Az eső dühösen verte a tetőt, mintha maga is tanúja lett volna mindannak, ami ebben a házban történt, amikor meghallottam a kapu ismerős, fájdalmasan nyugtalanító nyikorgását. A szívem a sarkamba zuhant. Épp akkor mostam fel az előszobát — gondosan, szinte kétségbeesetten, mintha nemcsak a cipők sarát akarnám eltüntetni, hanem az előző esti jelenet nyomait is: a széttört váza darabjait, a félrebillent lámpát, a kiabálást, amely még mindig csengett a fülemben.

És most — ők.

Anya és apa.

Telefon nélkül. Figyelmeztetés nélkül. Egyszerűen megérkeztek.
Talán megérezték — ahogy egy anya megérzi, ha a gyermeke szenved, még akkor is, ha távol van. Vagy talán a szomszéd nem bírta tovább, és kimondta azt, amit már mindenki látott: „Jöjjenek el… a lányuk arca tele van zúzódásokkal.”

Nem volt időm semmire.
Elbújni.
Sminkkel eltakarni az arcomat.
Szemüveget felvenni.
Kitalálni egy kényelmes hazugságot.

Az ajtó kinyílt — és anya szemében azonnal megjelent a rémület.

— Anna… — suttogta, és az arca eltorzult, mintha ő kapta volna az ütést.

Ott álltam előttük, összegörnyedve, otthoni köntösben és vastag zokniban, zúzódásokkal az arcomon, a szemem alatt, az arccsontomon. Az egyik friss volt, lilás — egy ökölcsapástól. A másik már sárgás — attól, ahogy tegnap elestem, amikor próbáltam félrehúzódni.

— Ez… ez csak baleset volt — préseltem ki magamból. A hangom remegett. — Magamtól estem el.

És ebben a pillanatban lépett ki a konyhából András.
A kezében egy bögre kávé volt.
Az ajkán — gúnyos mosoly.

*

Nem, nem csak mosoly.
Nevetett.

Hangosan. Rekedten. Élvezettel.

— Persze, magadtól! — horkant fel. — Egyenesen a padlóra! Meg a falnak! Véletlenül! — eltorzította az arcát. — Olyan ügyetlen vagy. Semmit sem tudsz rendesen megcsinálni.

Anya elsápadt. Apa ösztönösen előrelépett — hirtelen. Ránéztem, és megállt. Még mindig reménykedtem, hogy minden helyrehozható. Hogy András észhez tér. Hogy az anyja nem avatkozik bele. Hogy ez csak átmeneti.

De akkor megjelent mögötte ő.

Mária.
Az anyósa.

Mindig kifogástalan. Mindig egyenes tartással, tökéletes frizurával. Aznap selyemruhát és gyöngynyakláncot viselt. Az én ajándékomat.

Az arcán — kaján mosoly.

— Jaj, már megint dráma? — csilingelte. — Mondtam én: ha rendesebben takarítanál, nem botlanál meg. Ha nem rohangálnál, mint egy őrült, nem esnél el. És különben is… egy férfi nem emelné fel a hangját, ha a felesége tisztességesen viselkedne.

— Mit mondott az imént? — kérdezte anya élesen.

— Ugyan már — vont vállat Mária. — Egy éve itt lakom, mindent látok. Állandó hisztéria, ajtócsapkodás… Ő tűrt, tűrt — aztán ez természetes reakció.

— Egy nő megverése természetes reakció? — apa hangja jéghideggé vált.

— Én nem ütöttem meg! — kiáltotta András. — Magától esett el! Kérdezzék meg anyát!

— Láttam — bólintott Mária. — Elesett. Magától.

Rájuk néztem, és hirtelen megértettem: elfáradtam.

*

— Nem — mondtam halkan. — Nem estem el.

Mindenki megdermedt.

— Milyen butaságokat beszélsz? — ráncolta a homlokát András.

— Megütöttél. Tegnap este. Miután nemet mondtam a pénzre. És nem először történt.

Elsápadt.

— Az anyád pedig látta — tettem hozzá. — Ugye, Mária?

Egy pillanatra habozott.

— Ott állt az ajtóban — folytattam. — Nézte. És nem tett semmit.

Anya fájdalommal és büszkeséggel nézett rám.
Apa — dühvel.

— Elmegyünk — mondta. — Pakolj össze.

— Nem — válaszoltam. — Ez az én házam. Az én pénzemből vettem. Te, András, egy fillért sem tettél bele.

— Akkor én a te nyakadon élek?! — robbant ki.

— Pontosan. Adósságaid és hiteleid vannak, az én pénzemet pedig Zsófiának utaltad. Ellenőriztem.

— Figyeltél engem?!

— Védekeztem. És a ház tulajdonjogát átirattam anyám nevére.

— Nem volt jogod hozzá! — sikította Mária.

— De volt. A házat a házasság előtt vettem. A fia pedig meglopott.

Tartottam egy szünetet:

— Ja, és egyébként… Zsófia maga hívott fel. És beleegyezett, hogy tanúskodik.

Az arcuk mindent elárult.

*

Mária törte meg először a csendet.
Röviden, élesen nevetett, mintha egy húr pattant volna el.

— Blöffölsz — mondta hunyorogva. — Azt hiszed, megijedünk? Mindig gyenge voltál, Anna. Az ilyenek nem jutnak el a végéig.

András hallgatott. Másképp nézett rám — gúny nélkül, magabiztosság nélkül. Mintha először nem egy kényelmes áldozatot látna, hanem egy embert, akinek van gerince.

— Takarodjanak — mondta apa tompán. — Azonnal. Mindketten.

— Ez az én házam is! — háborodott fel Mária. — Ide vagyok bejelentve!

— Ideiglenesen — felelte anya nyugodtan. — És nem sokáig.

Éreztem, ahogy minden a helyére kerül bennem.

— Egy órájuk van — mondtam. — Összepakolni és elmenni. Utána hívom a rendőrséget. És az ügyvédet.

— Meg fogod bánni — sziszegte András. — Fogalmad sincs, mibe keveredsz.

— Dehogynem — válaszoltam. — Már éltem benne.

Mária még próbált beszélni — családról, hálátlanságról, „szennyesről”. De a szavai már nem értek el hozzám.

Negyven perc múlva elmentek.
Az ajtó becsapódott.
A ház mintha fellélegzett volna.

Leültem, és rájöttem, hogy remegek. Anya átölelt. Apa szó nélkül letett elém egy pohár vizet.

— Jól tetted — mondta végül. — A legnehezebb nem az elmenés. A legnehezebb felállni és azt mondani: „elég”.

Azon az éjszakán nem aludtam. Hosszú idő után először a csend nem volt félelmetes.

*

Aztán jött a kórház.
Papírok. Fényképek.
Ügyvéd.
Bank.

Az eljárás hosszú és mocskos volt.
András üzeneteket írt — hol könyörgött, hol fenyegetett.
Mária a rokonságot ellenem fordította.
Zsófia tanúskodott — nem bátorságból, hanem félelemből.

Három hónap múlva megszületett az ítélet.
A ház az enyém maradt.
A pénz egy részét visszakaptam.
A távoltartási végzés életbe lépett.

Kiléptem a bíróságról, és elsírtam magam — megkönnyebbülésből.

Most egyedül élek.
Zárat cseréltem.
Kifestettem a falakat.
Kidobtam mindent, ami felesleges volt.

Néha látok a tükörben egy halvány nyomot a szemem alatt. Nem szégyenként — emlékeztetőként.

És minden alkalommal hangosan mondom magamnak:

— Engem többé nem lehet bántani. Sem kézzel. Sem szavakkal. Sem hallgatással.

Mert egyszer már felálltam.
És soha többé nem esek el.