— Elég volt. Kérem, menjen ki a házamból — Anna nem bírta tovább, és a vendégek előtt elküldte az anyósát az asztaltól.

Anna reggel hatkor ébredt, pedig az ébresztőórát hétre állította. A szíve hevesen vert, mintha nem a férje születésnapjára készülne, hanem egy vizsgára, amelytől az egész élete függ. Márk harmincéves lett. Húsz vendég. És köztük — Marie-Claire, az anyósa.

Mellette Márk mélyen aludt, karjait szétterítve a takarón. Másnap dolgoznia kellett, de előző este későig a projektorral bajlódott, gyerekkori fotókból álló prezentációt állított össze. Anna óvatosan kibújt a karja alól, és kiment a konyhába. Leo, a macska a lábához dörgölőzött, követelőzően nyávogva.

— Igen, igen, mindjárt — suttogta Anna, miközben kitette az eledelt.

Kinyitotta a hűtőt, és elkezdte kivenni az alapanyagokat: húst a sültre, zöldségeket a salátákhoz, tejszínt a tortához. Mindent előre megvett, a legjobb üzletekben. A prémiumának felét költötte el. Márk felvetette, hogy rendeljenek kész ételt, de Anna nemet mondott. Nem adhatott Marie-Claire-nek még egy okot a kritikára.

„Még főzni sem akar a fiamnak” — hallaná biztosan.

*

Nyolc órára a konyhát már sült hús illata lengte be, az asztalon pedig sorban álltak a hidegtálak. Anna épp a nagymamája receptje szerinti, híres sültet készítette, amikor Márk megjelent az ajtóban.

— Anna, miért keltél ilyen korán? — ásított, nyújtózkodva. — Segíthettem volna.

— Aludj csak. Ma ünnepelsz.

— Mi ünneplünk — javította ki, és hátulról átölelte. — Ne aggódj ennyire. Minden rendben lesz.

Anna hozzá simult, érezve, ahogy a feszültség lassan oldódik benne. Márk mindig tudta, hogyan nyugtassa meg. Pontosan ezért szeretett bele négy évvel korábban — mert mellette biztonságban érezte magát. Még akkor is, amikor a vihar az anyja arcát viselte.

Marie-Claire már az első naptól nem fogadta el a kapcsolatukat. Pontosabban: Annát nem fogadta el. Előtte Márknak volt egy barátnője — Sophie, csendes, otthonülő lány, aki gyerekekről és családi fészekről álmodott. Marie-Claire rajongott érte, már az esküvőt tervezgette. Aztán megjelent Anna — jogi diplomával, ambíciókkal, és estig tartó munkanapokkal. Márk pedig úgy beleszeretett, hogy minden mást elfelejtett.

— Feltörekvő karrierista — mondta akkor az anyósa. — Elcsavarta a fiam fejét.

Három év telt el. Összeházasodtak. Előbb albérletben laktak, majd hitelt vettek fel. Anna vezető jogász lett a cégénél. Marie-Claire azonban továbbra sem tudott belenyugodni.

Minden családi összejövetelen — az após születésnapján, karácsonykor, húsvétkor — talált módot arra, hogy megszúrja a menyét. Eleinte csak célzások voltak: „Sophie olyan süteményeket sütött, hogy megnyaltad mind a tíz ujjad” vagy „Márk régen korábban jött haza, most meg mindig dolgozik, mert otthon senki sem várja”. Később durvább lett: „Mikor lesznek végre unokák?” és „A karrier az karrier, de a családra is gondolni kell”.

Anna tűrt. Amikor csak tudta, kerülte az anyósával való találkozásokat. De a családi események elől nem volt menekvés.

*

És ma mindenki eljött hozzájuk. Az ő otthonukba. Annának tökéletes háziasszonynak kellett lennie. Be kellett bizonyítania, hogy méltó a fiukhoz.

Délután négyre a lakás ragyogott a tisztaságtól, az asztal roskadozott az ételektől, Anna pedig — egy új, sötétkék, elegáns ruhában — fogadta az első vendégeket. Megérkeztek Márk kollégái, unokatestvérei a feleségeikkel, Claire néni és Jean bácsi. Mindenki ajándékokat, virágokat, palackokat hozott. Nevettek, gratuláltak az ünnepeltnek.

Marie-Claire és a férje, Paul érkeztek utoljára. Az asszony szigorú kosztümöt viselt, ajkait elégedetlenül összeszorítva. Márk sietett eléjük.

— Anya, apa! Végre!

— Jó estét — mondta Marie-Claire, végigmérve az előszobát. — Micsoda rendetlenség. A cipők összevissza. És a macska is megint itt van. Márk, tudod jól, hogy allergiás vagyok.

Anna lenyelte a szavakat. A cipők rendben voltak, csak a vendégek tették le a sajátjukat melléjük. Leo pedig nyugodtan aludt az ablakpárkányon.

Az asztalnál Marie-Claire egyetlen fogáshoz sem nyúlt.

— Nem bízom a kulináris kísérletekben — jelentette ki. — Sophie mindig könnyű ételeket főzött.

Anna érezte, ahogy a düh forrni kezd benne.

Amikor Marie-Claire ismét a gyerekekről és Anna karrierjéről kezdett beszélni, valami eltört benne. Felugrott, a szék hangosan hátracsúszott. A szobában síri csend lett.

— Ismételje meg még egyszer — mondta Anna lassan, egyenesen az anyósa szemébe nézve —, és meg fogja bánni, hogy valaha is átlépte ennek a háznak a küszöbét.

*

Marie-Claire hátradőlt a székén. A mosoly egy pillanat alatt eltűnt az arcáról.

— Fenyegetsz engem? — kérdezte jéghidegen. — Az én koromban?

— Kérem, hagyja abba — felelte Anna nyugodtan. — Ez az én otthonom. És ma a fia születésnapja van.

— Anna… — Márk felállt, és a kezét a nő háta mögé tette. — Nyugodjunk meg mindannyian.

— Nem — vágta rá Marie-Claire. — Hallod, hogyan beszél velem? Az egész életemet neked szenteltem!

— „Ő” a feleségem — mondta Márk váratlan határozottsággal. — És átlépsz egy határt.

Csend lett.

— Tehát őt választod — suttogta Marie-Claire.

— A tiszteletet választom — felelte Márk. — Magam iránt és Anna iránt.

*

Marie-Claire hirtelen felállt.

— Akkor nincs itt keresnivalóm.

Anna kinyitotta az ajtót.

— Viszontlátásra. És kérem, többé ne jöjjenek meghívás nélkül.

Senki sem tartóztatta fel.

Miután a vendégek elmentek, Anna leült a kanapéra. Leo felugrott az ölébe. Márk mellé ült, és megszorította a kezét.

— Sajnálom, hogy ilyen sokáig hallgattam — mondta halkan.

— Az a fontos, hogy ma megszólaltál — válaszolta Anna.

— Tudod… — tette hozzá egy kis szünet után. — Ez nem csak a születésnapom volt. Ez volt az a nap, amikor igazán felnőttem.

Anna halványan elmosolyodott, és hosszú idő óta először érezte úgy, hogy ez az otthon valóban az övék.