— Tényleg azt hiszed, hogy elhiszem a „sürgős értekezletet” egy szombat esti napon, Viktor? — Emma az ajtófélfának támaszkodva állt, karba font kézzel, és figyelte, ahogy a férje idegesen belegyömöszöli a bőrtáskájába a telefon töltőjét és egy váltóinget. A tekintetében bizalmatlanság, fáradtság és az a hideg elszántság keveredett, amely akkor jelenik meg, amikor a türelem elfogy.

— Emma, kérlek, ne kezdd el — mondta Viktor anélkül, hogy megfordult volna, tovább kutatva a komód fiókjában. Mozdulatai kapkodóak voltak, mintha rohanna, mintha minden másodperc számítana. — Ég a kínaiakkal kötött szerződés. Tudod, időzónák meg ilyesmi. Ha most nem egyezünk meg a szállításról, a cég milliókat veszít. Azt akarod, hogy újév előtt bónusz nélkül maradjunk?

*

— A kínaiak, ugye? — Emma fanyar mosollyal válaszolt, hangjában több volt a kimerültség, mint az irónia. — És mondd csak, miért van szükséged egy új parfümre a kínaiakkal való tárgyaláshoz, amiből öt perccel ezelőtt fél üveggel magadra locsoltál? A Zoomon keresztül is érzik az illatot?

Viktor egy pillanatra megdermedt, a válla megfeszült, mintha tetten érték volna. Aztán gyorsan magára öltötte a megsértett ártatlanság álarcát, és a felesége felé fordult.

— Ez alapvető higiénia, Emma. És tisztelet a partnerek iránt. Egy étteremben találkozunk, különteremben. Jól kell kinéznem és jó illatúnak lennem.

— Étteremben… — ismételte halkan, és tett egy lépést felé. — Azt hittem, azt mondtad, az irodában lesz a megbeszélés.

— Az irodában kezdjük, aztán vacsorázni megyünk. Elég volt a kihallgatásból! — ingerülten összecsapta a táska zárját. — Értünk csinálom. A családért. Ja, és rendeltem egy futárt is, hoznak neked valamit. Apróság, de kedves. Hogy ne duzzogj.

*

Emma meglepetten felvonta a szemöldökét. Viktor már legalább öt éve nem vett ajándékot csak úgy, ok nélkül. Általában kimerült a kötelező tulipánokban nőnapon és egy kozmetikai boltba szóló utalványban a születésnapján. Ez a hirtelen kedvesség gyanús volt.

— Mit rendeltél?

— Meglepetés — morogta, miközben a telefonján az értesítéseket nézte, és feltűnően kerülte a tekintetét. — Fürdőszettet, a kedvenc tusfürdődet vagy ilyesmit. Lazítasz este, amíg én dolgozom.

Gyorsan megcsókolta az arcát, elhátrált, és a következő pillanatban becsapódott a bejárati ajtó. A lakásban megmaradt a drága parfüm nehéz illata és az üresség érzése.

A futár negyven perc múlva érkezett. Emma szó nélkül aláírta az átvételt, és bevitte a dobozt a hálószobába. Nem sietett kinyitni, mintha félt volna igazolni a saját gyanúját. Végül azonban a kíváncsiság és a nyugtalanság győzött. A susogó papír alatt egy mélyvörös, kihívó ruha feküdt — túl merész, túl feltűnő, egyáltalán nem az ő stílusa. Az anyag drága volt, a szabás provokatívan pontos, mintha egy konkrét alakra és egy konkrét estére tervezték volna.

Emma elsápadt. Biztosan tudta: ez a ruha nem neki szólt.

Amikor Viktor késő éjjel hazatért, és meglátta Emmát a vörös ruhában, az arca eltorzult, a hangja kiáltásba csapott át:

— Vedd le, ez tévedés!…

*

— Vedd le, ez tévedés!… — Viktor hirtelen hátralépett, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, és tágra nyílt szemmel bámult Emmára. Az arca másodpercről másodpercre sápadtabb lett, a táska remegett a kezében.

Emma lassan megfordult, hagyta, hogy az előszoba fénye végigcsússzon a vörös anyagon. Észrevette, ahogy a férfi tekintete ösztönösen megakad az ismerős részleteken — a dekoltázson, a vékony pántokon, a derékvonalon. Felismerte a ruhát. Túl gyorsan.

— Tévedés? — kérdezte nyugodtan, bár belül minden remegett benne. — Furcsa. A futár, a cím, a fizetés — minden stimmelt. Vagy azt akarod mondani, hogy nem a kiszállító hibázott?

Viktor idegesen nyelt egyet.

— Emma, hallgass meg… ez nem az, aminek gondolod — tett egy lépést felé, majd megállt, mintha félt volna közelebb menni. — Én… elrontottam a rendelést. Igen, egyszerűen. Ez… egy ügyfélnek volt. Ajándék. Üzleti etikett.

Emma röviden felnevetett. A nevetés száraz és idegen volt.

— Egy ügyfélnek? — lassan végighúzta az ujjait az anyagon. — Ügyfeleknek ajándékozol ilyen kihívó vörös ruhákat? Érdekes. Ez valami új üzleti standard, vagy én maradtam le valamiről?

Viktor lesütötte a szemét. Ebben a mozdulatban több volt a beismerés, mint bármilyen szóban.

— Mióta tart ez, Viktor? — a hangja halk lett, ettől még fenyegetőbb. — Egy hónapja? Fél éve? Egy éve?

— Ez… nem számít — motyogta. — Nem jelent semmit.

— Neked — bólintott Emma. — Nekem mindent jelent.

*

Előrelépett, hátrálásra kényszerítve a férfit. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Viktornak fel kellett emelnie a fejét.

— Tudod, mi fáj a legjobban? — folytatta Emma. — Nem a ruha. Még csak nem is ő. Hanem az, milyen könnyen hazudtál. Ahogy a szemembe néztél, és a családról, a bónuszról, a kínaiakról beszéltél… biztosan tudva, hogy elhiszem.

— Rendbe akartam hozni — préselte ki végül. — Ez csak… egy válság volt. Be akartam fejezni.

— Persze — mosolygott Emma keserűen. — Rögtön azután, hogy odaadtad neki a ruhát, és elmentél az „értekezletre”.

Megfordult, egyetlen határozott mozdulattal levette a ruhát, és gondosan a szék támlájára tette. Ez a gesztus végleges volt, mint egy lezárt mondat.

— Holnap beadom a válókeresetet — mondta, anélkül hogy megfordult volna. — A papírok már készen állnak. Sokáig csuktam be a szemem, Viktor. De ma te segítettél kinyitni őket.

— Emma… — tette meg az utolsó, kétségbeesett lépést. — Adj egy esélyt.

Emma megfordult. A tekintetében már nem volt fájdalom — csak fáradtság és nyugalom.

— Minden esélyt elhasználtál — válaszolta. — Most pedig kérlek, fogd a dolgaidat, és menj. Oda, ahol vörösben várnak rád.

Viktor még néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd lassan letette a táskát a padlóra, mintha megértette volna, hogy már nincs hová sietnie. De már túl késő volt. Emma becsukta a hálószoba ajtaját, magára hagyva őt — az igazsággal, amely elől olyan sokáig menekült.