Az ajtó résnyire nyitva volt. Klára megdermedt a küszöbön, kulcsait szorongatva.
A fém hideg volt, belül viszont minden lángolt.

A nappaliból idegen férfihang hallatszott — érdes, üzletszerű. Aztán az anyósa nevetése.
Margit úgy nevetett, mintha a saját otthonát mutatná be. Magabiztosan, tulajdonosi fölénnyel, a legkisebb kétely nélkül.

— Itt lebontjuk a falat, és csinálunk egy stúdiót — mondta. — A hálószobát átrakjuk oda, itt úgyis sötét. Ugye érti, a tulajdonos beleegyezett a gyors eladásba.

Klára belépett.
A nappaliban egy negyvenöt év körüli férfi állt, bőrkabátban, aranylánccal a nyakában. A falakat nézte, csettintett a nyelvével, mintha minden már eldőlt volna.

Margit bordó blézerében olyan lelkes gesztusokkal magyarázott, mintha egész életében ingatlanokat adott volna el.

— Maga kicsoda? — kérdezte Klára.

A hangja halkabb volt a kelleténél, de a levegő azonnal megfeszült.

A férfi megfordult. Margit összerezzent — csak egy pillanatra —, majd rögtön összeszedte magát.

— Ó, Klára! De jó, hogy jössz! — mondta túlzott vidámsággal. — Ismerkedj meg, ő Mihály. Meg akarja venni a lakást. Eladjuk a lakásodat, Klára! Mindent megbeszéltünk már, csak a papírok maradtak…

— Megvenni az én lakásomat?
Klára lassan becsukta maga mögött az ajtót.
A zár kattanása fülsiketítően hatott.

— Az enyémet?

— A miénket — javította ki Margit. — Családi. László elmagyarázta a helyzetet. A pénz sürgősen kell, különben vége neki. Tényleg azt akarod, hogy a férjed bajba kerüljön?

*

Mihály kényelmetlenül fészkelődött.

— Ha valami családi vita van…

— Semmi vita — vágott közbe Margit. — Klára csak egy kicsit fáradt a munkától. Ugye, drágám?

Klára az anyósára nézett.
Ott állt a nappali közepén — az ő nappalijában — és mosolygott.
Úgy mosolygott, mintha minden már eldőlt volna.
Mintha Klára nem a falak tulajdonosa lenne, csak egy ideiglenes lakó, akit bármikor ki lehet tenni.

Három hónappal korábban László egyre később járt haza.
A telefonját bújta, mintha államtitkot rejtegetne.
Amikor eltűnt a megtakarításuk — az az összeg, amit az autóra tettek félre —, Klára nem bírta tovább.

— László, hová lett a pénz?

Az ablaknál állt, háttal neki, kifelé dohányzott.

— Befektettem. Egy üzletbe. Egy barátom vállalkozást indít.

— Megbeszélted velem?

Megfordult. Az arca szürke volt, karikák a szeme alatt.

— Klára, férfi vagyok. Dolgoznom kell. El kell tartanom a családot. Nem élhetek a te lakásodban, mint egy potyautas.

A lakás valóban az övé volt — a nagymamájától örökölte, még az ismerkedésük előtt.
Soha nem vágta ezt László fejéhez. Soha.
Most viszont — így, nyersen.

Egy héttel később Margit telefonált.
Egy kis sarki kávézóban találkoztak.

*

Az anyós gyűrögette a szalvétát, az asztalt nézte.

— Klára, egyenesen mondom. László nagy bajban van. Komoly bajban. Az a barát, akinek a pénzt adta… az üzlet csődbe ment. László további kölcsönöket vett fel. Most rengeteget tartozik. És az idő szorít.

— Mennyit?

Margit kimondta az összeget.
Klára levegőt sem kapott.

— Ez lehetetlen.

— Lehetséges — Margit megfogta a kezét. — Ha eladjuk a lakást. Nagy, jó környéken van. Kifizetjük az adósságot, a maradékból béreltek valamit. A lényeg, hogy megmentsük Lászlót. Tudod, mi fenyegeti.

Klára felállt.

— Gondolkodnom kell.

És most ott állt a saját nappalijában, az anyósát és az idegen férfit nézve, és megértette:
már kihúzták őt a képből.
Eltörölték, mint egy felesleges mondatot.

— Elég. Kifelé.

Klára szélesre tárta az ajtót.

— Mindketten. Azonnal.

Mihály sietve indult kifelé, de Margit mozdulatlan maradt.

— Hogy mersz így beszélni velem?! A férjed anyja vagyok!

— És ezért eladhatod az én lakásomat a tudtom nélkül?

— László beleegyezett! Ő a tulajdonos!

— Nem az.

Klára hangja halk lett. Kemény.
Ilyen hanggal nem vitatkoznak.

Előrelépett, Margit szemébe nézett, és lassan kimondta:

— Most pedig figyelj rám nagyon jól… mert innentől ez már nem családi beszélgetés lesz.

*

Margit gúnyosan felnevetett. A mosolya feszült, torz volt.

— Fenyegetsz engem? — kérdezte halkan. — Tudod egyáltalán, mit csinálsz?

Klára nem válaszolt azonnal. Elővette a telefonját, és anélkül, hogy levette volna a szemét az anyósáról, megérintette a kijelzőt.

— Igen. Pontosan tudom.

— Klára, hagyd abba ezt a cirkuszt — halkította le a hangját Margit. — Mihály elmegy, nyugodtan megbeszéljük, lenyugszol…

— Mihály már megy — vágott közbe Klára. — Mi nem. Mi a rendőrséggel fogunk beszélni.

Margit elsápadt.

— Megőrültél?! — sziszegte. — Tönkre akarod tenni a családot? Börtönbe küldeni a férjed anyját?!

— A családot? — Klára keserűen elmosolyodott. — Ti adtátok el előbb. Abban a pillanatban, amikor az engedélyem nélkül vevőt hoztál az otthonomba.

Mihály már az előszobában volt, idegesen gombolta a kabátját.

— Én… nem tudtam, hogy ez így van — motyogta. — Azt mondták, a tulajdonos beleegyezett.

— Hazudtak önnek — mondta Klára nyugodtan. — Ön elmehet. Ő nem.

Megszólalt a csengő.
Röviden. Követelőzően.

Margit összerezzent.

— Ki az?

Klára ajtót nyitott. Két rendőr állt a küszöbön.

— Bejelentést kaptunk illegális ingatlaneladás kísérletéről és csalásról — mondta az egyik. — Ki tette a bejelentést?

— Én — válaszolta Klára. — A lakás az enyém. Itt vannak a papírok. Ez a nő pedig a beleegyezésem nélkül próbálta eladni.

Margit hadarni kezdett:

— Félreértés! Családi konfliktus! Én vagyok a tulajdonos anyja!

— A tulajdonos nem szerepel az iratokban és nem él itt — szakította félbe nyugodtan a másik rendőr, lapozva a mappát. — Ön viszont vevőt hozott, és tulajdonosnak adta ki magát. Kérem, jöjjön velünk.

— Nincs joguk hozzá! — kiáltotta Margit. — Klára, mondj nekik valamit! Megoldjuk!

Klára hallgatott.

*

Amikor a bilincsek kattanva Margit csuklójára zárultak, csend lett a lakásban.
Csak a nehéz légzés és a fém hangja hallatszott.

— Ezt még megbánod — suttogta Margit, miközben elvezették. — László nem fog megbocsátani.

— Kezdje egy bocsánatkéréssel — felelte Klára. — És az igazsággal. Legalább egyszer.

Este László mégis eljött.
Bejelentés nélkül.
Vörös szemekkel.

— Miért tetted ezt? — kérdezte az ajtóból. — Anyámat elvitték a rendőrségre. Tudod, mit tettél?

Klára egy dossziét tett elé.

— Megvédtem az otthonomat. Most pedig mindent elmondasz. Az adósságokat. A „barátot”. És azt, miért hitte az anyád, hogy dönthet az életemről.

Leült. Lehajtotta a fejét.

Az igazság rosszabb volt, mint Klára várta.
Nem volt semmilyen üzlet.
Fogadások voltak. Hitelek. Pánik. Hazugság hazugság után.

— Azt hittem, kimászom belőle — suttogta László. — Anyám segíteni akart…

— Nem — Klára megrázta a fejét. — A te károdra akarta megoldani a problémát. Ahogy te is.

Egy hónappal később Margit felfüggesztett büntetést kapott.
László — válást és az adósságok egyedüli törlesztését.

Klára pedig hosszú idő után először csendben ébredt.
A saját otthonában.
A saját életében.

Bezárta az ablakot, mély levegőt vett, és halkan mondta az üres szobának:

— Soha többé nem dönt helyettem senki.