Az esküvői ruha próbáját másnapra halasztották: a varrónőnek sürgősen kórházba kellett vinnie a gyermekét. Emma csalódott volt, de hamar összeszedte magát. Nem történt tragédia — majd holnap felpróbálja. Mindig képes volt fényt találni még az apró kellemetlenségekben is.
És mivel közel járt ahhoz a környékhez, ahol felnőtt, úgy döntött, benéz a barátnőjéhez. Bejelentés nélkül. Csak úgy. Mint régen.
Végül is a meglepetések közelebb hoznak… vagy mindent tönkretesznek.

Az ismerős udvar az emlékek melegével fogadta. Itt, a nyári konyha teteje alatt varrtak babaruhákat Klárával, és nevettek könnyekig. Klára öt évvel idősebb volt, mindig óvta és tanította. Akkor úgy tűnt, ez örökké így marad.
A süteményes zacskót szorongatva Emma magában elmosolyodott: Klára biztosan örülni fog…

*

A régi ház ajtaja résnyire nyitva volt, a bejáratot hófehér függöny takarta. Emma belépett… és megdermedt. A nappaliból beszélgetés hallatszott.

— És mikor akarod elmondani neki az igazat? — kérdezte aggodalmasan Margit. — Te és Emma együtt mentetek át tűzön-vízen. Hogy tudsz ilyesmit eltitkolni előle?

Emma szíve összeszorult. Róla beszéltek. Lábujjhegyen közelebb lépett, ugyanazokra a deszkákra taposva, amelyeket gyerekkorából ismert.

— Anya, nem tudom… — zokogta Klára. — Nem fog megérteni. Hadd menjen férjhez, hadd legyen boldog… Majd később kitalálom, mit tegyek. Vannak dolgok, amelyeket még a legjobb barátnőnek is nehéz elmondani.

Ttitkok? Előlem? — valami fájdalmasan eltört benne.

— Ezt nem lehet örökké rejtegetni — sóhajtott Margit. — Megnő a hasa, jönnek a kérdések. Akkor mit teszel?

— Kitalálok valamit. Nem kell tudnia, hogy a gyermekem apja Dániel.

A világ elsötétült. Mintha fejbe vágták volna. A vőlegényem? Emma nem hitt a fülének. Megcsalta? Vagy kezdettől fogva hazugság volt minden? A könnyek égették a szemét. Megbotlott, a padló megnyikordult.

Margit jelent meg az ajtóban.

*

— Emma…?

— Eleget hallottam — mondta remegő hangon. — Miért? Miért hallgattál? Hogyan menjek most férjhez? Hogyan nézzek annak a gyereknek a szemébe, akit a legjobb barátnőm hord a szíve alatt?

Klára elsápadt, a hasához kapott és felnyögött. Margit leültette a kanapéra és mentőt hívott.

— Vetélésveszélye van — mondta halkan Emmának. — Ha elveszíti ezt a gyermeket, nem lehet többé gyereke. Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket… Mindent el fog magyarázni.

Klárát kórházba vitték. Emma visszatért az üres lakásába. Nem vette fel Dániel hívásait. Amikor a férfi eljött hozzá, nem nyitott ajtót.

— Menj el. És soha többé ne gyere vissza — mondta az ajtón keresztül.

Ő semmit sem értett. Emma pedig nem volt képes magyarázkodni.

Néhány nappal később az esküvőt lefújták. Klára a kórházból felhívta, és kérte, hogy látogassa meg.

A kórteremben Emma feszengve állt, gyümölcsökkel a kezében.

— Minden az én hibám — kezdte Klára. — Nem akartam tönkretenni a boldogságodat. Én… még soha nem szerettem így. A korkülönbség nem számított. Semmit nem ígértünk egymásnak. Dániel még azt sem tudja, hogy terhes vagyok…

Emma leült, érezve, ahogy darabokra hullik a szíve.

— Miért húztad eddig? Hogy nézd, ahogy boldog vagyok, aztán mindent elpusztíts?

— Azt hittem… ha boldog feleség leszel, talán el tudod majd fogadni a kapcsolatunkat. És a gyermekünket. Szeretem őt.

Emma keserűen felnevetett. A könnyei megállíthatatlanul folytak.

A szemébe nézett, és suttogva mondta:
— Eszedbe jutott akár egy pillanatra is, mi lesz velem… amikor megtudom a teljes igazságot?

*

Emma sokáig nézte Klárát, mintha először látná. Sápadt volt és kimerült, de a szemében még mindig ott égett egy makacs érzés — egy szerelem, amellyel mindent igazolt.

— Úgy beszélsz a szerelemről, mintha feljogosítana arra, hogy mások életét tönkretegyük — mondta halkan Emma. — Én is szerettem. Terveket szőttem, ruhát választottam, elképzeltem a reggeleket mellette. Most pedig úgy érzem, mindez sosem volt igazán az enyém.

Klára az ablak felé fordult. Odakint lassan esett az eső.

— Nem akartam, hogy idáig fajuljon… Minden nap azzal a gondolattal ébredtem, hogy elmondom neked az igazat. És minden nap féltem. Azt hittem, ha még egy kicsit várok, könnyebb lesz. De csak rosszabb lett.

Emma felállt, és végigsétált a kórtermen. A mellkasát égette a fájdalom, de közben valami új tisztánlátás is megszületett benne.

— Nem tudok többé melletted lenni úgy, mint régen — mondta őszintén. — És most megbocsátani sem tudok. De nem akarom, hogy elveszítsd ezt a gyermeket. Ő nem tehet semmiről.

Klára az arcát a kezébe temette és sírni kezdett — először nem félelemből, hanem a következmények felismerésétől.

— Köszönöm… — suttogta. — Még ezt sem érdemlem meg.

Néhány nappal később Emma beleegyezett, hogy beszéljen Dániellel. Egy kis kávézóban találkoztak, ahol valaha az évfordulójukat tervezték ünnepelni. A férfi kimerültnek és bűntudatosnak tűnt, még mielőtt Emma megszólalt volna.

*

— Tudom — mondta Dániel elsőként. — A gyermekről. Klára elmondta. Nem keresek kifogásokat, Emma. Döntést hoztam. És elveszítettelek.

Emma hallgatta, meglepve saját nyugalmán.

— Ez nem hiba volt — felelte. — Hanem választás. És az én választásom most az, hogy nélküled megyek tovább.

A férfi még mondani akart valamit, de Emma már felállt.

Néhány hónap telt el. Klára kislánynak adott életet. Margit néha rövid üzeneteket írt Emmának — szemrehányás és kérés nélkül. Csak híreket. Emma ritkán válaszolt, de harag nélkül.

Az élet lassan rendeződni kezdett. A fájdalom csillapodott, fáradt bölcsességet hagyva maga után. Emma lakást váltott, szabadságra ment, és hosszú idő után először megengedte magának, hogy ne siessen.

Egy nap, amikor egy esküvői ruhákat bemutató kirakat előtt ment el, meglátta a tükörképét, és hirtelen elmosolyodott. Nem azért, mert elfelejtett — nem.
Hanem mert túlélte. Nem tört meg. És megmentette önmagát.

Néha a veszteség nem a vég.
Néha az az egyetlen út ahhoz, hogy őszintén kezdjünk el élni.