Emma a konyhában ült, és némán bámult kifelé az ablakon, ahol lassan kavarogni kezdtek az első hópelyhek. December épp csak elkezdődött, de a fáradtság egyszerre nehezedett rá — súlyosan, ragadósan, hónapok óta felgyülemlve. Az utóbbi időben az élete véget nem érő maratonná vált célzásokból, „őszinte beszélgetésekből” és egyre nyíltabb követelésekből.

— Emma, gondold csak át — hallatszott az anyósa, Margit hangja a nappaliból. — A lakás úgyis a családban marad. Minek ez a sok formaság? Írasd Tamás nevére, és nyugodtan élhetünk.

Tamás, Emma férje, az anyja mellett ült, és egyetértően bólogatott. Ezek a beszélgetések fél évvel korábban kezdődtek, amikor Margit beköltözött hozzájuk, miután eladta kis lakását a város szélén. Először óvatosan érdeklődött, kinek a nevén van az ingatlan. Aztán a „család jövőjéről” kezdett beszélni. Az utóbbi hetekben pedig mindez nyílt nyomásgyakorlássá vált.

— Anyának igaza van — ült le Tamás Emma elé az asztalhoz. — Hiszen család vagyunk. Mi számít, kinek a neve szerepel a papírokon?

Emma hallgatott. A tágas belvárosi lakást három évvel korábban örökölte a nagymamájától. Tamással csak ezután kötöttek házasságot. A törvény szerint a lakás Emma különvagyona volt, nem képezhette vita tárgyát. Éppen ez nem hagyta nyugodni Margitot.

— Átgondolom — mondta Emma röviden, majd kiment a konyhából.

Tamás követte, becsukta a hálószoba ajtaját, és leült az ágy szélére.

— Komolyan, mi ebben a nagy ügy? — hangjában már ott bujkált az irritáció. — Anya már minden barátnőjének elmondta, hogy intézzük az ügyeket. Most kellemetlen helyzetbe kerülünk.

*

— Kellemetlen? — Emma hirtelen megfordult. — Az anyádnak az kellemetlen, hogy a lakás nem a tiétek?

— Hagyd abba — állt fel Tamás. — Mindig drámát csinálsz. A normális emberek nem osztják fel a dolgokat „enyémre” és „tiédre”.

Ezek a beszélgetések szinte naponta ismétlődtek. Margit mindig új érvekkel állt elő, Tamás támogatta, Emma pedig érezte, hogy a levegő a saját otthonában egyre fojtogatóbb. Nem volt kedve hazamenni. Az anyósa elfoglalta a legjobb szobát, mindenhol szétpakolta a holmiját, és minden alkalmat megragadott, hogy kritizálja Emmát.

— És még valami — kukkantott be Margit a konyhába, miközben Emma a vacsorát készítette. — Arra gondoltam… talán a nyaralót is Tamás nevére kellene íratni? Az is a nagymamádtól van, igaz? Így egyszerűbb lenne.

Emma lassan letette a kést a pultra. A vér az arcába szökött. A kis vidéki ház, körülbelül negyven kilométerre a várostól, szintén az örökség része volt.

— Margit, a lakásról még nem döntöttem — mondta Emma nyugodtan.

— Ugyan, mit kell ezen dönteni? — legyintett az anyósa. — Tamás tegnap mutatott nekem néhány papírt. Azt mondta, vannak ott tartozások. Jobb mindent időben az ő nevére íratni.

Emma megdermedt. Tamás átnézte a dokumentumait. A dosszié mélyen a szekrényben volt, és Emma sosem mutatta meg a tartalmát. Ő csak a felső iratokat látta. A legfontosabbak mélyebben lapultak.

— Rendben — mondta Emma halkan. — Beleegyezem.

Margit döbbenten állt, nem hitt a fülének.

— Mi… tényleg?

— Igen. Beleegyezem, hogy a lakást és a házat Tamás nevére írassuk.

Az anyósa tapsolni kezdett örömében.

— Tamás! Gyere gyorsan!

A férfi kirohant a dolgozószobából.

— Mi történt?

— Emma beleegyezett! Végre észhez tért!

Tamás bizalmatlanul nézett a feleségére.

— Komolyan?

— Komolyan — válaszolta Emma nyugodtan. — Holnap megyünk a közjegyzőhöz.

Margit azonnal felkapta a telefonját.

— Halló, Karolina? El sem hiszed, beleegyezett! Mindent Tamás nevére írat! Mondtam, hogy észhez tér…

*

Emma visszatért a zöldségek aprításához. Tamás hátulról odalépett, és a vállára tette a kezét.

— Örülök, hogy végre megértetted. Hiszen család vagyunk.

Emma nem szólt.

Másnap elmentek a közjegyzőhöz. Tamás sietett, mintha attól tartott volna, hogy Emma meggondolja magát. Margit is velük ment — „ellenőrzésképpen”.

A közjegyző figyelmesen átnézte az iratokat.

— Biztos a döntésében? — kérdezte Emmát. — Teljesen elveszíti a tulajdonjogát.

— Értem — felelte Emma nyugodtan. — Intézze el.

Amikor minden aláírás elkészült, Emma egy kulcscsomót tett Tamás elé.

— Tessék. A lakásé és a házé.

Este Emma későn ért haza. Tamás és Margit a felújítást tervezgették.

— Ez majd a te szobádba kerül, Tamás — csicseregte Margit.

Emma szó nélkül bement a hálószobába, elővett egy bőröndöt, és pakolni kezdett. Néhány perc múlva Tamás lépett be.

— Mit csinálsz?

— Elköltözöm.

— Hova?!

— Lakást bérelek. Itt már nincs rám szükség.

Margit is berohant utána.

— Mit jelent az, hogy elköltözöl?!

— Nagyon egyszerű. A lakás a tiétek. Élvezzétek.

Tamás megragadta Emma karját.

— Megőrültél?! Hiszen család vagyunk!

Emma a szemébe nézett, és nyugodtan mondta:

— Pontosan ezért maradtok itt… egyedül.

*

Emma finoman kiszabadította a karját, és felhúzta a bőrönd cipzárját. A mozdulatai nyugodtak voltak, szinte közömbösek — mintha mindez nem is vele történne.

— Nem mész sehova — mondta Tamás élesen, elé állva. — Leülünk, és mindent megbeszélünk.

— Már mindent megbeszéltünk — válaszolta Emma. — Csak nem akartátok meghallani.

Margit nehézkesen leült az ágyra, a mellkasához kapva.

— Ez hálátlanság — mondta remegő hangon. — Mindaz után, amit érted tettem…

Emma először nézett rá egyenesen azon az estén.

— És pontosan mit tett értem, Margit? — kérdezte halkan. — Beköltözött a lakásomba meghívás nélkül? Átnézte az irataimat? Eldöntötte, hogyan éljek?

— Hogy mersz így beszélni! — háborodott fel az anyósa. — Tamás, hallod, hogyan szól hozzám?!

Tamás idegesen járkált fel-alá a szobában.

— Emma, furcsán viselkedsz. Mindent odaadtál, most meg jelenetet rendezel. Ez nem fair.

Emma felsóhajtott, és először engedett meg magának egy fáradt mosolyt.

— Az volt nem fair, Tamás, ami korábban történt. A mindennapos nyomás, a manipuláció, a családról szóló szavak, amikor valójában csak a haszon számított. Azért adtam oda mindent, hogy ne legyek többé túsz.

Felkapta a bőröndöt, és az ajtó felé indult. Tamás félreállt — nem azért, mert megértette, hanem mert hirtelen elveszettnek érezte magát.

— Meg fogod bánni — kiáltotta utána Margit. — Semmid sem marad!

Emma megállt az előszobában.

— Nem — mondta nyugodtan. — Épp most viszem magammal a legfontosabbat.

Az ajtó halkan becsukódott.

Az első napok a bérelt lakásban furcsák voltak. Csend. Túl nagy csend. A Kert utcai egyszobás lakás kicsi volt, de világos. Reggelente a napfény egyenesen az ablakpárkányra sütött, és Emma azon kapta magát, hogy hosszú idő után először szabadon lélegzik.

*

Tamás telefonált. Először gyakran, aztán egyre ritkábban. Előbb kiabált, majd könyörgött, végül vádaskodott. Emma nem vette fel.

Egy hét múlva üzenet érkezett Margittól — hosszú, tele szemrehányással. Emma törölte, mielőtt a végére ért volna.

Egy hónappal később Tamás beadta a válókeresetet.

Eltelt fél év.

Emma egy kávézóban ült Irinával, és a kávéscsészét forgatta a kezében.

— Tudod — mondta — azt hittem, rosszabb lesz.

— És könnyebb lett? — mosolygott Irina.

— Sokkal.

Emma telefonja rezgett. Banki értesítés. Rápillantott — és megdermedt.

— Mi történt? — kérdezte Irina.

Emma lassan felemelte a tekintetét.

— Emlékszel, amikor megkérdezted, miért adtam oda mindent ilyen könnyen?

— Igen…

— Abban a dossziéban — Emma halványan elmosolyodott — nemcsak tulajdoni lapok voltak. Kötelezettségek is. Régi, még a nagymamámtól. Egy feltétellel.

— Milyen feltétellel?

— Hogy az átruházáskor minden tartozás automatikusan az új tulajdonosra száll. Teljes egészében.

Irina halkan füttyentett.

— Vagyis…

— Vagyis ma zárolták Tamás számláit — mondta Emma nyugodtan. — A lakás és a ház pedig fedezetként szolgál.

Belekortyolt a kávéjába, és hosszú idő után először őszintén elmosolyodott.

— Most — tette hozzá halkan — minden valóban igazságos.