— Drágám, elfoglalt vagy? — kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy Lucas átölel egy barna hajú nőt a kávézóban.
— Igen, az irodában vagyok, jelentéseket ellenőrzök.

Automatikusan tárcsáztam. Az idegességtől alig találtam el a gombokat. Ő pedig ott volt, a kávézó üvegfala mögött… átölelte. Egy barna nőt piros ruhában. Sofia. Még nem tudtam a nevét, de már gyűlöltem azt a színt rajta. Úgy ölelte, ahogy engem már… mióta is nem? Egy éve? Kettő?

— Hol vagy?
— Hogy hol? Az irodában, természetesen — a hangja nyugodt, hétköznapi volt. — El vagyok havazva a projekttel. Valószínűleg tizenegyig bent maradok.

A háta mögött a nő nevetett. Hátradöntötte a fejét, a haja a vállára omlott. Ő pedig nézte… Ahogy nézte. Így nézett régen engem is, Clarát.

— Értem — bontottam a vonalat.

A pincérnő bort hozott nekik. Vöröset. Lucas nem iszik vörösbort. Mindig azt mondta, megfájdul tőle a feje. Most mégis felemelte a poharat és mosolygott. Őszintén mosolygott. Nem azzal a fáradt mosollyal, amit esténként nekem tartogatott.

Kint álltam. Néztem. És tíz év házasság után először nem tudtam, mit tegyek.

Bemenjek? Jelenetet rendezzek? A rohadt poharat az önelégült arcába vágjam? Vagy…

Egyszerűen elmenjek?

Eleredt az eső.

*

Fél kilenc körül értem haza. Átázva, átfázva. Leültem a konyhában, bekapcsoltam a vízforralót. Kikapcsoltam. Töltöttem magamnak a whiskyből. Egy húzásra ittam meg, köhögni kezdtem.

Csak egy gondolat járt a fejemben: hányszor? Hányszor hazudott nekem az irodáról, projektekről, megbeszélésekről? Hányszor főztem vacsorát, vártam, hittem azoknak az átkozott üzeneteknek: „Későn jövök, ne várj meg.”

És már hozzá is szoktam. Egyedül feküdtem le az üres ágyba, egyedül ébredtem, kávét főztem… magamnak. Mert ő már elment. Korán. Megint egy fontos találkozóra…

Annyira belefáradtam a hitbe.

A whisky égette a torkomat, de töltöttem még. Megnéztem újra a telefonomat. Írjak neki? Mondjam, hogy tudom? Hogy láttam?

Nem.

Hajnal felé ért haza. Nem aludtam. A nappaliban ültem, az ablakon át néztem a napfelkeltét.

— Miért nem alszol? — bűntudatosnak tűnt. Gyűrött volt. Idegen parfüm illata lengte körül. Nem az enyém.

— Nem jön álom a szememre — még csak fel sem néztem. — Kérsz kávét?
— Nem, inkább alszom még pár órát.

*

Elment mellettem. Meg sem állt. Régen mindig megcsókolt a fejem búbján. Akkor is, ha fáradt volt vagy dühös — mindig.

Most — elment mellettem. Mint egy bútordarab mellett.

Megittam a teát, és arra gondoltam: mikor lettem bútordarab ebben a házban? Egy kényelmes kanapé? Egy hűtő, amiben mindig van étel? Egy mosógép, ami mindent megold? Mikor?!

A következő három napban szerepet játszottam. A tökéletes feleségét, aki semmiről sem tud. Reggelit készítettem. Mosolyogtam. Megkérdeztem, milyen volt a napja.

Ő pedig mesélt. Projektekről, megbeszélésekről, egy új ügyfélről Lyonból… Könnyedén hazudott. Habozás nélkül. Mintha tíz éve gyakorolta volna. Mintha az egész életünk csak egy próba lett volna.

És akkor megértettem: ő már nincs velem. Régóta nincs. Testileg — igen, ott fekszik mellettem. De valójában?

Nincs itt.

Csütörtök este kinyitottam a laptopját. Tudtam a jelszót — az esküvőnk dátumát. Micsoda irónia, igaz?

Az üzeneteik… tele voltak ígéretekkel. Jövőbeli tervekkel. „Hamarosan mindent elrendezek”, „Csak tarts ki még egy kicsit”, „El fogom mondani neki.”

El fogja mondani. Nekem.

A feleségének. Hogy elmegy.

Becsuktam a laptopot. És… nem sírtam. Egyáltalán nem. A könnyeim elfogytak. Vagy valahol belül megfagytak.

Helyettük tisztánlátás jött.

Hideg. Éles. Mint egy sebészkés.

*

A reggel csenddel kezdődött. Nem az otthonos, meleg csenddel, hanem sűrű, nehéz némasággal — mint egy kórházi folyosón a rossz hírek előtt. Lucas aludt. Nyugodtan. Egyenletesen. Egy ember, aki mindent kézben tart. Még mások életét is.

Kávét főztem. Igazit, erőset — nem azt a „könnyűt”, amit ő szeretett. Leültem vele szemben, amikor végre kijött a hálószobából, kócosan, gyűrött pólóban, azzal a tekintettel, hogy ez a nap is olyan lesz, mint a többi.

— Korán keltél — mondta, nyújtózkodva. — Ilyenkor általában még…

— Tudom — szakítottam félbe. A hangom nyugodt volt. Túl nyugodt. — Ülj le.

Megfeszült. A férfiak mindig megérzik, amikor a talaj kicsúszik a lábuk alól.

— Történt valami?
— Igen. Végre.

Leült. Felvette a csészét. Belekortyolt. Elhúzta a száját.
— Más kávét vettél?

Elmosolyodtam. Hosszú idő után először — őszintén.
— Nem, Lucas. Csak abbahagytam, hogy igyekezzek érted.

Megdermedt. Figyelmesen nézett. Elemzően. Mint egy projektet, ami félresiklott.

— Clara, ha fáradt vagy, beszéljünk később. Ma fontos megbeszélésem van…
— Sofiával? — kérdeztem nyugodtan.

A csésze megcsörrent a csészealjon. Elfehéredett. Nem tagadta. Meg sem próbálta.

— Elolvastad az üzeneteimet?
— Nem. Láttam, ahogy a szemembe hazudsz. Ez elég volt.

Hátradőlt, a halántékát dörzsölte.
— El akartam mondani. Tényleg. Csak nem volt megfelelő az idő.

— Tudod, mi a legrosszabb? — a szemébe néztem. — Hiszek neked. Tényleg el akartad mondani. Nem azért, mert őszinte vagy. Hanem mert így volt kényelmes.

Hallgatott.

— Hozzászoktál, hogy itt vagyok. Hogy várok. Kibírom. Megértem. Én mindig megértettem, ugye?

*

— Clara…
— Nem. Most te hallgass meg — felálltam. — Tíz évig voltam a feleséged. Nem árnyék. Nem bútor. Nem háttér a valódi életedhez. És nem fogok jelenetet rendezni. Nem ma.

Egy borítékot tettem az asztalra.
— Itt vannak a papírok. Tegnap este beadtam a válókeresetet. És igen, már beszéltem egy ügyvéddel. Nagyon jóval.

Felugrott.
— Nem dönthetsz így egyedül kettőnk helyett!

— De igen — mondtam halkan. — Mert „mi” már nem létezünk. Te döntöttél erről korábban. Csak elfelejtettél szólni.

Úgy nézett rám, mint egy idegenre. És talán először látta az igazi énemet.

— Ma elköltözöm — tettem hozzá. — A holmijaimat később viszem el. Ne aggódj, nem viszek el semmi feleslegeset. Csak a méltóságomat.

Felvettem a kabátom. Elvettem a táskám.
— Egyébként — fordultam vissza az ajtóban — a vörösbor tényleg jól áll neked. Úgy látszik, csak rossz emberrel ittad.

Az ajtó halkan csukódott be. Csapódás nélkül. Dráma nélkül.

Odakint sütött a nap. Az eső után. Mélyet lélegeztem — és hosszú idő után először nem fájt a levegő a mellkasomban.

Elindultam előre. Lassan. Biztosan. Vissza sem nézve.

Mert néha egy történet vége nem fájdalom.
Hanem szabadság.