— Nem, az anyád nem jön ide karácsonykor — mondta nyugodtan Emma a férjének.
— Lukács, komolyan beszélek. Hívd fel most azonnal, és mondd meg neki, hogy idén kettesben töltjük a karácsonyt.

Emma a konyha közepén állt, és mereven nézett rá. A kezei ösztönösen ökölbe szorultak — pokolian nehéz napja volt, a fogászaton teljes káosz uralkodott: betegek egymás után, kiabálás, sírás, pánikrohamok. És most még ez is.

Lukács az ablak felé fordult. A vállai megfeszültek a szürke póló alatt.

— Emma, ő már mindent eltervezett.

— Nem, az anyád nem jön ide karácsonykor. Mit tervezett még el úgy, hogy engem meg sem kérdezett?

— Bevásárolt. Azt mondja, főzni fog.

— Főzni? — Emma érezte, ahogy benne valami elszakad. — Lukács, nézz rám.

Lassan megfordult. Az arca vörös volt, a tekintete ide-oda kapkodott — a tipikus Lukács, amikor tudta, hogy bajba került.

— Egy hónapja megbeszéltük — mondta Emma lassan, minden szót hangsúlyozva. — Emlékszel? Ennél az asztalnál ültünk. Azt mondtam: töltsük a karácsonyt nyugodtan, kettesben, felhajtás nélkül. Egyetértettél. Azt mondtad, jó ötlet, te is fáradt vagy.

— Emlékszem, de anya tegnapelőtt felhívott…

*

— És nem tudtál nemet mondani.

— Emma, hogy mondhattam volna? Margit a lányához utazik, a húgom gyerekei betegek, anya egyedül marad!

Emma lehunyta a szemét, és elszámolt ötig. Ez mindig segített — még az első adminisztrátori évében tanulta meg, amikor a betegek hisztériát csaptak a sorban állás miatt.

— Az anyád felnőtt nő — mondta, miközben kinyitotta a szemét, és egyenesen ránézett. — Ünnepelhet a barátnőivel. Vagy a húgod mégis befogadhatja — az unokák nem az intenzíven vannak, csak náthásak.

— Emma, ő az anyám!

— És én ki vagyok? — a kérdés a levegőben lógott.

Lukács hallgatott. Emma látta rajta, ahogy keresi a szavakat, a kifogást, ami majd mindent helyrehoz. Nem fogja megtalálni. Mert nincs.

— A feleséged vagyok — folytatta Emma. — Negyedik éve. Egyetlen dolgot kértem tőled: hogy először töltsük a karácsonyt kettesben. Beleegyeztél. Most meg kiderül, hogy az anyád már mindent eldöntött. Te pedig persze nem mertél neki ellentmondani.

— Ne beszélj így…

— Hogyan? Csak nevén nevezem a dolgokat.

Emma megfordult, és kiment a konyhából. Az előszobában sötét volt, csak az ajtó melletti éjjeli fény világított. Levetette a munkaruhát — a fehér blúzt és a fekete nadrágot —, és a szennyestartóba dobta. Felvette az otthoni ruhát: puha nadrágot és Lukács régi pulóverét, ami régóta a kedvence volt.

Leült az ágyra, és az arcát a tenyerébe temette. Zúgott a feje. Nyolc óra a levegőtlen rendelőben, egy pánikbeteg páciens, aki rettegett a fogorvosi széktől, aztán dugók, másfél óra buszozás. És most ez.

Megrezdült a telefon. Zsófia.

*

„Em, hogy vagy? Holnap találkozunk?”

Az ujjai maguktól pötyögték a választ:
„Anyósom jön karácsonyra. Lukács meghívta, anélkül hogy megkérdezett volna.”

Tíz másodperc múlva csörgött a telefon.

— Emma, ezt ugye csak vicceled?! — Zsófia még köszönni sem köszönt. — Teljesen megőrült?

— Nem, nem viccelek.

— De hát megbeszéltétek! Te magad mondtad, hogy kettesben akartok lenni!

— Így volt. De az anyja felhívta, és nem tudott nemet mondani.

— Istenem… — Zsófia hangosan kifújta a levegőt. — Em, és most mi lesz?

— Nem tudom. Mondom neki, hívja fel, mondja le. Ő meg: hogy tehetném, hiszen egyedül van.

— Egyedül?! — Zsófia hangja egy oktávval feljebb szökött. — Tele van barátnőkkel, van testvére! Em, figyelj, gyere át hozzánk karácsonyra, ha akarsz. Van hely, a szüleim vidékre mentek.

— Köszönöm, Zsófia. De ez az én lakásom. Miért nekem kellene elmennem?

Emma a sötét ablakot nézte, amelyben a fáradtsága tükröződött vissza, és hirtelen megértette: a konyhai beszélgetés csak a kezdet volt.
Az igazi kérdés később hangzik majd el… és mindent megváltoztat.

*

Emma még sokáig ült mozdulatlanul. A telefon elsötétült, a szobát csend töltötte be, csak az utcáról beszűrődő autózaj hallatszott. A konyhából tompa léptek jöttek — Lukács fel-alá járkált, mintha kiutat keresne, ami nem létezett.

Lassan felállt, mintha a teste kétszer olyan nehéz lenne, és visszament a konyhába. Lukács azonnal megfordult, mintha várta volna.

— Nem akarok veszekedni — szólalt meg elsőként. A hangja halk volt, majdnem bűntudatos. — Ez csak… karácsony.

— Pontosan ezért — felelte Emma. — Karácsony. Az otthon. Azok az emberek, akikkel együtt akarsz lenni.

Lukács végigsimított a haján, majd leült.

— Választás elé állítasz.

— Nem — rázta meg a fejét Emma. — Csak megmutatom, hogy már választottál. Nélkülem.

— Ez nem igaz.

*

— De igen — mondta nyugodtan. Ez a nyugalom ijesztőbb volt, mint bármilyen kiabálás. — Nem kérdeztél meg. Kész helyzet elé állítottál. Most pedig azt várod, hogy elfogadjam, mert „ő az anyád”.

Elhallgatott. Először aznap este — igazán.

— Elegem van abból, hogy mindig második vagyok — folytatta Emma. — Abból, hogy mindig alkalmazkodnom kell. Abból, hogy a mi „mi”-nk mindig az ő „ő”-je után jön.

— Nem tudtam, hogy ennyire fáj…

— Pont ez az — szakította félbe Emma. — Nem tudtad. Mert nem gondoltál bele.

Sűrű, nehéz csend telepedett rájuk. Lukács lassan elővette a telefonját, és ránézett, mintha mérlegelné a kezében.

— Ha most felhívom… — kezdte, majd elhallgatott.

— Ne azért hívd fel, mert én kérem — mondta Emma. — Hanem mert ez a te döntésed. Ha kényszerből teszed, nincs értelme.

Bólintott. Még ült pár másodpercig, majd megnyomta a hívás gombot.

Emma kiment a szobába, és becsukta az ajtót. Nem hallgatózott. Csak az ágyon ült, és a szívdobbanásait számolta. A beszélgetés rövid volt. Túl rövid.

Amikor Lukács belépett, sápadt volt.

— Azt mondta, már rendelt taxit holnapra — mondta tompa hangon. — És hogy… ha így döntöttem, akkor itt nem látják szívesen.

— És te? — kérdezte Emma.

— Azt mondtam, szeretem őt. De családom van. És a karácsonyt kettesben töltjük.

Emma figyelmesen nézett rá, mintha most látná először.

*

— Hogy érzed magad? — kérdezte halkan.

— Rosszul — felelte őszintén. — De… helyesen.

Emma lassan kifújta a levegőt. Nem volt diadal. Nem volt győzelem. Csak fáradtság és óvatos megkönnyebbülés.

— Nem akarom, hogy ezért gyűlölj — mondta.

— Valami mástól félek — ült le mellé Lukács. — Hogy ha ma hallgattál volna, én tovább játszottam volna, mintha minden rendben lenne.

Emma bólintott.

— A karácsony jó alkalom arra, hogy ne hazudjunk tovább. Akkor is, ha az igazság kényelmetlen.

Lukács megfogta a kezét. Bizonytalanul, mintha ellenőrizné, szabad-e.

— Próbáljuk meg igazán — mondta. — Ne „valahogy”, hanem együtt.

Emma az összefonódó ujjaikra nézett, és először azon az estén meleget érzett.

— Rendben — felelte. — De ez volt az utolsó alkalom, hogy a saját otthonomban a helyemért kellett harcolnom.

Lukács bólintott. Kifogások nélkül. Ellenvetések nélkül.

Kint kigyulladtak a karácsonyi fények, a város lassan készülődni kezdett az ünnepre.
Ebben a lakásban pedig hosszú idő után először csend lett — nem a feszültség, hanem a tisztánlátás csendje.