*

Egy családi összejövetelen megláttam a négyéves kislányomat, aki egy sarokba húzódva zokogott, mintha körülötte összeomlott volna a világ. A karja furcsa, természetellenes szögben állt — túlságosan is furcsán ahhoz, hogy egyszerű gyermeki ügyetlenségnek lehessen betudni. A nővérem gúnyosan elmosolyodott, és odavetette:
„Ugyan már, csak kitalálja.”
Amikor a lányomhoz rohantam, durván félrelöktek, és rám szóltak, hogy „nyugodjak meg”. Felkaptam a gyereket, és elmentem. A kórházban az orvos egyenesen kimondta: törés. Másnap reggel pedig az anyám kopogott az ajtómon, és könyörögni kezdett, hogy gondoljak a nővérem jövőjére…

Anyám házában a családi összejövetelek mindig zajosak voltak, nyugtalanok, tele beszélgetéssel, nevetéssel és a megszokott káosszal. Általában eltűrtem mindezt, szinte közömbösen. De azon a napon már a kezdetektől fogva minden valahogy rossznak tűnt, mintha a levegő feszült volna, akár egy vékony húr.

A felnőttek a nappaliban beszélgettek, a nevetés összekeveredett a poharak csilingelésével, valaki hangosan a munkáról beszélt, mások mások életéről. És senki, de senki sem vette észre, hogy a lányom, Eleonóra — mindössze négyéves — nem rohangál a házban, nem nevet, nem sürög-forog a felnőttek lábai körül, ahogy mindig szokott.

Szinte gépiesen kezdtem keresni. Elmentem a konyha mellett, benéztem egy szobába, és csak a keskeny folyosón, egészen a végében láttam meg őt.

Eleonóra a falnak húzódva ült, összegömbölyödve. Zokogott, alig kapott levegőt, apró teste remegett, az arca könnyektől volt nedves. Azonnal észrevettem a jobb karját — olyan szögben állt, hogy bennem is mintha elszakadt volna valami, mintha valaki hirtelen meghúzott volna egy élő idegszálat.

— Eleonóra… kicsim, mi történt veled? — suttogtam, miközben letérdeltem elé, igyekezve még jobban meg nem ijeszteni.

Felszisszent, megpróbált mondani valamit, de abban a pillanatban ingerült hang szólalt meg a hátam mögött. Meg sem fordultam — pontosan tudtam, ki az.

A nővérem, Adrianna állt az ajtóban, összefont karokkal, arcán unalommal és alig leplezett irritációval.

— Hagyd már ezt a drámát — mondta gúnyosan. — A gyerekek mindig eltúlozzák. Biztos elesett valahol, és most színészkedik.

*

Óvatosan Eleonóra karja felé nyúltam, hogy jobban megnézzem. Abban a pillanatban felsikoltott — vékony, kétségbeesett sikoly volt, amitől elakadt a lélegzetem. Az egész teste remegni kezdett, mintha a fájdalom és a félelem egyszerre rázta volna.

Hirtelen felálltam, és anyámat hívtam. De egy lépést sem tudtam tenni — Adrianna férje elállta az utamat. Hidegen nézett rám, és félhangosan azt mondta, nyugodjak meg, és ne rendezzek jelenetet mindenki előtt.

Aztán Adrianna közelebb lépett, és halkan, szinte suttogva, de minden szavában méreggel tette hozzá:

— Mindig is hisztérika voltál. Ezért nem bír elviselni senki.

Nem vitatkoztam. Nem kiabáltam. Nem magyarázkodtam.
Egyszerűen lehajoltam, óvatosan felvettem Eleonórát, érezve, ahogy belém kapaszkodik, megragadtam a táskámat, és anélkül mentem ki a házból, hogy hátranéztem volna. Mögöttem még hallottam anyám hangját — hogy mindent eltúlzok, hogy ezt nem így kell, hogy gondolni kell a családra, és nem szabad tönkretenni a kapcsolatokat.

A sürgősségin fertőtlenítőszag volt, és nehéz, szinte síri csend uralkodott. Eleonóra elaludt a karjaimban — kimerítette a sírás és a fájdalom. Mozdulatlanul ültem, félve attól, hogy bármilyen mozdulat újra fájdalmat okozhat neki.

Az orvos sokáig nézte a felvételt, majd felemelte a tekintetét, és minden kertelés nélkül, együttérző hangsúly nélkül mondta:

— Az orsócsont törése. Ez nem egyszerű zúzódás.

Úgy éreztem, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Bólintottam, aláírtam a papírokat, hallgattam az utasításokat — és szinte fel sem fogtam, hogyan jutottunk el idáig. Aznap éjjel alig aludtam, Eleonóra mellett ültem, néztem a rögzített karját, és újra meg újra próbáltam megérteni, mi történhetett abban a házban, amíg én egy másik szobában voltam.

Másnap reggel kopogtak az ajtón.

Kinyitottam — anyám állt a küszöbön. A szeme vörös volt, a keze remegett, mintha sokáig nem tudta volna eldönteni, hogy eljöjjön-e.

— Kislányom — mondta halkan —, gondolnod kell a nővéred jövőjére…

*

Belépett anélkül, hogy megvárta volna a meghívásomat. Lassan, szinte ünnepélyesen csukta be maga mögött az ajtót, mintha még mindig abban reménykedne, hogy pusztán mozdulatainak szelídségével lecsillapíthat valamit. Levetette a kabátját, gondosan a szék támlájára tette. Minden mozdulata azt sugallta: maradjunk nyugodtak, maradjunk észszerűek.

— Tudom, hogy fel vagy zaklatva — mondta végül. — De gondolkodnunk kell, mielőtt cselekszünk.

Állva maradtam. A szobából Eleonóra egyenetlen lélegzése hallatszott. Ez a törékeny hang elég volt ahhoz, hogy a valóságban tartson.

— Min gondolkodjunk, anya? — kérdeztem. — Azon, hogyan magyarázzunk meg egy eltört kart?

Elfordította a tekintetét. A csend lassan közénk csúszott.

— Klára soha nem akart ártani neki — folytatta. — Ismered őt. Ő… ügyetlen. Talán túlzó. De nem erőszakos.

Éreztem, ahogy összeszorul a mellkasom.

— Az orvos nem ügyetlenségről beszélt — válaszoltam. — Egyértelmű törésről beszélt.

Felsóhajtott, mintha én lennék az, aki nem hajlandó meghallani az igazat.

— Ha bejelentést teszel, ha beszélsz valakivel… a következmények súlyosak lesznek. Az egész családra nézve.

Ekkor értettem meg, hogy ez a látogatás nem vigasztalás volt. Hanem alkudozás.

— És Eleonórára nézve? — kérdeztem. — Milyen következményei lesznek számára, ha hallgatunk?

Anyám végre rám emelte a tekintetét. Nem volt benne harag. Csak az a régi, szinte ösztönös félelem, hogy az egyensúly felborul.

*

— El fogja felejteni — mondta halkan. — A gyerekek gyorsan felejtenek.

Megráztam a fejem.

— Nem. Tanulnak. Megtanulják, ki védi meg őket… és ki nem.

Hallgatott. Aztán keményebb hangon:

— Tényleg tönkre akarod tenni a nővéredet ezért?

Ez a mondat mindennek véget vetett.

— Nem — válaszoltam nyugodtan. — A lányomat fogom megvédeni.

Az ajtó felé indultam, és kinyitottam. A mozdulat egyszerű volt, harag nélkül. Anyám megértette. Lassan felállt, visszavette a kabátját. A küszöbön megállt.

— Talán még megbánod — suttogta.

— Talán — mondtam. — De nem ma.

Az ajtó becsukódott. A csend visszatért — sűrűn, de tisztán, megszabadulva mindattól, ami feleslegesen nyomta a levegőt.

Visszamentem a szobába. Eleonóra ébren volt. Rám nézett nagy, még mindig fáradt szemeivel, és bizonytalan mosolyt villantott.

— Anya… itt vagy?

Leültem mellé, és gyengéden megfogtam az ép kezét.

— Itt vagyok — válaszoltam. — És itt is maradok.

Később, a nap folyamán felhívtam azt a számot, amelytől már az előző este óta rettegtem. Lassan, pontosan beszéltem. Elmondtam a tényeket. Díszítés nélkül. Enyhítés nélkül.

Amikor letettem a telefont, remegtek a kezeim, de a hangom végig nyugodt maradt.

Aznap este, miközben Eleonórát elaludni néztem, megértettem egy alapvető dolgot:
egyes törések nem rombolnak le egy családot — csupán leleplezik azt, ami valójában soha nem is volt az.

*