A hó nagy pelyhekben hullott, mintha valaki odafentről szándékosan szórná marékszámra, fehér, szinte ünnepélyes takaróval borítva be a várost.
Anna az ablaka mellett állt, és figyelte az embereket, akik sietve intézték dolgaikat, sálakba burkolózva, felhajtott gallérral. December épp csak elkezdődött, a tél azonban már könyörtelenül átvette az uralmat.

Egy hét múlva lett volna az esküvő — egy dátum, amelyet még nyáron tűztek ki, amikor minden egyszerűnek, logikusnak és majdnem tökéletesnek tűnt.

Fél évnyi készülődés szinte észrevétlenül telt el. Anna és Lukács több mint tíz éttermet jártak végig, mire megtalálták az igazit — világosat, barátságosat, felesleges pompa nélkül. A lakodalmi vacsorát időben lefoglalták, az étlapot hosszan egyeztették. A ceremóniamestert gondosan választották ki: videókat néztek, véleményeket olvastak, vitatkoztak és nevettek. A gyűrűket a főutcán lévő ékszerüzletben vették meg — egyszerűek, elegánsak voltak, pontosan olyanok, amilyeneket Anna elképzelt.

Minden nyugodtan és kiszámíthatóan haladt. Lukács látszólag részt vett mindenben: segített a szervezésben, telefonált a szolgáltatóknak, egyeztette a részleteket. A szülei sem ellenezték az esküvőt, bár az anyja, Margit, néhányszor látható elégedetlenséggel megjegyezte, hogy a ceremónia lehetne fényűzőbb is. Anna csak vállat vont — ők meghitt, családias esküvőt szerettek volna.

Az első nyugtalanító jelek egy héttel korábban jelentkeztek.

Lukács hirtelen ingerlékennyé vált, kurtán válaszolt, kerülte az egyenes kérdéseket. Anna eleinte nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget — esküvő előtti idegesség, megesik. De hamar világossá vált, hogy ennél többről van szó.

A vőlegény egyre gyakrabban ment el otthonról, sürgős ügyekre hivatkozva. Későn jött haza, néha egyáltalán nem is aludt otthon, azt mondta, a munka vagy egy barát miatt. A beszélgetési kísérletek mindig ugyanúgy végződtek — Lukács elhárította, majd bezárkózott a fürdőszobába, mintha a víz zaja mögé rejtőzne.

Az anyjával való telefonhívások mindennapossá váltak. Korábban hetente néhányszor beszéltek, most Margit szinte minden este hívta. Lukács kiment az előszobába, lehalkította a hangját. Anna foszlányokat hallott:
— Igen, anya… Értem… Majd meglátjuk… Még átgondolom…

*

A nyugtalanság egyre nőtt. Minden beszélgetési próbálkozás hideg falba ütközött. Anna érezte, hogy valami szétesik — csak még nem tudta, mi.

Azon az estén már sötét volt, a hó lassan kavargott az utcai lámpák fényében. Lukács feszült mosollyal és idegen tekintettel lépett be. Anna a kanapén ült, kezében a jegyzetfüzettel, és az utolsó szervezési részleteket ellenőrizte.

— Anna, beszélnünk kell — mondta, miközben levette a kabátját.

Anna felnézett. A szíve összeszorult, de az arca nyugodt maradt.
— Hallgatlak.

Lukács leült vele szemben, hosszú ideig a kezét nézte. A csend nyomasztóvá vált.

— Röviden… anyám talált nekem egy jobb menyasszonyt — bökte ki végül, anélkül hogy ránézett volna. — Jó családból való. Így lesz helyes.

A szobában megállt a levegő. Anna megdermedt, alig hitte el, amit hall. Úgy mondta, mintha csak a hétvégi terveken változtatna.

— Jobb… menyasszonyt? — kérdezte lassan.

— Igen — emelte fel végre a tekintetét. — Klárának hívják. Anyám múlt héten mutatott be minket egymásnak. Az apja egy nagy cég igazgatója, belvárosi lakás, autó…

— És beleegyeztél? — Anna hangja ijesztően nyugodt volt.

— Jó parti — vont vállat. — Anyám szerint vele egészen más jövőm lesz. Mi pedig… te menedzser vagy, én programozó. Átlagos emberek. Ott meg…

Nyugodtan beszélt, szinte közömbösen. És abban a pillanatban Annában valami elszakadt — fájdalom nélkül, véglegesen. Tisztán.

Elmosolyodott. Hidegen. Majdnem vidáman.

— Biztos vagy benne, hogy igent mond? — kérdezte Anna.

Lukács összevonta a szemöldökét.
— Persze. Anyám már megbeszélte a szüleivel.

*

— Értem — Anna felállt, az íróasztalhoz lépett. — Akkor gratulálok. Őszintén.

— Te… nem haragszol? — kérdezte bizonytalanul.

— Miért tenném? — kinyitotta a fiókot, és elővette az iratokat. — Döntöttél. Elfogadom.

— Féltem a jelenettől — vallotta be. — A könnyektől…

— Nem lesznek — mondta nyugodtan, miközben bekapcsolta a laptopot.

Anna módszeresen küldte az e-maileket: az étterem, a terem, a ceremóniamester, a torta lemondása.
— Minden az én nevemen volt — mondta. — Holnap hívom a fotóst és a virágost. A gyűrűket vissza lehet vinni.

— Te ezt komolyan gondolod? — nézte hitetlenkedve.

— Két esküvőt akartál? — becsukta a laptopot. — Szabad vagy.

Összepakolta a holmiját, és az ajtó felé indult.
— Mondd meg anyádnak — fordult vissza Anna —, hogy sok sikert kívánok neki egy igazán ideális menyasszony megtalálásához. Talán harmadszorra sikerül.

— Harmadszorra? — értetlenkedett Lukács.

Anna csak mosolygott, és becsukta az ajtót.

Később, amikor barátnője, Zsófia kanapéján ült egy bögre forró teával a kezében, nyugodtan mondta:
— Az esküvő elmarad. Lukács talált egy jobb menyasszonyt.

Zsófia elsápadt.
— Micsoda?..

Anna kinézett az ablakon, ahol a hó tovább hullott, majd halkan hozzátette:

— Az igazán érdekes rész akkor kezdődik, amikor az anyja rájön, kit is „talált” valójában…

*

Anna nem sírt. Akkor sem, amikor egyedül maradt Zsófia konyhájában, akkor sem, amikor a tea már rég kihűlt, és odakint virradni kezdett. Belül furcsa üresség és nyugalom volt — mintha a teste maga kapcsolta volna ki a felesleges érzelmeket a túléléshez.

— Biztos vagy benne, hogy jól vagy? — kérdezte óvatosan Zsófia, miközben elpakolta a csészéket. — Túlságosan… nyugodt vagy.

— Én is így érzem — mosolygott halványan Anna. — De azt hiszem, egyszerűen időben leszálltam egy vonatról, ami rossz irányba ment.

Másnap szabadságot vett ki. Nem gyengeségből — hanem azért, hogy rendet tegyen az életében. Először az ékszerboltba telefonált, majd egy ingatlanügynöknek. Délre már két lakás közül választhatott, estére pedig aláírt szerződéssel rendelkezett. Egy kis garzon, de az övé. Idegen anyák, ajtó mögötti suttogások és hirtelen „jobb menyasszonyok” nélkül.

Lukács három nappal később jelentkezett.

Késő este hívta, amikor Anna éppen könyveket pakolt a polcokra. A telefon makacsul rezgett, mintha tudná, hogy fel fogja venni.

— Anna… — bizonytalan volt a hangja. — Beszélnünk kell.

— Már beszéltünk — felelte nyugodtan.

— Nem érted. Semmi sem úgy alakult, ahogy anya eltervezte.

Természetesen. Nem úgy.

— Klára… visszautasított — vágta ki. — Azt mondta, nem megy hozzá olyan férfihoz, aki az első csettintésre elhagyja a menyasszonyát.

Valami megmozdult Annában. Nem öröm — elégtétel. Csendes és igaz.

— Meglepő — mondta. — Úgy tűnik, van tartása. Veszélyes tulajdonság egy „ideális parti” számára.

— Anna — egyre gyorsabban beszélt —, mindent megértettem. Anya túllőtt a célon. Összezavarodtam. Helyrehozhatjuk.

Anna az ablakhoz lépett. A város élte a maga életét — közömbösen és rendezett módon.

— Nem, Lukács. Egy hibát ki lehet javítani egy jelentésben. Te döntést hoztál.

— De szeretlek!

*

— Nem — válaszolta halkan, de határozottan. — Te az elismerést szereted. Korábban tőlem kaptad meg.

Csend lett. Majd sóhajtott:
— Anyám szerint hálátlan vagy. Hogy egy normális nő harcolna.

Anna elmosolyodott.
— Mondd meg Margitnak, hogy egy normális nő nem harcol egy férfiért, akit meg kell osztania az anyjával.

Letette a telefont, és hosszú idő után először valódi megkönnyebbülést érzett.

Fél év telt el.

Anna egy kis kávézóban ült, egy üzleti megbeszélésre várva. Az új munkája nehezebb volt, érdekesebb és jobban fizetett. Nevetve beszélgetett egy projektről, amikor hirtelen meglátott egy ismerős alakot a pultnál.

Lukács megöregedett. Nem kívül — belül. Leengedett vállakkal állt, telefonált, és ingerülten ismételgette:
— Igen, anya… Értem… Rendben…

Anna megitta a kávéját, felállt. A tekintetük egy pillanatra találkozott. Lukács felismerte, összerezzent, mintha oda akarna menni.

Anna csak bólintott — nyugodtan, harag nélkül —, és kilépett.

Odakint hullott a hó. Ugyanaz, mint decemberben. De most könnyű és tiszta volt.

Anna elmosolyodott, és arra gondolt:

Jó, hogy akkor elmosolyodtam. Mert pontosan abban a pillanatban kezdődött el az igazi életem.