Anna majdnem két napja nem aludt. Az üzleti út teljesen kimerítette: a megbeszélések a végtelenségig húzódtak, a tárgyalások nehezen haladtak, a gondolatai pedig újra és újra hazatértek. Az anyósa stroke után kórházban feküdt; az orvosok óvatosan fogalmaztak, semmit sem ígértek. A férje — Márk — pedig minden este felhívta, és mindig ugyanazt ismételte, mintha egy varázsige lenne, amely egyben tartja a világot:
— Ne aggódj, itt vagyok. Mindent elintézek.

Anna hitt neki. Tizenöt év házasság alatt Márk egyszer sem adott okot a kételkedésre. Megbízható volt, nyugodt, kissé távolságtartó — de mindig ilyen volt. Olyan ember, akire rá lehet támaszkodni, amikor kicsúszik a talaj a lábunk alól.

A vonat kora reggel futott be az állomásra. Szürke pályaudvar, olcsó kávé és hideg fém szaga. Anna már fejben végigvette az útvonalat: taxi — kórház — kórterem. Minden perc számított. Sietett. Ezért először azt hitte, hogy a kimerültség űz vele kegyetlen tréfát.

*

A szemközti peronon meglátta Márkot.

Háttal állt, a sötét dzsekijében, azzal a táskával, amit általában utazáskor vitt magával. Anna szíve hirtelen hevesebben kezdett verni — furcsa és ésszerűtlen érzés volt, hiszen Márknak most az anyja mellett kellett volna lennie. Még egy lépést is tett előre, hogy megszólítsa, a neve már ott volt az ajkán.

Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül.

Egy nő állt mellette. Fiatal. Túl közel. A nő Márk kabátujját fogta, halkan beszélt hozzá, szinte suttogva, ő pedig… mosolygott. Nem azzal az udvarias mosollyal, amit az ember ismerősöknek szán. Hanem lágyan, otthonosan. Így mosolygott Annára — régen.

Mintha a világ elcsendesedett volna. A vonat zaja eltűnt, az emberek elmosódtak, minden egyetlen képpé zsugorodott. Csak ez a jelenet maradt — mint egy rosszul megrendezett előadás, amelybe véletlenül csöppent bele, és amelyből nem lehet kiszállni a végkifejlet előtt.

Anna nem ment oda. Nem kiabált. Nem rendezett jelenetet. Csak állt, és nézte, ahogy a férje búcsúzásképpen átöleli a nőt. Ahogy átvesz tőle egy kis bőröndöt. Ahogy homlokon csókolja — gyorsan, magabiztosan, mintha ez a mozdulat megszokott lenne.

Aztán Márk megfordult — és a tekintetük találkozott…

Abban a pillanatban Anna megértette: mindjárt elhangzik egy igazság, amely után nincs visszaút.
— Beszélnünk kell — mondta Márk, és a peron hirtelen túl szűknek bizonyult ezekhez a szavakhoz.

*

— Beszélnünk kell — ismételte meg, és a hangjában nem volt sem zavar, sem mentegetőzés.

Anna bólintott. Némán. Mintha bármelyik szó szétzúzhatná azt a törékeny egyensúlyt, amely még tartotta benne a lelket. Szó nélkül hagyták el a peront. A taxi túl lassan haladt, a város az ablak mögött idegennek és közömbösnek tűnt.

— A kórházban kellett volna lenned — szólalt meg végül Anna, előre nézve.
— Ott voltam — felelte Márk egy rövid szünet után. — Éjszaka. Most… most stabil az állapota.

Ez a „most” élesen hasított belé. Anna ránézett:
— És ő? Ki ő?

*

Márk lehunyta a szemét, mintha erőt gyűjtene.
— Elizának hívják. Ez… nem volt véletlen. Nem terveztem, de így alakult.

Anna röviden, keserűen elmosolyodott.
— Mindig „így alakul”, igaz? A „nem terveztem” és a „homlokon csókoltam” között.

A taxi megállt a kórház előtt. Fehér épület, fertőtlenítőszag, nyugtalan léptek a folyosókon. Az anyósa aludt. A gépek halkan pittyegtek, jelezve, hogy még itt van, még küzd. Anna ránézett az arcára, és hirtelen mély, végleges fáradtságot érzett.

— Nem bírom tovább, Márk — mondta halkan. — Azért jöttem, mert hittem benned. Mert azt gondoltam, hogy még létezik a „mi”.

Márk mellette állt, mégis mintha egy láthatatlan üvegfal választotta volna el tőle.
— Elvesztem — mondta. — Nem akartalak megbántani.

*

— De megtetted — Anna felemelte a tekintetét. — És tudod, mi a legrosszabb? Nem ő. Hanem az, hogy már nem érzek dühöt. Csak ürességet.

Márk megpróbálta megfogni a kezét, de Anna elhúzódott.
— Most ne. És talán… soha.

Néhány órával később Anna egyedül lépett ki a kórházból. Odakint sütött a nap, szinte tavaszias meleg volt — gúnyos ellentétben azzal, ami benne zajlott. Lassan ment, hosszú idő óta először nem sietve. Nem voltak tervei, csak egy világos felismerés: az élete nem azon a peronon ért véget.

Megállt, mély levegőt vett, és halkan ezt mondta magának:
— Meg fogom oldani.

És abban a pillanatban, két nap után először, úgy érezte, hogy ez talán valóban igaz.