— Sehova nem mész! A karácsony otthon van! És kész — jelentette ki a férj.
Amikor Anna a mosogatóba hajította a lábost, a fémes csattanás olyan hangosan visszhangzott, hogy még az asztal alatti macska is összerezzent. A még meleg víz párája az arcába csapott, Anna pedig nehéz sóhajjal a mosogató szélére támasztotta a tenyerét. Az ujjai remegtek. A gyomra kellemetlenül görcsölt — mintha ott feküdnének azok az ismerős hozzávalók is, amelyeket szinte gépiesen vásárolt meg: majonéz, felvágott, borsó. Karácsony már csak néhány napra volt, és ő megint ugyanabba az évek óta ismétlődő rituáléba csúszott vissza, mintha nem is lenne választásuk.
— A fenébe… — suttogta, majd hirtelen az ajtó felé fordult. — Mááárk!
A nappaliból elégedetlen sóhaj hallatszott, aztán lépések. Márk jelent meg a konyhában, hóna alatt a laptoppal, abban a pólóban, amelyet Anna már két éve kért, hogy dobjon ki.
— Már megint? — kérdezte aggodalmasan. — Mi történt?
Anna összerázkódott, leült az asztalhoz, és intett neki, hogy üljön le vele szemben.
— Ülj le. Beszélnünk kell.
— Olyan arcod van, mintha válókeresetet készülnél beadni — próbált viccelődni, de a mosolya feszült volt.
Anna egy pillanatig hallgatott, majd nyugodtan, de határozottan megszólalt:
— Nem akarom otthon tölteni a karácsonyt.
Márk pislogott, mintha nem hallotta volna jól.
— Akkor hol? A szüleimnél? Vidéken? Barátoknál?
— Egyiknél sem. Elegem van abból, hogy körbe-körbe élünk, Márk. Elegem van abból, hogy évek óta a tűzhely mellett állok, ugyanazokat a koccintásokat hallgatom, ugyanazokat a műsorokat nézem, és úgy teszek, mintha boldog lennék, miközben valójában csak azt szeretném… legalább egyszer érezni, hogy az élet változik.
Márk lassan kifújta a levegőt, úgy nézett rá, mintha a gondolataiba próbálna belátni.
*
— És mit javasolsz?
— Menjünk el. — Anna előrehajolt, a szeme enyhén csillogott. — A hegyekbe. Találtam egy utat. Még vannak helyek. Huszonkettedikén indulunk, az ünnepek után jövünk vissza. Tiszta hó, friss levegő, normális étel. Legalább egy karácsony — mindezek nélkül… — intett a hűtő felé.
Márk hosszú órák óta először elmosolyodott.
— Komolyan beszélsz?
— Teljesen.
Hátradőlt a széken, megdörzsölte a nyakát, mintha mindent újra kellene gondolnia.
— És mennyibe kerül?
Anna kimondta az összeget. Márk füttyentett, de nem felháborodva — inkább meglepetten, hogy végre magukra költenek.
— Nos… megvan rá a pénz — mondta. — Hiszen erre spóroltunk.
Anna megkönnyebbülten sóhajtott fel.
— Akkor megyünk?
Márk lassan elmosolyodott.
— Megyünk.
Anna nevetett, amikor átnyúlt hozzá az asztalon. Márk megfogta a kezét, és erősen megszorította.
Ez volt az első pillanat hosszú idő óta, amikor Annának úgy tűnt, hogy minden lehet másképp.
Másnap lefoglalta az utat. A visszaigazolás e-mailben érkezett, Anna pedig úgy mosolygott, mint egy iskolás. Már maga előtt látta a havat, a sapkás embereket, a kandalló melletti nevetést, a forralt bor illatát… Egy másik Annát látott — nem azt a nőt, aki vasárnaponként egyedül vágja a salátát, miközben a férje próbálja behozni a munkát.
De aztán eljött a vasárnap.
*
Pontosan reggel tízkor — Mária telefonjának idején. Anna, ahogy mindig, most is csendben akart kisurranni a konyhába, de a fürdőben feltartották. Mire visszatért, Márk már a kanapén ült, kezében a telefonnal, az arca feszült és kemény volt.
— Anya… várj egy kicsit… hallgass meg… — próbált közbevágni a készülékből ömlő szavaknak. — Csak egy kis környezetváltozásra vágytunk… Igen, ketten… A hegyekbe… Igen, a sípályákhoz…
Anna az ajtóban állt, és érezte, ahogy benne egy ragacsos, nehéz előérzet emelkedik.
— Anya, senki sem hagy el téged… — Márk hangja halk és fáradt volt.
Amikor a beszélgetés véget ért, óvatosan letette a telefont az asztalra, mintha félne, hogy eltöri, végigdörzsölte az arcát, és hosszú ideig hallgatott.
— Ő… — szólalt meg végül. — Fel van háborodva.
Anna lassan odalépett, és leült mellé.
— Miért pontosan?
— Azt mondja, a karácsony családi ünnep. És hogy nem hagyhatjuk őt egyedül.
Anna felsóhajtott.
— Nem egyedül van. Rengeteg ember veszi körül.
— Idén mindenki elutazik…
*
— Na persze — jegyezte meg gúnyosan. — És csak nekünk kell maradnunk, különben összeomlik az ünnep?
Márk bűntudatosan nézett rá.
— Annának nehéz. Tudod jól.
— Nehéz helyzet egy dolog. Manipuláció egy másik.
— Ne mondj ilyet — igazította idegesen a pólóját. — Ő az anyám.
— Én pedig a feleséged vagyok.
Csend telepedett rájuk.
— Azt szeretné, ha együtt töltenénk a karácsonyt. Nála vagy nálunk — mondta halkan.
— Vagyis megint minden ugyanúgy.
Márk bólintott.
Anna felállt, járkálni kezdett a szobában, érezve, ahogy a feszültség a vállába költözik.
— Minden le van foglalva — mondta. — Nem mondhatjuk le csak úgy.
— Azt mondja, drága. Hogy feleslegesen költjük a pénzt.
Anna hirtelen megállt.
— Az ő pénzét költjük? Vagy a miénket?
— Anna…
*
— Nem. Válaszolj egyenesen. Mi dolgozunk, mi spórolunk, mi döntünk. Így van?
— Igen, de… aggódik.
Anna idegesen felnevetett.
— Természetesen aggódik. Azt akarja, hogy bűntudatod legyen. És hogy te… ahogy mindig… azt tedd, „amit kell”.
Márk sokáig hallgatott, majd tompán megszólalt:
— Anna, halasszuk el. Töltsük a karácsonyt anyámmal, aztán a hét végén elmegyünk valahova. Olcsóbban. Egyszerűbben. Úgyis pihenünk.
Anna úgy érezte, mintha benne minden lassan lezuhanna, mintha valaki elvágott volna egy vékony fonalat.
— Vagyis… amit mi szeretnénk, mindig másodlagos?
— Nem ezt akartam mondani.
— De pontosan ezt teszed.
A következő két nap csendben telt. Alig beszéltek: ő bűntudatos volt, Anna üres és kimerült. Mindketten kerülték a beszélgetést, mert tudták, hová vezetne.
A harmadik estén Anna bekapcsolta a laptopot. Megnyitotta a foglalást. A számok szinte égették a szemét. Rákattintott: „Hívás”.
— Jó napot kívánok, szeretnék lemondani egy foglalást.
Az ügyintéző elmagyarázta a feltételeket, a kötbért, ellenőrizte a neveket.
— Igen — mondta Anna nyugodtan. — Mondják le az egyiket. Márk Kovács névre.
Katt.
Becsukta a laptopot, és csak ekkor vette észre, hogy Márk az ajtóban áll. Halálsápadt volt.
*
— Mit… mit csináltál?
Anna lassan felé fordult.
— Találtam egy kompromisszumot. Olyat, amire te még csak nem is próbáltál meg törekedni.
— Anna… kérlek… mondd, hogy viccelsz…
— Egyedül megyek — mondta nyugodtan, szinte hidegen. — Te anyáddal töltöd a karácsonyt. A megszokott ételeket főzitek, tévét néztek, mindent úgy csináltok, ahogy ő szereti. Aztán — figyelj — a visszatérített pénzből, meg a megtakarításainkból… vesztek neki egy szanatóriumi üdülést. Azt az egyet. Két hétre.
Márk úgy nézett rá, mintha idegen lenne.
— Nem mehetsz… egyedül…
— Megtehetem. És meg is teszem.
— De… együtt akartunk menni…
— Akartunk. De a körülmények megváltoztak. Te döntöttél. Én is.
Nem kiabált. Nem sírt. Csak pontot tett oda, ahol ő három pontot hagyott.
Márk arca megremegett.
— Anna… ez nem igazságos…
— Az igazságtalanság az, amikor felnőtt emberek nem élhetik a saját életüket. Amit most teszek, az pedig kísérlet arra, hogy legalább valamit megmentsek.
— Mit?
Anna idegesen elmosolyodott.
— A családunkat, Márk. Mielőtt túl késő lenne.
Márk sokáig nézte. Aztán megadta magát — lesütötte a szemét, a válla megereszkedett.
— Rendben — mondta alig hallhatóan.
Anna bólintott.
— Akkor így lesz.
És mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, hátra sem nézve még hozzátette:
— Csak remélem, hogy a következő karácsonykor még lesz mit megmenteni…