— Nem értem, lecserélted a zárakat?! — robbant ki belőle, amint átlépte a küszöböt. — Fél órát álltam kint kulcs nélkül!

— A dolgaid Kláránál vannak — szakította félbe nyugodtan Emma. — Menj hozzá, ha valóban „egymásnak vagytok teremtve”.

Lukas elsápadt, a torka görcsösen összeszorult, az állkapcsa remegni kezdett.

— Micsoda ostobaság? Milyen Klára?..

— Zsófia, ma szabadnapos vagy? — vonta fel a szemöldökét Emma, a hidegtől átfagyott fodrászlányra nézve.

Zsófia lerázta a havat a dús hajáról, és sietve levette a kabátját.

— Jaj, Emma, felhívott egy vendég — sürgősen frizura kell neki az esküvőjére. Alig egy órája.

— Már indulok — szólt közbe idegesen Júlia, miközben összekeverte az ujjakat. — Megfelel? Beírtam a naptárba.

Emma csak legyintett — az emberek dolgoznak, és ez megnyugtatta. Pont ezért szerette a kis szalonját: a szinte családias hangulatért.

Abban a pillanatban a szalonban: Márk bonyolult festést készített, halkan beszélgetve a vendéggel; Luca és Paula szünetet tartottak két manikűr között, teát ittak almás pitével; Mária pedig az ablaknál fényesítette az eszközöket.

Meleg volt, otthonos, a levegőt kávé és hajformázók illata töltötte meg.

Emma zsebében megremegett a telefon. Üzenet Lukastól:

„Drágám, ma késni fogok. Fontos megbeszélés az ügyfelekkel.”

*

Emma elmosolyodott — mindig szólt, ha késett. Olyan figyelmes.

Egy héttel korábban, minden ok nélkül, megvette neki a kedvenc croissant-jait — csak hogy örömet szerezzen.

Az ajtó kinyílt, és hideg levegő csapott be.

A küszöbön egy magas, fiatal nő állt, elegáns kabátban, luxus szőrmegallérral. Fényes csizmák, bőrkesztyű a kezében.

— Jó napot — biccentett hűvösen, végigmérve a helyiséget. — Beszélnem kell önnel.

— Hallgatom — felelte Emma a szakmai mosolyával.

— Négyszemközt — tette hozzá a nő, miközben megigazította tökéletesen formázott szőke haját.

A hangnem feszültté tette Emmát. A nőt egy apró sarokba vezette, amit büszkén igazgatói irodának neveztek.

— Klárának hívnak — mondta a nő, leülve, keresztbe tett lábbal. — Lukasról jöttem beszélni.

Emma szíve hevesebben vert, de az arca nyugodt maradt. Az évek alatt, igényes vendégekkel dolgozva, megtanulta uralni az érzelmeit.

— Melyik Lukasról?

— A férjéről — Klára kissé előrehajolt. — Mondja… hogy hívják önt?

— Emma.

— Akkor figyeljen, Emma. Tudom, hogy beteg. És éppen ezért Lukas nem meri beadni a válópert.

Fél, hogy megbántja önt, fél, hogy a lelke nem bírná el. De így tovább nem lehet.

Már régóta szeretjük egymást. Boldogok lehetnénk, ha nem lenne… ez a helyzet.

Emma nézte őt, és úgy érezte, a valóság furcsa álommá válik.

Lukas? Az a Lukas, akit reggel megcsókolt, mielőtt munkába indult?

Az, aki tegnap órákig válogatta a májusi utazást — „ahova csak szeretnéd, kincsem”?

— Sokáig gondolkodtam — folytatta Klára, mintha betanult szöveget mondana. — Tisztességes lenne, ha megkapná a lakás felét. Értse meg, a férje zsarolása nem méltó dolog.

Emma lassan kifújta a levegőt. Zúgott a feje, de a gondolatai fájdalmasan tiszták voltak.

*

— Át kell gondolnom — mondta egyenletes hangon. — Beszéljünk holnap.

Klára idegesen pislogott hosszú szempilláival.

— Igen… természetesen. Írja fel a számomat.

Este Lukas későn érkezett, ahogy ígérte. Ismerős kölniszaga volt… és egy idegen illat is, amelyet Emma most már pontosan felismert.

— Vacsorázunk? — kérdezte Emma, figyelve, ahogy leveszi a cipőjét.

— Szívesen — mosolygott Lukas, és puszit adott az arcára. — Mi van?

— Tenger gyümölcseivel készült tészta. A kedvenced.

Jó étvággyal evett, mesélt a nehéz napjáról, érdeklődött a szalon felől.

Minden a megszokott volt. Csakhogy most minden mozdulat színjátéknak tűnt.

„Öt év” — dübörgött Emma fejében. — „Öt év illúzió.”

Az éjszaka Emma nem aludt, Lukas egyenletes lélegzését hallgatta. Felidézte az első találkozást, az udvarlást, a lánykérést.

Mikor kezdődött a hazugság? Az elején vagy később? És miért?

Ő vitte a háztartást, fizette a számlákat, ajándékokat vett az egész családjának. Megszervezte az utazásokat, figyelt az egészségre.

Ő pedig… csak a drága autó törlesztőrészletét fizette. „Státusz”.

Hajnalra megszületett a döntés. Amikor Lukas elindult dolgozni, és úgy csókolta meg, mint mindig, Emma elővette a tegnapi számot.

— Halló, Klára? Emma vagyok. Találkozzunk ma. Döntöttem.

Emma módszeresen hajtogatta Lukas ingeit.

A sötétkék, apró kockás — fontos megbeszélésekre. A fehér, francia mandzsettával — születésnapi ajándék.

Öt év közös élet két bőröndbe és egy sporttáskába fért bele.

Klára felhívta — a hangjában alig leplezett diadal csengett.

*

— Már indulok! A taxi lent van. Mindent átgondolt?

— Igen — válaszolta Emma nyugodtan. — Ha eladjuk a lakást, előbb ki kell üríteni.
Összepakoltam Lukas dolgait. Vigye el. Vele majd én beszélek — este elmegy magához.

A vonal másik végén csend lett.

— Tudja… — szólalt meg Klára bizonytalanul — hisztériára számítottam. Maga pedig olyan… higgadt.

Emma keserűen elmosolyodott.

— Az élet megtanít az önfegyelemre. És emeljék az árat — a lakás háromszáztizenkétezerbe kerül.

Klára rózsaszín kabátban lépett be, márkás táskával, magassarkúban, a jeges utak ellenére.

— Ó, a kedvenc pulóvere! — csiripelte. — És a mandzsettagombok, amiket én adtam neki újévre!

Emma megdermedt. Szóval nem „üzleti úton vette”…

— Vigyen mindent — mondta tompán. — Az ágyneműt is. Külön zacskóba.

Klára sürgött-forgott, cipelte a bőröndöket a taxihoz.

— Azonnal láttam, hogy Lukas boldogtalan. Egy ilyen férfi nem élhet együtt… — elhallgatott, végigmérve Emmát. — Mindegy, mi egymásnak vagyunk teremtve.

Emma némán figyelte, ahogy egy idegen nő rendelkezik az otthonában.

Amikor az ajtó becsukódott, Emma lassan leült a kanapéra. A csend fülsiketítő volt.

A telefon újra megremegett — Lukas:

„Cicám, rendelsz pizzát estére? Nagyon kívánok valamit)))”

Pontban hétkor megszólalt a csengő.

Az ajtóban Lukas állt — ziláltan, pánikban.

— Nem értem, lecserélted a zárakat?! — kezdte. — Fél órát álltam…

— A dolgaid Kláránál vannak — vágott közbe Emma. — Menj hozzá.

Lukas elsápadt.

— Milyen Klára?..

— Elég — mondta Emma fáradtan. — Tegnap itt volt. Mindent elmondott. A „betegségemről” is.
Mondd csak, Lukas… mikor döntötted el pontosan, hogy el kell tűnnöm az életedből — még az esküvő előtt, vagy már utána?

*

— Mikor döntötted el pontosan, hogy el kell tűnnöm az életedből — még az esküvő előtt, vagy már utána? — ismételte halkan Emma.

Lukas kinyitotta a száját, majd becsukta, végigsimított a haján. Emma ismerte ezt a mozdulatot — mindig akkor csinálta, amikor nem tudta, melyik történetet válassza.

— Félreértettél mindent… — mondta végül. — Klára eltúlozta. Túl érzelmes.

Emma mosolya örömtelen volt.

— A parfümjének illatát is eltúlozta? A mandzsettagombokat? A történetet a betegségemről?
Kényelmes áldozattá tettél.

— Féltem! — robbant ki Lukas. — Erős vagy, mindent kézben tartasz. Melletted… elvesztem. Klára pedig csodált.

— Értem — bólintott Emma. — Túl stabil voltam. Túl érett. Túl valódi.

Lukas felé nyújtotta a kezét.

— Emma, beszéljük meg. Szakítottam vele. Tényleg.

— Késő — vágott közbe Emma. — Nem mentél el. Csak a dolgaidért jöttél.

Szélesre tárta az ajtót.

— Az iratok a mappában vannak. Holnap beadom a válópert. A lakást nem adjuk el — kivásárolom a részed.

*

— Ez… ez a vége? — kérdezte pánikban. — Öt év, Emma.

— Pontosan ezért nem lesz jelenet — felelte nyugodtan. — Öt év túl sok ahhoz, hogy még több hazugságra pazaroljam.

Lukas csendben elment. Ajtócsapódás nélkül.

Emma a falnak támaszkodott. Kinyitotta az ablakot — a tészta illatát felváltotta a hideg levegő.

Üzenet érkezett Júliától:

„Emma, holnap tudsz korábban jönni? Egy vendég kifejezetten téged kér.”

„Igen. Ott leszek” — válaszolta.

Éjszaka ágyneműt cserélt, elindította a mosást. Az egyszerű mozdulatok visszaadták a valóságérzetét.

Elalvás előtt belenézett a tükörbe. Fáradt volt, de nyugodt.

— Megcsináltad — suttogta magának.

Reggel kilépett az ajtón, anélkül hogy visszanézett volna.

Néha a vég nem tragédia.
Néha az egyetlen tisztességes módja annak, hogy új életet kezdjünk.