Úgy nézte a papírlapot, mintha bírósági idézés lenne.
Az ujjai, nehéz aranygyűrűkkel tele, láthatóan remegtek.
A papír halkan zizegett — gondosan kinyomtatott táblázat: sült liba, zöldségek, fűszerek, a sütő áramfogyasztása. Alul az összeg és a bankszámlaadatok.
— Mi ez? Valami gúnyos tréfa?!
Eszter a konyha ajtajában állt, kezében egy tálcával. A forró ételből pára szállt fel, a szemüvege bepárásodott, de egy lépést sem tett előre. Az arca nyugodt volt. Túl nyugodt Szentestéhez képest.
— Ön mondta, Márta, hogy mindenkinek magáért kell fizetnie.
— Én csak az ön szabályait követem. Amint megérkezik az utalás, kiviszem az ételt.
Az asztalnál az anyós teljes rokonsága ült — nyolc ember, akik vidékről érkeztek, hogy együtt töltsék a Karácsonyt.
Béla bácsi mereven bámulta a tányérját, mintha el akarna tűnni benne.
Ilona néni köhögni kezdett — túl hangosan és nagyon rosszkor.
A unokatestvér, Zsolt, kapkodva elővette a telefonját, és úgy tett, mintha sürgős üzenetet írna.
— De hát Karácsony van! — fakadt ki Márta, összeszorított ajkakkal.
— Számomra az elmúlt fél év sem volt ünnep.
A szobában sűrű csend telepedett meg. Nehéz, ragadós, mint egy félig sült tészta.
*
Minden júniusban kezdődött.
Eszter hitelt vett fel, és vett a férjének egy professzionális autódiagnosztikai szkennert. A régi készülék már régóta csődöt mondott — az ügyfelek elmentek a konkurenciához, ő pedig éjfél után ért haza, vörös szemekkel és állandó fáradtsággal a vállában.
Gábor autószerelőként dolgozott, az életét a munkának szentelte, és folyamatosan panaszkodott, hogy a felszerelés cserbenhagyja.
Eszter csak segíteni akart.
Ajándékot adni.
Meglepetést az évfordulójukra.
Amikor kinyitotta a dobozt, az arca megváltozott. Úgy nézte a készüléket, mintha nem hinné el, hogy valódi. Aztán hirtelen magához szorította Esztert — olyan erősen, hogy majdnem elfogyott a levegője.
— Megőrültél?
De Eszter látta — boldog volt. Őszintén. Szinte gyermeki módon.
Este megszólalt a csengő. Bejelentés nélkül, ahogy mindig.
Márta.
Azonnal észrevette a dobozt. Megkérdezte, mennyibe került.
Eszter őszintén válaszolt.
Az anyós felrobbant.
— Adósságcsapdába taszítod a fiamat!
— Felelőtlen pénzszóró vagy!
Gábor megpróbált közbeszólni, de az anyja olyan dühvel vágott közbe, hogy azonnal elhallgatott.
— Ha nem tud bánni a pénzzel, akkor mindenkinek legyen külön költségvetése. Külön.
— Hogy ne rántsa le a fiamat.
*
Gábor hallgatott.
Eszter várt. Egy másodpercet. Még egyet. Legalább egy szót.
De ő csak elfordította a tekintetét.
Másnap megosztották a kiadásokat.
Lakbér — fele-fele.
Rezsi — fele-fele.
Étel — mindenki magának.
Gábor felsorolta a feltételeket, anélkül hogy ránézett volna.
Az élet könyveléssé vált.
Eszter filctollal megjelölte a tejes dobozokat — „E”.
Gábor a saját kenyerét vette.
A hűtőben két zóna jelent meg.
A fürdőszobában — két külön készlet.
Egy nap Eszter mosogatószert vett. Este Gábor átutalta a felét. Fillérre pontosan.
A közös csevegésben.
Nem beszéltek többé.
Külön főztek.
Egy lakásban ettek, mégis mintha külön világokban éltek volna.
És most — Karácsony.
Családi asztal.
Vendégek.
Hagyomány.
És a papír a költségekkel annak a nőnek a kezében, aki maga ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki magáért fizessen.
Eszter még mindig a konyha ajtajában állt. Az étel kihűlt.
Márta hitetlenkedve és egyre növekvő dühvel nézett rá.
— Te… tényleg azt hiszed, hogy fizetni fogok? — sziszegte.
Eszter enyhén oldalra billentette a fejét, és nyugodtan válaszolt:
— És ön tényleg azt hiszi, hogy tovább fogok úgy tenni, mintha ez csak egy karácsonyi félreértés lett volna?
*
Márta elsápadt. Nem vörösödött el a dühtől — elsápadt, mint akinek hirtelen kihúzták a talajt a lába alól. Olyan erősen szorította a papírt, hogy a szélei összegyűrődtek.
— Gábor, te ezt hallod?! — élesen a fiához fordult. — Mondd meg neki. Azonnal.
Minden tekintet rá szegeződött.
Gábor összekulcsolt kézzel ült az asztalnál. A vállai feszültek voltak, az állkapcsa megfeszült. Nem nézett sem az anyjára, sem Eszterre — a tekintete az asztal közepén álló üres szalvétatartón pihent.
A csend elnyúlt.
Túl sokáig.
Kínosan.
— Na?! — Márta hangja jéghideggé vált. — Eltűröd, hogy így bánjanak a családoddal Karácsonykor? Szentestén?
Gábor lassan felemelte a fejét. A mozdulat nehéz volt, mintha minden másodperc erőfeszítésébe került volna. Aznap este először nézett Eszter szemébe.
Ő nem kapta el a tekintetét.
Nem volt benne szemrehányás.
Nem volt benne könyörgés.
Csak fáradtság — és egy különös, már-már ijesztő nyugalom.
— Anya… — szólalt meg végül halkan. — Te mondtad: külön költségvetés.
*
Mintha egy kapcsoló kattant volna a szobában.
Ilona néni felszisszent.
Béla bácsi hátradőlt.
Zsolt mozdulatlanná dermedt a telefonjával a kezében.
— Őt választod?! — Márta szinte kiáltott. — Karácsonykor?! Mindezek után, amit érted tettem?!
Gábor néhány másodpercig hallgatott. Nagyot nyelt.
— Nem választok senkit — mondta lassan. — Csak… nem tudok tovább úgy tenni, mintha semmi sem történne. Még Karácsonykor sem.
Eszter előrelépett. Az első lépés volt aznap este.
Óvatosan letette a tálcát az asztalra. A karácsonyi ételek illata azonnal betöltötte a szobát — meleg, otthonos, fájdalmasan ide nem illő.
— A vacsora kész — mondta nyugodtan. — Ahogy az elszámolás is.
Márta felpattant. A szék élesen megcsikordult.
— Elég volt. — Körbenézett, mintha támogatást keresne, de csak lesütött tekinteteket talált. — Ebben a színjátékban nem veszek részt. Főleg nem Karácsonykor.
Felkapta a táskáját, de néhány lépés után megállt. Lassan visszafordult.
— Meg fogod bánni — sziszegte Eszter felé. — Az olyan nők, mint te, mindig így végzik.
Eszter nem emelte fel a hangját.
— Csak egy dolgot bánok, Márta.
— Hogy ilyen sokáig tettem úgy, mintha Karácsonykor is lehetne hallgatni és tűrni.
Márta még mondott volna valamit, de Gábor felállt.
— Anya. Elég.
Halkan mondta.
Kiabálás nélkül.
Gesztusok nélkül.
*
És éppen ezért hangzott véglegesnek.
Márta hosszan nézett rá — idegenül, figyelmesen, mintha először látná nem a fiát, hanem egy felnőtt férfit. Aztán hirtelen megfordult és elment.
A rokonok feszengve kezdtek szedelőzködni. Valaki motyogott valamit, valaki idegesen a kabátját kereste. Az ajtók egymás után csukódtak be, míg a lakás teljesen ki nem ürült.
Amikor az utolsó ajtó is becsapódott, csend lett.
Valódi csend.
Súlyos.
Tanúk nélkül.
Gábor lassan visszaült, mintha minden ereje elszállt volna. Végighúzta a kezét az arcán.
— Mindent elrontottam, igaz?
Eszter vele szemben ült le. Sokáig nézte, mintha mérlegelné, kimondja-e.
— Nem — mondta végül. — Csak túl sokáig nem tettél semmit.
Újra csend telepedett közéjük.
— Azt hittem, ha különválasztjuk a pénzt, könnyebb lesz — mondta halkan.
— A könnyebb nem jelenti azt, hogy igazságosabb — válaszolta. — Nem a pénz tört meg. A magány tört meg.
Gábor lehajtotta a fejét, mély levegőt vett.
— Visszafizetem a hitelt. Az egészet. Ez az én felelősségem volt.
— És… ha még akarod, próbáljuk meg újra. Mások által kitalált szabályok nélkül.
Eszter az asztalra nézett. A gyertyák lassan leégtek. Az étel már rég nem volt a Karácsony jelképe — csak egy vacsora maradt.
— Házasságban akarok élni — mondta halkan. — Nem egy elszámolásban.
Gábor bólintott.
Aznap este együtt ettek.
Számolgatás nélkül.
Megosztás nélkül.
Másnap reggel Eszter kidobta a filctollat.
Ugyanazt.
Mert többé nem akarta idegen kezdőbetűkkel megjelölni az életét.