A telefon pontosan este tízkor csörgött meg.
Ismeretlen szám.

— Halló?
— Jó estét kívánok. Anna Duval asszonnyal beszélek?
— Igen. Mi történt?
— A férje kórházban van. A sürgősségi osztályon. A Központi Városi Kórházban. Kérem, jöjjön be.

A szívem mintha a mélybe zuhant volna, mintha eltűnt volna alólam a talaj.
— Mi történt vele?
— Jöjjön be, az orvos mindent elmagyaráz.

A vonal megszakadt.

Fel kaptam a táskámat. A kulcsokat. A kabátot.
Taxit hívtam.

A fejemben — üresség. Zúgás. Egyetlen gondolat kalapált a halántékomban.
Márk. Kórház. Mi történt?

Egy órával korábban ezt írta: „Értekezleten vagyok. Későn jövök.”
Értekezlet…

*

A kórház klórszaggal és nyomasztó csenddel fogadott.
Sürgősségi osztály. Hosszú folyosó. Padokon ülő emberek — fáradtak, elveszettek.

Odamentem a pulthoz.
— Jó estét. Márk Duval miatt hívtak. Hol van?

A nővér gyorsan a számítógépre nézett.
— Az orvos most van vele. Kérem, foglaljon helyet.
— Mi baja van?
— Az orvos mondja el.

Leültem. A kezem annyira remegett, hogy össze kellett kulcsolnom az ujjaimat.
Vártam.

Húsz perc múlva egy fiatal orvos lépett ki. Körülbelül harmincöt éves lehetett.
— Duval úr hozzátartozói?

Felugrottam.
— Én vagyok. A felesége. Hogy van?
— Szívinfarktusa volt. Sikerült stabilizálnunk az állapotát. Jelenleg az intenzív osztályon van.

Meggyengültek a lábaim. A falnak támaszkodtam.
— Szívinfarktus?..
— Igen. Szerencsére időben behozták. Az állapota súlyos, de jók az esélyei.
— Láthatom őt?
— Később. Most nem lehet.

Az orvos megfordult, indulni készült.
— Doktor úr…
— Igen?
— Ki hozta be? Hiszen dolgozott…

Az orvos összevonta a szemöldökét.
— A feleségével volt. Egy fiatal nővel. Egy kávézóban ültek, amikor rosszul lett. Ő hívta a mentőt, és vele jött be.

Megállt az idő.
— A feleségével?
— Így mutatkozott be. Körülbelül negyven perce ment el.

Elfogyott a levegőm.
— Én vagyok a felesége.
— Tessék?
— Anna Duval. Tizenöt éve vagyunk házasok.

Csend lett. Az orvos lesütötte a szemét.
— Sajnálom… nem tudtam.

*

Elment.
Én pedig ott maradtam a folyosó közepén.

Tizenöt év házasság.
Tizenöt év, amikor azt hittem, család vagyunk.

Márk egy nagy építőipari cégnél dolgozott. Főmérnök volt.
Gyakran későn jött haza.
Értekezletek. Építkezések. Ellenőrzések.

Én könyvelő voltam. Korábban értem haza.
Vacsorát főztem. Néztem az órát. Vártam.

Nem voltak gyerekeink. Nem sikerült.
Beletörődtünk.
Ketten éltünk. Csendben. Rendszerben.

Azt hittem, örökké így lesz.

Fiatal feleség.
Kávézó. Este.
Infarktus.

Ő ott volt mellette.
Én pedig utoljára tudtam meg.

Hajnalban értem haza.
Öt percre engedték, hogy lássam.

Márk sápadtan feküdt, csövekkel és monitorokkal körülvéve.
Csukott szemmel. Nehezen lélegzett.

Az ágya mellett álltam. Fogtam a kezét.
— Márk… tarts ki. Kérlek.

Nem hallott. El volt altatva.
A nővér halkan mondta, hogy az első huszonnégy óra a legkritikusabb.

Eljöttem. Át kellett öltöznöm. Hozni dolgokat.

Leültem az ágyra.
A mi ágyunkra. Amelyben tizenöt évig aludtunk.

A telefonja az éjjeliszekrényen volt.
Tudtam a kódot. Az esküvőnk dátuma.

Feloldottam.

*

Beszélgetés „Klárával”.
Az utolsó üzenet — tegnap este:
„Várlak a kávézóban. Hiányzol.”

Az ő válasza:
„Indulok. Szeretlek.”

Feljebb görgettem.
Üzenetek százai. Hónapok óta tartó levelezés.

„Mikor mondod el a feleségednek?”
„Hamarosan. Ígérem.”
„Elegem van a várakozásból.”
„Még egy kis idő. Elválok. Együtt leszünk.”

Letettem a telefont.
Az ablakhoz léptem.

Kint szürkén, hidegen virradt a hajnal.

Válás.
Neki válást ígért.

Nekem pedig azt mondta: „Értekezleten vagyok.”

Napközben visszamentem a kórházba.
Egy táskával. Ruhákkal. Élelemmel.
Arra az esetre, ha maradnom kellene.

Márk az intenzíven volt. Látogatási tilalom.
Órákig ültem a folyosón.

— Hogy van?
— Stabil. Tartja magát.

Tartja magát.

Este megláttam őt.

Körülbelül huszonnyolc éves nő. Karcsú. Szép. Magabiztos.
Belépett az osztályra, és a pulthoz lépett.

— Jó estét. Hogy van Márk Duval?

A nővér ránézett, majd rám.
— Ön kicsoda?

A nő habozott, majd kihúzta magát.
— Én… a menyasszonya vagyok.

*

Az orvos nyugodtan mondta ki. Szinte közömbösen.
Bennem pedig valami eltört.

Klára hirtelen kifújta a levegőt. Éreztem, ahogy megfeszül mellettem, mintha ütésre számítana.
— Mit… mit akar ezzel mondani? — kérdezte.

— Magához tért — válaszolta az orvos. — Rövid időre. Az állapota továbbra is súlyos, de tudatánál van. Kérdez.

A nővér gyors pillantást vetett ránk, majd elfordult.

— Melyikük… — az orvos szünetet tartott — melyikük áll hozzá közelebb, döntsenek. Csak egy ember mehet be. Öt percre.

Öt perc.
Tizenöt év házasság.
És „a menyasszony”.

Klára rám nézett. A szemében már nem volt magabiztosság. Csak félelem.
— Én… vele voltam, amikor történt — mondta halkan. — Engem hívott.

Lassan bólintottam.
— És amikor gyógyszert vett. Amikor iratokat írt alá. Amikor lázasan feküdt. Akkor engem hívott.

Hallgattunk.
A folyosó összenyomott. Nem kaptunk levegőt.

— Döntsenek — ismételte az orvos.

Előreléptem.
— Én megyek be.

Klára összerezzent.
— De…
— Te tegnap voltál vele — mondtam nyugodtan. — Én tizenöt évig.

Összeszorította az ajkát. Könnyek gyűltek a szemébe. De nem tiltakozott.

A kórteremben csend volt. A monitorok egyenletesen pittyegtek.
Márk félig nyitott szemmel feküdt. Az arca sovány volt. Idegen.

— Anna?.. — suttogta rekedten.

Közelebb léptem.
— Igen. Én vagyok.

Megpróbált mosolyogni. Nem sikerült.
— Eljöttél…

— Eljöttem — bólintottam.

Nagyot nyelt.
— És Klára?..

Ott volt.
A kérdés.

*

— Itt van. A folyosón. Ahogy én is.

Becsukta a szemét.
— Anna… el akartam mondani…

— Tudom — vágtam közbe. — Elolvastam.

Hirtelen kinyitotta a szemét.
— Te…

— Igen. A telefon. Az esküvőnk dátuma rossz jelszó a titkokhoz, Márk.

Gyorsabban lélegzett. A monitor megszólalt.
— Bocsáss meg… — suttogta. — Elvesztem. Nem így akartam…

Ránéztem, és megértettem: a harag eltűnt. Csak fáradtság maradt.
— Neki válást ígértél. Nekem „értekezleteket”. Ez nem zűrzavar volt. Ez döntés volt.

Elfordította a fejét.
— Azt hittem, lesz időm mindent rendbe hozni…

— Az infarktus másként döntött — mondtam halkan.

A nővér benézett, figyelmeztetően köhintett.
— Egy perc van hátra.

Közelebb hajoltam.
— Figyelj rám. Nem csinálok jelenetet. Nem kiabálok. De nem is várok tovább. Ha túléled — és remélem, hogy igen — elválunk. Nyugodtan. Őszintén.

Hosszan nézett rám. Aztán lassan bólintott.
— Erősebb vagy, mint gondoltam.

— Nem, Márk — feleltem. — Csak nem akarok többé az lenni, aki mindig utoljára tud meg mindent.

Kimentem a folyosóra.
Klára felugrott.
— És…?

— Él — mondtam. — És tudja, hogy mindketten itt vagyunk.

Elsápadt.
— És… most mi lesz?

Felvettem a táskámat.
— Most mindannyian együtt élünk a saját döntésünkkel.

Elmentem mellette anélkül, hogy visszanéztem volna.
Odakint finom, hideg eső esett. Valódi.

Mély levegőt vettem.
Hosszú idő óta először — tele tüdővel.