Anna későn ért haza. Az alkony sűrűn rátelepedett az utcákra, a szél nedves leveleket csapott az arcába, a fáradtság pedig lehúzta a vállát. Lerúgta a cipőjét az előszobában, bement a konyhába — és megdermedt, mintha láthatatlan falba ütközött volna.

Az asztalnál a férje ült, Márk. Vele szemben az anyja, Mária, teáscsészével a kezében és nyugodt felsőbbrendűséggel az arcán, mintha minden már eldőlt volna, és nem lenne miről beszélni.

— Á, Anna, végre — húzta el a szót Mária, anélkül hogy megfordult volna. — Már fél órája várunk rád.

— Jó estét — Anna levette a kabátját, és gondosan a szék támlájára akasztotta. — Márk, szólhattál volna, hogy anyukád jön.

— Én is csak most tudtam meg — vont vállat, a telefonját bámulva.

Mária hangosan kortyolt a teából, majd szándékosan koppantotta a csészét az asztalra.

— Márk, kinéztem valamit — hajolt közelebb a fiához. — Egy tűzhelyet a közeli boltban. Akciós. Nyolcszázezer forint. Az enyém teljesen tönkrement — a főzőlapok sem működnek.

Anna lassan leült. Az összeg olyan hétköznapian hangzott el, mintha kenyérről lenne szó, nem arról a pénzről, amit majdnem egy évig gyűjtöttek a nyaralásra.

— Ez nagyon drága — mondta óvatosan. — Nem lehetne valami egyszerűbbet?

— Egyszerűbbet? — Mária felé fordult, a tekintete jéghideggé vált. — Azt javaslod, hogy valami ócska vacakon főzzek? Fáj a hátam, rendes gépre van szükségem.

Márk hallgatott, az ujjával görgetett a képernyőn. Anna ránézett — reménnyel, várakozással — de úgy tűnt, a feszültséget észre sem veszi.

— Márk — szólalt meg halkan. — Ez a mi pénzünk. A nyaralásra tettük félre.

— Anya, talán tényleg kereshetnénk olcsóbbat — mondta végül bizonytalanul, inkább udvariasságból.

— Ugyan már — Mária a vállára tette a kezét. — Érted teszem. Átjövök majd, főzök, sütök. A régi tűzhellyel ez lehetetlen.

Anna ökölbe szorította az ujjait az asztal alatt. Az anyósa soha nem főzött náluk — csak teázott és panaszkodott. Most mégis olyan meggyőzően játszotta a gondoskodó anyát, hogy Márk már bólogatott.

— Rendben, anya — felállt, és kiment az előszobába.

— Hová mész? — pattant fel Anna.

— A pénzért.

Anna nem tudott megszólalni. Márk kinyitotta a komódot, kivette Anna táskáját, kicipzározta a pénztárcát, és kivett egy gumival összefogott bankjegyköteget. Nyugodtan. Rutinosan. Mintha nem először csinálná.

— Márk, várj… — lépett közelebb Anna, de elcsuklott a hangja.

Márk visszament, és átnyújtotta a pénzt az anyjának. Mária megszámolta, elégedetten bólintott.

— Jó. Holnap elintézem a vásárlást.

— Ezek a megtakarításaink voltak — állt Anna a konyha ajtajában. — Megbeszéltük.

— A mieink? — Mária gúnyosan elmosolyodott. — A fiam adta a pénzt. Vagy szerinted a családban minden csak a tiéd?

*

Anna Márkra nézett. Ő lehajtott fejjel állt.

— Mondj valamit — kérte.

— Anya, ne haragudj — mondta, az anyjára nézve. — Anna csak fáradt.

Mária elmosolyodott, becsatolta a táskáját, és az ajtó felé indult.

— Köszönöm, kisfiam. Te vagy a legjobb.

Az ajtó becsukódott.

— Miért nem kérdeztél meg? — kérdezte halkan Anna.

— Anyának segítségre volt szüksége — vont vállat Márk. — Úgyis igent mondtál volna.

— Azt szerettem volna, hogy tiszteljenek.

— Ne csinálj drámát — vetette oda, és elment.

Két héttel később Mária újra megjelent — előzetes szó nélkül. Szatyrokkal.

— Anna, segíts — mondta. — Szenet hoztam. A grillezéshez.

— Nincs grillünk.

— Majd veszünk — legyintett. — Márk szereti a természetet.

A konyhában papírokat terített szét.

— A szomszédom, Júlia, elad egy hűtőt. Szinte új. Négyszázezer forint.

— Nincs szükségünk hűtőre — mondta határozottan Anna.

— Azt akarod, hogy a fiam nélkülözésben éljen?! — csattant fel Mária.

— Mindenünk megvan.

— Ócskaságok — vágta rá. — Márk jobbat érdemel.

Márk hallgatott. Aztán bólintott.

— Anya, megvesszük.

Anna úgy érezte, benne végleg eltörik valami.

Aznap éjjel, az eső zajában összepakolt, és írt a barátnőjének, Emmának:

„Mehetek hozzád?”

A válasz azonnal jött: „Várlak.”

— A hűtő miatt elmész? — kérdezte Márk.

Anna megfordult, sokáig, nyugodtan nézett rá.

És kimondta azt a mondatot, amely után Márk először értette meg: ez már nem a pénzről szól…

*

Anna megfordult, és hosszan, csendben nézett rá.

— Nem a hűtő miatt megyek el, Márk — mondta halkan. — Azért megyek el, mert ebben a házban én nem létezem.

Márk összeráncolta a homlokát, mintha nem értené azonnal.

— Hogyhogy nem létezel?

— Teljesen szó szerint. Itt te vagy és az anyád. Az ő kívánságai, az ő döntései, az ő tervei. Én pedig egy járó pénztárca vagyok. Háttér. Kényelem.

— Túlzol — felelte ingerülten. — Ő az anyám.

— Én pedig a feleséged — Anna felhúzta a táska cipzárját. — Legalábbis elméletben.

Márk közelebb lépett, megpróbálta megfogni a kezét, de Anna elhúzódott.

— Anna, várj. Beszéljük meg nyugodtan.

— Már beszéltünk. Akkor este. Amikor engedély nélkül belenyúltál a táskámba. Amikor odaadtad a pénzemet, és rám sem néztél.

Kinyitotta a száját, de nem talált szavakat.

— Akkor döntöttél — folytatta Anna. — Csak nem vetted észre.

Odakint tompán dörgött az ég. Az eső erősödött.

— És most mi lesz? — kérdezte végül. — Csak úgy elmész?

— Már el is mentem.

Felvette a kabátját. Az előszobában hideg és üres volt, mintha a lakás már előbb belenyugodott volna a hiányába, mint ő.

— Anna… — Márk hangja meglágyult. — Anya csak… hozzászokott, hogy segítek neki.

— Segíteni egy dolog. Hagyni, hogy irányítsanak, és úgy tenni, mintha ez rendben lenne, egy másik.

Anna lenyomta a kilincset.

— Add át neki az üdvözletem — mondta. — És mondd meg neki, hogy mostantól ő dönt arról, hová mész nyaralni. És kivel.

Az ajtó becsukódott.

Emmánál meleg volt, fahéj illata lengte be a szobát. Anna a kanapén ült, egy bögrét szorongatott, és hosszú idő után először nem érzett bűntudatot.

— Jól tetted — mondta Emma. — Túl sokáig tűrtél.

— Mindig azt hittem, velem van a baj — vallotta be Anna. — Hogy önző vagyok. Hogy engedékenyebbnek kellene lennem.

— És kiderült?

*

— Hogy ha mindig engedsz, egyszerűen nem látnak többé.

Megrezdült a telefon. Üzenet Márktól:

„Beszéljünk. Mindent megértettem.”

Anna ránézett a kijelzőre, de nem válaszolt.

Másnap új üzenet jött:

„Anya nagyon kiborult. Bocsánatot kérhetnél.”

Anna keserűen elmosolyodott, és kikapcsolta a telefont.

Végül mégis találkoztak — egy héttel később, egy kávézóban a munkahelye közelében. Márk fáradtnak tűnt, karikák voltak a szeme alatt.

— Nem hittem, hogy tényleg elmész — mondta, kevergetve a kávét. — Anya szerint túl büszke vagy.

— Szerintem csak abbahagytam, hogy kényelmes legyek.

— Ő nem rosszindulatból csinálja — kezdte szokás szerint. — Tényleg nehéz neki egyedül.

— Márk — Anna a szemébe nézett. — Felnőtt férfi vagy. De mellette újra gyerekké válsz. És amíg ez így van, nem leszünk egy pár.

Hallgatott.

— Nem azt kérem, hogy válassz kettőnk között — tette hozzá Anna. — Azt kérem, hogy válaszd önmagad. De erre nem vagy kész.

— És ha megpróbálom? — kérdezte bizonytalanul.

Anna megrázta a fejét.

— Már próbáltad. És mindig visszaléptél.

Felállt.

*

— Beadtam a válókeresetet, Márk.

Márk összerezzent.

— Ilyen gyorsan?

— Nem — felelte nyugodtan Anna. — Nagyon régóta jutottam el idáig.

A válás csendben, szinte hétköznapian zajlott le. Mária nem ment el a tárgyalásra, de a fián keresztül üzent, hogy „így a legjobb”, és hogy „Anna sosem volt igazán a család része”.

Anna nem válaszolt.

Kibérelt egy kis lakást egy park közelében. Vett magának egy takarót, egy új vízforralót, és jegyeket — oda, ahová már régóta el akart utazni, de mindig „későbbre hagyta”.

Először életében a pénz, amit megkeresett, csak az övé volt. És a döntések is.

Egy este hazafelé menet meglátta magát egy kirakat tükrében. Lassan sétált, egyenes háttal, és a tekintetében már nem volt bizonytalanság.

Nem kért többé engedélyt arra, hogy önmaga legyen.

És akkor megértette: néha az elmenés nem vereség.

Hanem az egyetlen módja annak, hogy végre visszatalálj önmagadhoz.