— Anna, hagyd már abba ezt a szerepjátékot! — kiáltott fel Márk. — Te nem dolgozol! Csak ülsz egész nap az irodádban és az idődet töltöd! Bezzeg én…

— Tényleg? — mosolyodtam el gúnyosan.

— Persze! Vagy talán nem így van? A te úgynevezett munkád csak dísznek van — folytatta a férjem. — Hozd ide–vidd oda–állj félre, és ne zavarj.

— Komolyan?

— Igen! Egy átlagos titkárnő vagy. Milyen megbeszélések, milyen stratégiák? Ne nevettess! Ugye igazam van? — fordult az asztalnál ülő barátokhoz.

— Ne idegeskedj — mondta halkan Zsófia. — Márk csak aggódik, mert későn jöttél haza a munkából. Már elég késő van…

Hallgathattam volna rá, és „nem idegeskedni”. De… elegem lett. Mert ezeket a lekezelő beszédeket már három éve hallgattam.

Pedig minden egészen ártatlanul kezdődött. Amikor elhelyezkedtem a cégnél, azt mondtam Márknak, hogy vezetői asszisztensként fogok dolgozni. Ő akkor felnevetett:

— Ja, vagyis titkárnő.

Nem javítottam ki. Pedig kellett volna…

*

Ezután csak rosszabb lett. A férjem makacsul nem vette észre, hogy ugyanolyan mértékben járulok hozzá a családi költségvetéshez, mint ő. Nem vette észre az új autót sem, amit a cég biztosított — azt hitte, hitelre vettem. Még akkor is, amikor kitüntettek és az egyik legjobb munkatársnak választottak, továbbra is „a recepciós lánynak” tartott.

— Nézd csak, Tamás — fordult Márk, már teljes lendületben, egy másik vendég felé —, a feleségem azt hiszi, hogy ha a főnöke rábízza a kávéfőzést, akkor máris nélkülözhetetlen! Anna, meséld el Tamásnak, hogyan vezettél fontos tárgyalásokat a múlt héten!

Idézőjelet rajzolt a levegőbe, Lukács, Zsófia férje pedig szélesen elvigyorodott.

— Mesélte nekem — folytatta Márk —, hogy külföldi partnerekkel találkozott. Biztosan kávét hordott nekik, miközben az igazi szakemberek intézték az üzletet!

Tamás, Márk új ismerőse, akit egy közös hobbi kötött hozzá, lesütötte a szemét a tányérjára. Láttam, ahogy megfeszül a válla. A helyzet ugyanis az volt, hogy nemrég ő is ugyanannál a cégnél kezdett dolgozni, ahol én. Sőt — közvetlenül nekem volt alárendelve. Tamás ott volt azon a bizonyos találkozón, és pontosan tudta, mi volt a szerepem…

Nem bírtam tovább. Felajánlottam, hogy elmondom a férjemnek, mivel is foglalkozom valójában.

— Ó, most jön az előadás a titkárnői munka fontosságáról! — vigyorgott Márk. — Néha olyan komoly, igazi üzletasszonynak képzeli magát! Na, rajta!

— Mindjárt — válaszoltam. — Csak kimegyek öt másodpercre.

Először bementem a hálószobába, elővettem Márk sporttáskáját a szekrényből, és pakolni kezdtem bele a holmijait: farmert, pólókat, zoknikat…

— Hé, Anna, mit csinálsz ott? — kiáltotta a konyhából. — Gyere vissza, ne sértődj meg!

Visszatértem a táskával, és letettem a bejárati ajtó mellé. Aztán leültem az asztalhoz, és töltöttem magamnak egy pohár bort.

*

— Nos, a munkámról — kezdtem. — Igen, vezetői asszisztens vagyok. Csakhogy nem titkárnő, hanem fejlesztési ügyvezető-helyettes. Az autó szolgálati. A múlt héten pedig nem kávét hordtam a külföldi partnereknek, hanem egy hétmilliós szerződést írtam alá.

Az asztalnál csend lett. Lukács abbahagyta a rágást, Zsófia tátott szájjal nézett rám.

— Anna, hagyd már ezt a fantáziálást a vendégek előtt — próbált nevetni Márk.

Tamás felé fordultam.

— Tamás — kértem —, mondja el a férjemnek, mi a pozícióm. Talán magának elhiszi.

Tamás felnézett, és Márkra nézett.

— Anna Kovács a cégünk ügyvezető-helyettese. Három hónapja dolgozom a beosztottjaként. Tulajdonképpen ő hívott ide dolgozni.

— Mi van?! — ugrott fel Márk.

— Így van — vont vállat Tamás. — Azt hittem, tudod. Anna kiváló szakember. El akarták csábítani a fővárosba, de nemet mondott.

Márk úgy nézett rám, mintha most látna először. Az arca többször is átváltozott, mintha valaki egy régi tévén kapcsolgatná a csatornákat.

— Miért… miért nem mondtad el?

— Elmondtam — mosolyogtam. — Három éve, amikor elkezdtem. Azt mondtad: „Ja, titkárnő.” Azóta egyszer sem kérdezted meg, mivel foglalkozom valójában. Viszont rendszeresen szórakoztattad a barátaidat az „üzletasszonyos játékommal”.

— De megtehetted volna…

— Mit? Bizonyítsam? Hozzak jövedelemigazolást? Megmutassam a szerződést? Nem láttad, mennyit keresek?

Márk hallgatott.

A tekintete a bejáratnál álló táskára esett…

És abban a pillanatban kimondtam azt a mondatot, ami után már nem volt visszaút.

*

— Pakolj össze, Márk — mondtam nyugodtan, szinte fáradtan. — A táskád kész.

A szobában súlyos csend ereszkedett le. Az a sűrű, csengő csend, amikor még a lélegzetvétel is túl hangosnak tűnik. Zsófia idegesen nyelt egyet, Lukács elfordította a tekintetét, Tamás pedig lassan letette a villáját, mintha megértette volna: neki itt már nincs helye.

— Te… mit mondtál az imént? — kérdezte Márk, mintha nem hallotta volna jól.

— Azt mondtam, menj el — ismételtem. — Csomagolj, és távozz.

— Anna, várj — lépett felém hirtelen. — Egy hülye vicc miatt? Én csak… nem tudtam!

— Pontosan — vágtam közbe. — Nem tudtad. És nem is akartad tudni. Három év, Márk. Három évig éltél mellettem, és egyszer sem tettél fel egyetlen valódi kérdést sem. Nevetni viszont tudtál.

— Nem rosszindulatból csináltam… — túrt a hajába. — Egyenesen kellett volna elmondanod.

— Egyenesen elmondtam — megremegett a hangom, de nem hátráltam. — Te döntöttél úgy, hogy mindent jobban tudsz. Mint mindig.

A barátokra nézett, mintha támogatást keresne.

— Zsófia, mondd meg neki…

Zsófia lassan felállt.

— Márk — mondta halkan —, most jobb, ha hallgatsz.

Ez volt az utolsó csepp. Ránézett, majd Lukácsra, de ő csak vállat vont. Tamás felállt.

— Azt hiszem, elmegyek — mondta feszengve. — Köszönöm a vacsorát, Anna.

— Köszönöm az őszinteséget — bólintottam.

*

Amikor az ajtó becsukódott a vendégek mögött, a lakás idegennek tűnt. Márk a konyha közepén állt — elveszetten, összetörten, már nyoma sem volt a pár perccel korábbi magabiztosságnak.

— Tényleg így akarod befejezni? — kérdezte halkabban.

Figyelmesen ránéztem. Először hosszú idő óta — magyarázkodás nélkül, bizonyítási vágy nélkül.

— Nem, Márk. Te már régen befejezted. Én csak most értettem meg.

Szótlanul felkapta a táskát. Az ajtóban megállt.

— Megváltoztál — vetette oda, hátra sem nézve.

— Nem — válaszoltam. — Csak már nem vagyok kényelmes.

Az ajtó becsukódott.

Egyedül maradtam, kiittam a bort, és három év után először nem sértettséget éreztem — hanem megkönnyebbülést.

Másnap értekezletem volt. Stratégiai.
És egy élet, amelyben már senki sem hívott kávés lánynak.