levegőt vett — szabadon, sok év után először.

Aznap este nem a szerelemről beszéltek. Az iskoláról, tervekről, a csöpögő csapról és arról, hogy Leó kutyát szeretne. Ebben az egyszerű beszélgetésben több igazság volt, mint a múlt összes hangos szavában.

És amikor késő éjjel Viktória lekapcsolta a villanyt, rájött, hogy már nem vár semmit.

És éppen ekkor a boldogság — az a szabad madár — csendben leült az ablakpárkányra.