— Tehát amíg én negyvenfokos lázzal feküdtem, még egy teát sem hoztál, de amikor az anyád csak egyet tüsszentett, átszelted az egész várost gyógyszerekkel? Akkor maradj is ott, ápold csak az anyucikádat — és hozzám ne gyere vissza, áruló!

— Lucas, hozz kérlek egy kis vizet… — Emilia hangja idegen volt, száraz és törékeny, mint a tavalyi falevelek. Alig szűrődött át a nehéz takarón, amely alá teljesen bebújt.

A teste egyetlen lüktető, sajgó fájdalommá vált. Minden fájt — az ujjbegyeitől a haja tövéig. A bőre égett, de alatta mintha jeges, szúrós hideg futkározott volna. A lázmérő, amelyet fél órával korábban nagy nehezen lerázott, 39,8-at mutatott. Ez már nem egyszerű betegség volt — ez megváltozott tudatállapot, félálom és lázálom határán, ahol a valóság összemosódott a rémálmokkal.

A szomszéd szobából tompa, elégedetlen hang hallatszott, mintha valaki kelletlenül emelte volna fel a fejét a párnáról. Lucas nem azonnal jelent meg a hálószoba ajtajában. Előbb gondosan felvette az orvosi maszkot, eligazította az orrán, és csak azután lépett be. Úgy festett, mintha biológiai fegyverekkel teli helyiségbe menne. Megállt néhány méterre az ágytól, óvatosan nézve a feleségét.

*

— Emilia, mi van veled már megint? Hiszen nemrég hoztam — a hangjában egy szemernyi együttérzés sem volt, csak tompa, szinte gyerekes ingerültség. — Így még én is elkapom, holnap dolgoznom kell. Ég a projekt, tudod jól.

— Teljesen kiszáradtam… kérlek… — suttogta újra, megpróbálva feltámaszkodni a könyökén, de a feje azonnal megszédült, és visszazuhant az izzadságtól nedves párnára.

Lucas nagyot sóhajtott, egész testével jelezve, milyen elviselhetetlen teher nehezedik rá. Vonszolva a papucsát kiment a konyhába, szándékosan hangosan csoszogva. Egy perc múlva visszatért egy félig töltött bögrével, és az éjjeliszekrény legszélére tette — olyan messzire, amennyire csak lehetett, nehogy hozzáérjen az ágyhoz.

— Tessék. De igyál egyedül, jó? Nem akarom szétterjeszteni a bacilusaidat.

Emilia a láz ködén keresztül nézte őt. Az elégedetlen, undorodó arcot a nevetséges kék maszk mögött. Azt, ahogy gondosan tartja a távolságot. Ő volt a férje. Az az ember, akinek három éve igent mondott az anyakönyvvezető előtt. Az az ember, aki megfogadta, hogy mellette lesz „jóban és rosszban”. Úgy tűnt, a magas lázzal járó influenza valamilyen más, a fogadalomban nem szereplő kategóriába tartozott.

— Lucas… el kellene menni a patikába. Elfogyott a lázcsillapító. Vegyél citromot, gyömbért is… Fel sem tudok kelni — a kérése szánalmasan hangzott, mint egy nyüszítés.

— Istenem, már megint a patika… tele van most ilyen betegekkel, mint te, fertőzésfészek — morogta, miközben hátrált a folyosó felé. — Megnézem, mi van a munkával. Talán később elmegyek. Ha lesz időm.

És elment. Egyszerűen bement a másik szobába, és szorosan becsukta maga mögött az ajtót. Emilia hallotta a zár kattanását. Bezárkózott. Előle. Mintha nem beteg, közeli ember lett volna, hanem fertőző. Néhány perc múlva tompa lövések és parancsok hangja szűrődött ki — leült a számítógép elé. Felvette a fejhallgatót, hogy ne hallja őt. Hogy kizárja a betegségét, a nyögéseit, a létezését.

*

A fájdalom éles volt, fizikai, majdnem olyan erős, mint a fejfájás. Emilia a plafont bámulta, és hallgatta a virtuális háború távoli, irreális hangjait, miközben a teste valódi csatát vívott a vírussal. Végtelenül magányosnak érezte magát. Nem csak magányosnak — elhagyatottnak. Otthagyva meghalni a saját ágyában egy olyan ember által, aki a virtuális csatákat választotta a valódi segítség helyett. Az idő elnyúlt, mint az olvadt sajt. Úgy tűnt, órák teltek el. A bögrében rég elfogyott a víz. A láz elviselhetetlenné vált, a valóság szétfolyt, és a lázálomban egyre tisztábban jelent meg Lucas arca — idegenül, hidegen, a közöny kék maszkja mögött. Súlyos, ragadós álomba zuhant, és az utolsó tiszta gondolata ez volt: „Gyűlöl engem.”

Éles, tolakodó csörgés rángatta ki az ájulásból. A hang abból a lakásrészből jött, ahol a férje volt. Először nem értette, mi az. Telefon. Valaki Lucast hívta. A betegség vattaszerű ködén át hallotta, ahogy a lövések elhallgatnak, majd Lucas hangját — meglepően élénken és tisztán. Levette a fejhallgatót.

— Igen, anya, szia! Történt valami? — a hangja csupa gondoskodás volt. Semmi ingerültség, semmi fáradtság.

Emilia figyelt. Az anyósa, Anna hangját nem hallotta, de Lucas válaszaiból a kép magától összeállt. És torz volt.

— Mit jelent az, hogy „nem vagy jól”? A vérnyomás? Mit mutat a készülék? Száznegyven kilencven? Nem kritikus, de kellemetlen… Szédülsz? Nagyon? — a hangjában valódi aggodalom jelent meg. Az az aggodalom, amelyre Emilia egész nap hiába várt. — Bevetted a gyógyszert? Melyiket? Semmi a nyelv alá? Értem. Maradj nyugton. Azonnal megyek.

„Azonnal megyek.” Ez a két szó úgy csapódott Emilába, mint egy pofon.

A lakás csendje nemcsak nyomasztó volt — fülsiketítő. Emilia a plafont bámulta, és azon kapta magát, hogy repedéseket számol, ahogy gyerekkorában bárányokat számolt elalváshoz. Csakhogy az álom nem jött. Helyette hő- és hideghullámok váltották egymást, minden logika nélkül. Néha úgy tűnt, hallja Lucas lépteit a folyosón, hogy az ajtó mindjárt megnyikordul, és visszatér. De ez csak a láztól gyötört elme játéka volt. Senki sem jött.

Egy ponton a fájdalom megváltozott — már nem éles volt, hanem tompa, nyomasztó, mintha valaki egy nehéz követ tett volna a mellkasára. Nehezére esett a légzés. A szíve szabálytalanul vert, kihagyásokkal. Segítségért akart kiáltani, de csak egy gyenge, rekedt hang jött ki a torkán. A telefon az éjjeliszekrényen feküdt — túl messze. Egy egész szakadék választotta el a megmeneküléstől — alig fél méter.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire összeszedte az erejét. A keze annyira remegett, hogy többször mellényúlt, mire megérintette a hideg műanyagot. A kijelző túl fényesen világított fel, fájdalmat okozva a szemének. A névjegyzékben sok név volt, de gondolkodás nélkül egyet nyomott meg: „Klára”.

— Em? — barátnője álmos hangja úgy szólt, mint egy mentőöv. — Mi történt? Hiszen éjszaka van…

— Klára… — Emilia köhögött. — Nagyon rosszul vagyok. Lucas… elment. Egyedül vagyok.

*

A vonal másik végén a csend csak egy másodpercig tartott, de Emilának örökkévalóságnak tűnt.

— Megyek — mondta Klára más hangon, összeszedetten, keményen. — Hallasz? Ne aludj el. Taxit és mentőt hívok. Nyisd ki az ajtót, ha tudod.

A „mentő” szó megijesztette. Ez azt jelentette, hogy a helyzet valóban súlyos.

Amikor rátaláltak, alig reagált. A fehér köpenyek, az erős fény, a kérdések, amelyekre nem tudott válaszolni — minden egyetlen masszává olvadt össze. Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt újra elsötétült minden, Klára rémült arca volt és a keze, amely szorosan fogta Emilia ujjait.

A kórházban ébredt.

Az első érzés a hideg volt. Aztán a csend, amelyet csak a műszerek egyenletes pittyegése tört meg. A feje nehéz volt, de tiszta. A láz eltűnt. A helyén üresség maradt. Mellette infúzió, az éjjeliszekrényen egy pohár víz. Igazi. Tele.

— Végre — szólalt meg egy hang. Klára ült az ágy mellett, kócos hajjal és sötét karikákkal a szeme alatt. — Halálra ijesztettél minket.

— Lucas… — suttogta Emilia ösztönösen.

Klára összeszorította az ajkát, és elfordította a tekintetét.

— Hívott. Egyszer. Reggel. Megkérdezte, hol vagy. Elmondtam, hol vagy és milyen állapotban kerültél be. Ő… meglepődött.

Ez a szó rosszabb volt minden sértésnél.

— Eljön? — kérdezte Emilia, maga sem tudva, miért.

— Azt mondta, az anyja állapota stabil, és mellette kell maradnia. Hozzád majd „később” jön.

Emilia lehunyta a szemét. Odabent nem volt sem fájdalom, sem düh. Csak egy furcsán kristálytiszta felismerés. Minden a helyére került. Mint egy kirakós darabjai, amelyek sokáig nem illettek, most pedig hirtelen egy ijesztően tiszta képpé álltak össze.

*

Lucas másnap jött. A kórházi büféből vett virágokkal és egy útközben begyakorolt bűnbánó arckifejezéssel. Stresszről beszélt, felelősségről, arról, hogy „két tűz közé szorult” két szeretett ember között. Arról, hogy nem gondolta, ilyen súlyos lesz.

Emilia csendben hallgatta. Nézte a mozgó ajkait, amelyek helyes, de üres szavakat formáltak, és nem érzett semmit. Még sajnálatot sem.

— Felhívhattál volna — mondta végül enyhe szemrehányással. — Visszajöttem volna.

Emilia kinyitotta a szemét, és egyenesen ránézett. Hosszú idő óta először — igazán.

— Hívtalak, Lucas — mondta halkan. — Egész nap. Te egy bezárt ajtó mögött voltál. Fejhallgatóval. Akkor hoztad meg a döntésedet.

Lucas elhallgatott. A térdén fekvő virágok nevetségesnek és szánalmasnak tűntek.

Egy hét múlva kiengedték Emiliát. Klára magához vette. Lucas üzeneteket írt, hívta, azt javasolta, „beszéljenek otthon”. De Emilia tudta: otthon már nincs. Csak egy lakás, ahol majdnem egyedül halt meg. És egy élet, amelyet újra kell építeni.

Egy hónappal később beadta a válókeresetet. Hisztéria nélkül. Botrány nélkül. Lucas nem tiltakozott. Elveszettnek tűnt, mintha csak most kezdene megérteni valamit — de már túl késő volt. Az a felismerés, amely a katasztrófa után jön, nem ment meg senkit.

Utolsó alkalommal az iratok aláírásakor találkoztak. Lucas mondani akart valamit, de Emilia egy pillantással megállította.

— Tudod — mondta nyugodtan — hálás vagyok annak a betegségnek. Ha nem lett volna, még sokáig hittem volna, hogy férjem van. Kiderült, hogy csak egy lakótársam volt. Vigyázz az anyádra, Lucas. Ez megy neked a legjobban.

Kilépett a bíróság épületéből a hideg őszi napsütésbe, és hosszú idő után először mély levegőt vett. A levegő tiszta és valódi volt. Akárcsak az új élete — láz nélkül, maszkok nélkül, és az a férfi nélkül, aki egykor bezárta előtte az ajtót.