*

A milliomos váratlanul hazatért ebédidőben… és ledermedt attól, amit a konyhában meglátott.

A milliomos előzetes figyelmeztetés nélkül tért haza — csak beugrott ebédidőben.
Pár percre.
Felvenni az iratokat, és azonnal továbbindulni.

És szó szerint megdermedt attól, amit meglátott.

A kulcsok hangja, ahogy kicsúsztak az ujjai közül és a hideg márványpadlóra estek, visszhangzott a hatalmas házban.
Tompa. Éles. Oda nem illő.

De senki sem hallotta meg.
Senki — Victor Hale kivételével.

A bejáratnál állt, az ebédlő küszöbén, és képtelen volt egyetlen lépést is tenni.
A mellkasa összeszorult, mintha valaki hirtelen kiszorította volna belőle a levegőt.
Elszédült.

Amit látott, egyszerűen nem illett bele a valóságba.

Biztos a fáradtság miatt.
A stressz miatt.
Vagy csak a szeme játszik vele.

Mert ilyesmi egyszerűen nem történhetett meg a valóságban.

Victor azon a keddi napon a szokásosnál korábban ugrott haza — értesítés nélkül, telefonhívás nélkül. Nem számított rá, hogy egyáltalán lesz valaki a házban.
Nem számított melegségre.
Nem számított ételszagra.
És végképp nem számított erre.

A hosszú faasztalnál — annál az asztalnál, amelynél senki sem ült azóta, hogy öt évvel korábban meghalt a felesége — ott ült Maya Laurent, a fiatal házvezetőnő.

Nem takarított.
Nem törölgetett.
Nem mosta fel a padlót.

Ült.

És nem volt egyedül.

Körülötte négy kisfiú ült.

Négy kisfiú.
Teljesen egyformák.

Victor hirtelen pislogott, mintha abban reménykedett volna, hogy a kép eltűnik.
Nem tűnt el.

*

Kinézetre körülbelül négyévesek lehettek.
Kék inget viseltek — fájdalmasan ismerős szabással.
Fölöttük vékony kötények, gondosan megkötve, mintha valaki nagyon igyekezett volna, hogy ne koszolódjanak össze.

Ugyanolyan kócos gesztenyebarna haj.
Ugyanolyan szemforma.
Ugyanolyan arckifejezés.

Mind a négyen megállás nélkül Mayát figyelték.

— Nyissuk ki a szánkat, kismadarak — mondta halkan.

A hangja úgy csapott le Victorra, mint egy ököl a mellkasára.

Felemelte a kanalat a rikítóan sárga rizzsel — egyszerű, olcsó étel volt. Olyan, aminek semmi keresnivalója nem lett volna egy gazdag ház drága porcelántányérjain.

De a fiúk úgy néztek rá, mintha arany lett volna.

Maya gondosan etette őket, figyelve arra, hogy mindenkinek pontosan ugyanannyi jusson.
Se több. Se kevesebb.

— Lassan egyetek — suttogta.
— Ma mindenkinek jut.

A kezén még mindig ott voltak a sárga gumikesztyűk. Gépes mozdulattal, szinte anyai gyengédséggel elsimított egy hajtincset az egyik fiú arcáról.

Victornak ki kellett volna kiáltania.
Berontania.
Elzavarnia őket.
Magyarázatot követelnie.

De képtelen volt megmozdulni.

A lábai mintha a padlóhoz gyökereztek volna.
A torka kiszáradt.
A szíve olyan hangosan vert, hogy úgy tűnt, az egész házban hallani lehet.

És ekkor az egyik kisfiú felnevetett, és elfordította a fejét.

A nagy ablakból beeső fény egyenesen az arcára esett…

És abban a pillanatban Victor megértette:
ezt az arcot már látta korábban.

*

A fény végigsiklott a gyermek arcán… és valami összetört Victorban.

Nem pusztán hasonlóság volt.
Nem egy halvány emlék.

Tükör volt.

Ugyanaz a gödröcske a bal arcán.
Ugyanaz az áll vonala.
Ugyanaz a mozdulat, ahogy enyhén összeráncolja a szemöldökét, mielőtt elmosolyodik.

Victor érezte, hogy megremegnek a térdei. A félfához kellett támaszkodnia, hogy ne essen el.

— Maya… — a hangja rekedten, szinte idegenül csendült. — Mi ez az egész?

A lány összerezzent. A kanál halkan megcsörrent a tányéron.
A négy fiú azonnal megmerevedett, mintha megtanulták volna felismerni a veszélyt egyetlen hangszínváltozásból.

Maya lassan megfordult.

A tekintetük találkozott.

Nem volt pánik a szemében.
Sem szégyen.
Csak mély fáradtság… és egy rég meghozott döntés.

— Korábban jött haza — suttogta.

— Válaszolj, Maya.

Beszívta a levegőt, letette a kanalat, majd egyenként lehúzta a sárga kesztyűket. Óvatosan. Mintha ez a mozdulat adna neki időt, hogy talpon maradjon.

— Végeztek — mondta halkan a gyerekeknek. — Menjetek játszani a nappaliba. Mindjárt megyek.

A fiúk szó nélkül szálltak le a székekről. Amikor elhaladtak Victor mellett, az egyikük felnézett rá — kíváncsian, félelem nélkül.
Victor elfordította a tekintetét.

Amikor eltűntek, a csend újra ránehezedett a helyiségre, súlyosan, fojtogatóan.

— Mióta? — kérdezte Victor végül.

— Négy és fél éve.

A szám erősebben sújtotta, mint bármi más.

— Négy… — elakadt. — Négy gyerek?

Maya bólintott.

— Négyes ikrek.

*

Végighúzta a kezét az arcán.
Széttöredezett emlékek törtek fel benne: a kórház, a komplikációk, az orvos, aki kerülte a tekintetét, aztán… az üresség. A gyász. A felesége halála. És az a mondat, túl gyorsan, túl szabályosan kimondva:
„A gyermek nem élte túl.”

— Azt mondták… — megremegett a hangja. — Azt mondták, hogy meghaltak.

— Hazudtak önnek.

Maya elővett egy borítékot a kötényzsebéből, és letette az asztalra.
Dokumentumok. Vizsgálati eredmények. Aláírások.
És egy fénykép.

Négy újszülött, egymáshoz simulva, aprók, törékenyek… élők.

Victor nehézkesen leült.

— Miért… — suttogta. — Miért most?

Maya egyenesen a szemébe nézett.

— Mert meglátták önt. A televízióban. Mert kérdezni kezdtek. És mert nem tudtam tovább hazudni nekik.

Hosszú csend feszült közéjük.

— Tudják, ki vagyok? — kérdezte.

— Tudják, hogy van apjuk. Egy fontos ember. Aki egy nap vissza fog térni.

Victor lehunyta a szemét.

Amikor újra kinyitotta, a hangja halk volt, de határozott.

— Itt maradnak.

Maya pislogott.

— Biztos benne?

— Igen. Ez az otthonuk.

Felállt, mély levegőt vett, és a nappali felé indult. A fiúk egyszerre emelték fel a fejüket.

Victor letérdelt eléjük.

— Sziasztok — mondta egyszerűen.

Négy félénk mosoly jelent meg.

És abban a pontos pillanatban, öt év után először, a ház megszűnt mauzóleum lenni.

*