Sebestyén olyan magasra emelte a pezsgőspoharat, mintha a csillárral akarna koccintani.
— Barátaim, ideje kimondani az igazságot! — dübörgött a hangja a mikrofonban, és az étterem elcsendesedett. A Quanta-VR jubileuma fényes siker volt: befektetők, sajtó, aranyszínű léggömbök a mennyezet alatt. — A feleségem, Eleonóra, egyszerre a technikai részlegem és a házvezetőnőm! Bezártam otthon, nehogy mindenféle ostobasággal foglalkozzon, ő meg ott írja a kódot és rendben tartja a házat. Tökéletes, nem?

A terem nevetésben tört ki. Valaki tapsolt, más füttyentett elismerően.
Eleonóra a fal mellett állt, fekete ruhában, simán feltűzött hajjal. Az arca meg sem rezzent. Úgy nézett a férjére, mintha fejben számolna valami nagyon fontosat — hidegen, pontosan, érzelem nélkül. Aztán megfordult, és a személyzeti kijáraton távozott.
Senki sem vette észre, ahogy az ujjai ökölbe szorulnak.

A házat húsz évvel korábban vették — az ő pénzéből. Háromszintes kúria stukkókkal és hatalmas ablakokkal. Sebestyén „családi fészeknek” nevezte, pedig mielőtt megismerte volna Eleonórát, egy bérelt garzonban lakott a város szélén, és egy használt autó hitelét törlesztette.

Eleonóra fél tizenkettőkor ért haza az ünnepségről. Lassan bement a dolgozószobába, felkapcsolta a lámpát, leült az íróasztalhoz. Elővette a telefonját.

*

— El kell intéznünk egy felmondást — mondta köszönés nélkül az ügyvédjének. — Reggelre. Minden szabadalom kerüljön az én nevemre, a számlákhoz való hozzáférést zárják le, a szerződést bontsák fel. A ház az enyém, a papírok nálam vannak. Nyolckor jöjjenek biztonságiakkal.
— Biztos benne?
— Három éve gyűjtöm a bizonyítékokat — felelte Eleonóra nyugodtan. — Csak arra vártam, hogy végleg átlépje a határt.

Sebestyén fél kilenckor ment le a konyhába, otthoni nadrágban és egy kifakult pólóban. Eleonóra az asztalnál ült, szigorú kosztümben, egy csésze kávéval, egyenes háttal, mint egy kódsor.
— Miért keltél ilyen korán? — ásított Sebestyén, miközben kinyitotta a hűtőt.
— Vendégeket várok.
— Miféle vendégeket…?

Megszólalt a csengő.

Eleonóra maga nyitott ajtót. Az előszobába három ember lépett be: egy férfi bőr aktatáskával és két fekete öltönyös biztonsági őr.
Sebestyén megdermedt, kezében egy doboz gyümölcslével.
— Mi folyik itt?

Az ügyvéd átnyújtotta az iratokat.
— Sebestyén úr, ezennel felmentjük a Quanta-VR ügyvezető igazgatói posztjáról. A szerződését a vállalati pénzek nem rendeltetésszerű felhasználása miatt felmondtuk. Minden jog és szabadalom Eleonóra asszony nevére került.

Sebestyén úgy bámulta a papírokat, mintha idegen nyelven íródtak volna.
— Ez őrültség. Eleonóra, mi a fenét csinálsz?!
— És van még valami — folytatta az ügyvéd higgadtan. — Ez az ingatlan több mint húsz éve Eleonóra asszony tulajdona. Ön jogtalanul tartózkodik itt. Egy órája van elhagyni az épületet.

Sebestyén arca elvörösödött.
— Teljesen megőrültél?! Ez az ÉN házam! Az ÉN cégem! Tíz évig építettem, ügyfeleket hoztam, szerződéseket írtam alá!
— Tíz évig fizetést kaptál azért, mert szépen beszéltél — mondta Eleonóra halkan, de minden szava vágott, mint az üveg. — De a cég az enyém. A ház az enyém. A pénz az enyém. Te csak egy kényelmes kirakatfigura voltál a tárgyalásokhoz.

— A FÉRJED vagyok!
— Az nem pozíció.

*

Egy lépést tett felé, de az őrök azonnal közéjük álltak.
— Tudjátok egyáltalán, kivel beszéltek?! Mindannyiótokat kirúgom!
— Senkit sem fog kirúgni — mondta nyugodtan az egyik őr. — Nincs többé ilyen joga. Tulajdonképpen semmilyen.

Sebestyén a felesége felé fordult. Reszketett a keze.
— Nélkülem senki vagy! Ki fog veled tárgyalni? Ki írja alá a szerződéseket? Még az emberek szemébe sem tudsz nézni, mindent én csináltam helyetted!

Eleonóra lassan letette a csészét.
— Soha nem tettél semmit értem, Sebestyén. Mindent helyettem csináltál. Valahányszor megszólaltam, félbeszakítottál. Kijavítottál. Elmagyaráztad másoknak, hogy „valójában mit akartam mondani”. És rájöttem, hogy egyszerűbb hallgatni és dolgozni. Te pedig eldöntötted, hogy csak egy szürke egér vagyok, aki tud kódolni.

— Én húztalak ki a sárból!
— Nem — nézett rá úgy, hogy lehűlt a levegő a szobában. — Én húztalak ki téged. Középszintű menedzser voltál adósságokkal, amikor megismerkedtünk. Én adtam státuszt, fizetést és jogot, hogy a cég nevében beszélj. Az én pénzemen jártál, az én házamban laktál, az én pénzemen vett öltönyöket hordtad. És mindezt összetévesztetted a saját zsenialitásoddal.

— Ezt még megbánod! — ordította. — Egyedül maradsz! Senki sem fog veled dolgozni! Mindenki azt hiszi, hogy mindent én találtam ki!
— Hadd higgyék — Eleonóra felvette a táskáját. — Nem kell, hogy mindenki ismerje az igazságot. Elég, ha te tudod.

*

Elindult kifelé, de Sebestyén utána vetette magát, és megragadta a karját.
— Ehhez nincs jogod!

Az egyik őr elkapta a csuklóját, és a falhoz szorította — határozottan, de fölös erőszak nélkül.
— Ne nehezítse meg a helyzetet.

Eleonóra megállt az ajtóban, és visszafordult.
— Tudod, mi a legrosszabb, Sebestyén? Nem haragszom. Csak fáradt vagyok. Fáradt attól, hogy nem létezem, amikor te a szobában vagy. Fáradt attól, hogy láthatatlan vagyok a saját életemben. És amikor tegnap a terem előtt házvezetőnőnek neveztél, megértettem: ennyi volt. Többé nem sajnállak.

— Te… sajnáltál engem?!
— Igen. Valahányszor elloptad az ötleteimet. Valahányszor a munkámat a sajátodként adtad el. Azért sajnáltalak, mert tudtam: nincs semmid. Se tehetséged, se ötleted, se pénzed. Csak szép szavaid. Azt hittem, ez elég lesz, hogy embernek érezd magad. De többet akartál. Azt akartad, hogy szolgává váljak. Nos, most már még az sincs.

Elment.

Sebestyén a nappali közepén állt, a lábánál egy bőrönddel. Az őrök az ajtónál vártak.
— Legalább valamit elvihetek? — kérdezte halkan. — Egy festményt vagy…
— Semmi sem az öné ebből a házból — válaszolta az ügyvéd. — Csak a személyes holmijai.

Sebestyén végignézett a szobán: az antik óra, a kandalló, a drága kanapé, ahol vendégeket fogadott, és mesélte, hogyan „épített birodalmat”.
Kiderült, hogy semmit sem épített. Csak egy idegen birodalomban élt — és ezt csak akkor értette meg, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

*

Az ajtó halkan zárult be. Túlságosan halkan egy olyan ember számára, akinek épp most omlott össze az élete.

Sebestyén a kúria lépcsőjén állt egyetlen bőrönddel és egy iratgyűjtővel. A reggeli levegő friss volt, szinte gúnyosan élénk. A biztonsági autó ott várt — nem érte, hanem azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy elmegy. És elment. Mert először az életében valóban nem volt hová visszatérnie.

Egy olcsó út menti hotelben szállt meg. Leült az ágyra, és a falat bámulta. A telefonja megállás nélkül csörgött: üzenetek, hívások, hangposták. Befektetők. Újságírók. „Mi történik?” „Igaz ez?” „Már nem dolgozik a cégnél?”
Nem válaszolt. Egészen estig.

Este megjelent a hír.

„A Quanta-VR alapítója, Eleonóra Blake hivatalosan átvette a vezetést egy belső audit után. Sebestyén Morgan vezérigazgatót felmentették. Vizsgálat indult.”

Tízszer olvasta el a címet.
Alapító.

Nem kirakat. Nem feleség. Nem „technikai osztály”.

Még azon az éjszakán letiltották a bankkártyáit.

Másnap nem engedték be az irodába. A recepciós lány — ugyanaz, akinek korábban kacsintgatott — fel sem nézett.
— Sajnálom, uram. Nincs hozzáférése.

Uram.

Megpróbálta hívni Eleonórát. Egyszer. Kétszer. Tízszer. A telefon ki volt kapcsolva.

Ő eközben a huszonharmadik emeleti tárgyalóban ült. Előtte az igazgatótanács, képernyők, számok, grafikonok. És csend. Ugyanaz a csend, amelyben korábban eltűnt.
Most — nem.

— Tehát — mondta Eleonóra nyugodtan — a 4.7-es verzió hat hét múlva elkészül. A csapat áttervezte az architektúrát. Ami eddig akadályozta a projektet, megszűnt.

— Miért nem történt ez meg korábban? — kérdezte óvatosan egy befektető.

*

Nem mosolygott.
— Mert korábban olyan ember hozta a döntéseket, aki nem értette a terméket.

Senki sem nevetett. Senki sem tiltakozott.

Egy hónap múlva a nevét már nem kötötték a céghez. Kettő múlva a sajtó oknyomozó cikkeket közölt: képernyőfotókat, szerződéseket, átutalásokat. Minden, amit Eleonóra három évig gyűjtött, nyilvánosságra került — hisztéria nélkül, kiabálás nélkül. Csak tények.

Sebestyén adott egy interjút. Aztán még egyet. Mindenhol ugyanazt mondta:
— Ez árulás. Bosszút állt. Én voltam a cég agya.

Többé nem hívták.

Utoljára véletlenül találkoztak — a bíróságon. Ő a padon ült, lesoványodva, megöregedve. Eleonóra az ablaknál állt, aktatáskával a hóna alatt. Amikor a tárgyalás véget ért, odaszólt:
— Eleonóra.

Megállt. Nyugodtan ránézett.
— Igen?

— Elégedett vagy? — kérdezte rekedten. — Mindent elvettél. A házat. A céget. A hírnevemet. Engem.

Megrázta a fejét.
— Nem vettem el tőled semmit, Sebestyén. Csak abbahagytam, hogy odaajándékozzam azt, ami mindig is az enyém volt.

Mondani akart még valamit. Nem talált szavakat.

Fél évvel később Eleonóra új házat vett — kisebbet, világosabbat, nehéz függönyök és stukkók nélkül. A dolgozószobában nagy íróasztal állt, az ablak a kertre nézett. Néha esténként ugyanazt a csendet érezte, amely korábban nyomasztotta.
Most más volt. Szabadság volt.

Egy szakmai fórumon egy fiatal fejlesztő lépett oda hozzá.
— Elnézést… igaz, hogy egyedül kezdte?
Eleonóra elmosolyodott — hosszú idő óta először.
— Nem — felelte. — Csak sokáig voltam egyedül észrevétlenül. Most már nem.

És a város egy másik pontján Sebestyén a telefonja képernyőjét bámulta, amelyen már senki sem írt. És csak akkor értette meg: nem az volt a legmegalázóbb, hogy kirúgták a házból.

A legszörnyűbb az volt, hogy nélküle valóban senki sem volt.