— Én keresem a pénzt, én fizetek, és én döntök — vágtam oda a sógornőmnek… nem, az anyósomnak, aki megint irányítani akarta az életemet.

Anna a konyha közepén állt, lassan forgatva a kezében az új okostelefon dobozát. A készülék többe került, mint amennyit egyesek egy egész hónapban ételre költenek, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Ezt a pénzt ő maga kereste meg. Másfél milliós szerződéseket nem ír alá az ember minden nap. Szeretett volna megajándékozni magát valamivel. Valami kellemeset. Valami igazán személyeset.

A folyosóról nehéz léptek hallatszottak — Ilona.

Természetesen. Megint bejelentés nélkül, mint egy váratlan ellenőrzés — futott át Anna fején, miközben mély levegőt vett.

— És ez meg micsoda itt? — kérdezte Ilona csípős kíváncsisággal, belépve a konyhába, és végigmérve a dobozt.

— Vettem egy új telefont — válaszolta Anna nyugodtan, fel sem nézve.

— Egy telefont?! — tárta szét a karját Ilona, mintha Anna egy jachtot vett volna, és a ház elé parkolta volna le. — Ennyire sok pénzetek van?

Anna halkan kifújta a levegőt.
Tényleg minden egyes alkalommal magyarázkodnom kell amiatt, hogyan élek és mire költöm a saját pénzemet?

*

De hangosan csak ennyit mondott, higgadtan:

— Ilona, dolgozom. Fizetem a lakást, a számlákat, az ételt. Tavaly még a nyaralást is én fizettem mindannyiunknak. Emlékszel rá?

— Nahát, milyen nagylelkű! — mosolygott Ilona gúnyosan, miközben leült. — Nélküled is boldogultunk volna. Márk okos ember, mérnök, csak mondom. Te meg… ilyen összegekért veszel telefonokat. Inkább gyűjthetnétek egy autóra. Vagy költözhetnétek. Ez a konyha már régen nem új.

Anna úgy nézett rá, mintha azt javasolta volna, hogy az egészségét áldozza fel egy új háztartási gépért.

— Autóra? Kinek, ha szabad kérdeznem? Márknak, aki maga sem akar változtatni semmin? Vagy neked — hogy elvigyen vásárolni?

Ilona felszegte az állát.

— Ne beszélj velem ilyen hangnemben! Nem vagyok a barátnőd egy szépségszalonból!

Anna olyan erősen szorította meg a dobozt, hogy a műanyag halkan megroppant.

— És még jó is, Ilona. Különben már frizurát és manikűrt is csináltattam volna neked. Egyébként fáradtnak tűnsz. Nem mennél el egy szalonba? Veszek egy utalványt. Ugye nem bánnád, ha az én pénzemből használnád fel?

A konyhában sűrű, nehéz csend telepedett meg, mint vihar előtti felhők.

Ebben a pillanatban — mintha csak időzítve lett volna — belépett Márk. Az arca kipirult, a légzése kapkodó volt, a kezében egy vekni kenyér és egy üveg kefir.

— Ó… sziasztok — motyogta, megérezve a feszültséget. — Mi történt?

*

— A feleséged, Márk, jobbra-balra szórja a pénzt! — kezdte Ilona azonnal. — Drága dolgokat vesz, ahelyett hogy a családra gondolna!

Márk feszengeni kezdett, mint egy diák a szigorú tanár előtt.

— Anna… talán tényleg meg kellett volna beszélni előbb… — mondta bizonytalanul, kerülve a tekintetét.

Anna mellkasa fájdalmasan összeszorult. Nem várt hőstetteket. Csak támogatást. Legalább egy halvány jelét annak, hogy önálló.

— Azt hittem, férfi vagy, Márk — mosolygott keserűen. — De kiderült, hogy még mindig anyád utasításai szerint élsz…

Egy pillanatra elhallgatott, majd egészen más hangon tette hozzá:

— És tudod… ez még nem volt a legdrágább döntésem. Az igazi még hátravan.

*

Anna úgy hagyta el a konyhát, hogy nem csapta be az ajtót. Túlságosan nyugodtan. Túlságosan összeszedetten. Ez ijesztőbb volt, mint bármilyen veszekedés. A háta mögött még hallotta Ilona felháborodott suttogását és Márk békítő mormolását — ismerős, neki kényelmes, Annának megalázó hangokat.

A hálószobában Anna leült az ágy szélére, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Belül üresség és hideg volt, mintha egy hosszú, kimerítő maraton után érkezett volna meg. Nem voltak könnyek. Nem volt hisztéria. Csak egy kristálytiszta felismerés: így tovább nem mehet.

Kinyitotta a laptopját. A képernyő lágy fénnyel világított fel, megmutatva az e-maileket és a másnapi befektetői találkozóra szóló emlékeztetőt. Az a világ, ahol a döntéseknek, a pénznek és a felelősségnek valódi súlya volt, logikus és őszinte volt. Nem úgy, mint a saját családja.

Néhány perc múlva Márk megjelent az ajtóban.

— Anna… — kezdte halkan. — Anyu csak aggódik. Tudod, milyen.

Anna nyugodtan ránézett.

— Nem, Márk. Nem aggódik. Irányít. És te ezt hagyod.

— Túlzásba viszed… — ráncolta a homlokát. — Ez csak egy telefon.

— Nem egy telefonról van szó — állt fel Anna. — Hanem arról, hogy nem voltál képes azt mondani: „Ez az ő pénze.” Megint nem engem választottál.

*

Márk lesütötte a szemét.

— Te mindig mindent túlbonyolítasz…

— Épp ellenkezőleg. Egyszerűsítem.

Anna kinyitotta a szekrényt, és elővette az előre elkészített iratgyűjtőt.

— Mi ez? — kérdezte Márk feszülten.

— Lakásbérleti szerződés. Találtam egy lakást közelebb az irodához. És ma be is adtam a kérelmet.

— A kérelmet?… — megremegett a hangja. — Komolyan beszélsz?

— Teljesen — bólintott Anna. — Elegem van abból, hogy kettőnk helyett legyek erős. És kényelmes a te anyádnak.

Ilona megjelent az ajtóban.

— Mi folyik itt?! — kérdezte élesen. — Már megint nyomást gyakorolsz a fiamra?

Anna nyugodtan ránézett.

— Nem. Egyszerűen elmegyek. És hidd el — ez a legjobb döntés mindenkinek.

— Azt hiszed, a pénzed nélkül érsz valamit?! — robbant ki Ilona. — Ő meglesz nélküled is!

Anna felvette a táskáját, és először aznap este őszintén elmosolyodott.

— Egy dolgot biztosan tudok: önmagam nélkül többé soha nem boldogulnék.

Elment mellettük, egy pillanatra megállt az ajtóban, mély levegőt vett, és kilépett — maga mögött hagyva a konyhát, a szemrehányásokat, mások elvárásait és azt az életet, amelyben folyton bizonyítania kellett a jogát arra, hogy önmaga legyen.

Odakint hűvös volt és meglepően csendes. Anna elővette az új telefonját, bekapcsolta, és meglátott egy értesítést:

„Gratulálunk, a szerződés megerősítést nyert.”

Ránézett a képernyőre, és halkan kimondta:

— Most már tényleg az én életem.