— Margit, azt hiszem, összekever valamit. Ez az én tulajdonom, nem a fiaé — Anna hangja jéghideg nyugalommal csengett, miközben belül úgy fortyogott, mint egy túlhevült kazán.

— Mit jelent az, hogy „a tiéd”? — az anyós mozdulatlanná dermedt egy tapétatekercsel a kezében, mintha fejbe vágták volna egy poros zsákkal. — Törvényes házasságban éltek! Minden közös! És különben is, Tamás itt görnyedt, ágyásokat ásott! Te meg, nagy üzletasszony, csak autóval jártál ide parancsolgatni.

A szobában dohos szag terjengett, olcsó instant kávé és idegen parfüm keveréke — émelyítően édes, kaparó. Anna végignézett szeretett nappaliján. A kanapén, amelyet egy jutalomból vett, kényelmesen elterült a sógornő, Laura, unottan lapozgatva egy magazint. Maga Tamás az ablaknál állt, úgy téve, mintha a kinti táj jobban érdekelné, mint a kibontakozó vihar.

— Ágyásokat, mondja? — Anna gúnyosan elmosolyodott, és ledobta a táskáját a fotelre. — Tamás három év alatt itt legfeljebb a grillt gyújtotta meg — és abból is kétszer megégette magát. Ez a ház pedig, Margit, a nagymamám lakásának eladásából származó pénzből lett megvéve. És az én nevemre van bejegyezve. Kizárólag az én nevemre.

Laura felhorkant, fel sem nézve az újságból:
— Jaj, Anna, ne kezdd el. Anya úgy döntött, hogy nyáron itt lakunk a gyerekekkel. Neked munkád van, úgyis mindig távol vagy, a gyerekeknek meg kell a friss levegő. Ja, és a régi függönyöket már kidobtuk. Borzalmasak voltak.

*

Anna előtt elsötétült a világ. Azokat a függönyöket az édesanyja hímezte, aki fél éve hunyt el. Nem egyszerű anyag volt — emlék. Ők pedig… kidobták, mint valami rongyot.

— Kifelé, — mondta Anna halkan.

— Tessék? — kérdezte Tamás, végre megfordulva. Az arcán ott volt az a félelemmel vegyes pimaszság, ami azok sajátja, akik mások háta mögé bújnak.

— Kifelé innen. Mindhárman. Tíz percetek van összepakolni. Ha tíz perc múlva még itt vagytok, hívom a rendőrséget.

Margit arca vörös lett, a nyaka úgy megdagadt, mint egy pulykáé.
— Kidobod a férjedet? Kidobod az anyját? Hogy teheted ezt! Tamás, szólj már neki! Férfi vagy, vagy mi? Ez a te házad is!

Tamás levegőt vett, készen arra, hogy előadja szokásos tirádáját az önző feleségről, amikor az előszoba ajtaja hirtelen kivágódott, az üvegek megcsörrentek.

Az ajtóban Róbert bácsi állt. Kétméteres, ősz, gránitba vésett arcú férfi, szemében vidám szikrákkal. A kezében egy vaskos dossziét és egy feszítővasat tartott. Harminc évig dolgozott polgári jogászként, nyugdíjasként pedig azzal szórakozott, hogy az épületkezelőt zaklatta minden ki nem cserélt villanykörte miatt.

— Szép jó estét, tisztelt társaság! — dörgött a hangja. — Látok egy idegen autót a kapunál, dróttal rögzített lökhárítóval. Gondoltam, csak a rokonság lehet. Anna, nem zaklatnak? Épp erre jártam, benézek.

*

Laura azonnal felhúzta a lábait. Tamástól nem félt, Annát lenézte, de Róbert bácsitól ebben a családban még a csótányok is tartottak.

— Róbert úr — kezdte Margit mézes hangon —, ön jogász, biztosan megérti. A család széthullik! Anna az utcára tesz minket, pedig mi fel akartuk újítani a házat. Tapétát is vettünk…

— Tapétát? — Róbert felvette a tekercset. — Papírtapétát? A legolcsóbbat? Díszvakolatra ragasztani? Ez vandalizmus, asszonyom. Idegen tulajdon megrongálása.

Visszadobta a tapétát az asztalra, majd Tamáshoz fordult:
— Figyelj ide, vejem. Itt van egy friss tulajdoni lap. A tulajdonos: Anna Williams. Jogcím: pénzadomány az apjától, közjegyző által hitelesítve, valamint adásvételi szerződés az ő nevére. A törvény egyértelmű: az ingyenesen szerzett vagyon különvagyon.

Tamás hátrálni kezdett az ajtó felé.
— Róbert bácsi, na már… miért rögtön a törvényekkel? Meg lehetne ezt beszélni emberileg…

— Emberileg, Tamás, az az, ha segítesz a feleségednek megjavítani a tetőt, nem pedig játékokra költöd a pénzt — vágott közbe Róbert. — Az meg, hogy az anyádat és a húgodat a feleséged házába költözteted, amíg ő dolgozik, az pofátlanság.

Margit, látva, hogy a jogi támadás kudarcot vallott, a szívéhez kapott, és teátrálisan forgatta a szemét:
— Jaj… rosszul vagyok… A szívem! Vizet!

*

Anna hideg kíváncsisággal figyelte az előadást. Régen már rohant volna gyógyszerért. Ma valami végleg kialudt benne.

— A víz a kútban van — mondta nyugodtan. — A vödör az előszobában. A mentő pedig ide nem jön fel, az út járhatatlan. Jobb, ha a kocsihoz mennek. A friss levegő jót tesz.

— Szörnyeteg vagy! — sikította Laura. — Beperelünk! Tamás ide van bejelentve!

— Már nem — felelte Róbert vidáman, előhúzva egy újabb papírt. — Az ideiglenes lakcím tegnap lejárt. És nem lesz meghosszabbítva. Most már idegenek vagytok magánterületen.

Tamás reménykedve nézett Annára.
— Anna… kérlek… Anya csak jót akart… Beszéljük meg…

Anna az ablakhoz lépett, ahol egykor az édesanyja függönyei lógtak.

— Emlékszel a tetőre? — mondta halkan. — Azt mondtad, fáj a hátad. Aztán anyádnak üvegházat építettél. Emlékszel a gyógyszerekre? „Nincs pénz”, de új horgászbotra volt. Mindent emlékszem. A függönyök pedig… az volt az utolsó csepp.

Feléjük fordult — nyugodt volt, és ebben a nyugalomban félelmetes.

— A kulcsokat az asztalra. És tűnjetek el.

Az ajtó nagyot csapódott.

Róbert bácsi pedig odamorogta:
— Ez még nem a vége. Megpróbálnak majd visszajönni.

*

A távozásuk utáni csend szinte tapintható volt. Csak a szél zörgette a füvet, és az öreg almafa nyöszörgött a veranda mellett.

Anna lassan leült a kanapéra. A térdei remegtek — nem félelemtől, hanem az idegfeszültség utóhatásától. Ahogy az adrenalin elillant, a teste emlékeztette, hány éven át cipelte mindezt.

— Lélegzel? — kérdezte Róbert halkan.

Anna bólintott.

— Jól tetted. Az emberek, akik egyszer átléptek rajtad, mindig újra megpróbálják. Csak okosabban.

— Visszajönnek? — kérdezte Anna.

— Biztosan. Margit nem viseli el a vereséget. Tamás pedig… hánykolódni fog. Először könyörög, aztán bosszút akar.

*

— Fáradt vagyok. Csak nyugalmat szeretnék.

— Akkor pontot kell tenned a végére. Jogit.

Másnap Anna lecserélte a zárakat. Két nappal később beadta a válókeresetet. Nyugodtan, jelenetek nélkül. Tamás üzeneteket írt — előbb könyörgőket, majd dühösek. Anna nem válaszolt.

Egy héttel később Margit egyedül jelent meg.
— Meg fogod bánni a magányt — sziszegte.

Anna nyugodtan elmosolyodott.
— Sokkal rosszabb tisztelet nélkül élni.

Bezárta a kaput.

Ősszel megjavíttatta a tetőt. Új, világos függönyöket tett fel. A régiek — az anyjáéi — a szekrényben pihentek, emlékként.

Néha szomorú volt. Néha félt. De egyre gyakrabban érezte: a csend nem fáj. Gyógyít.

Egy este pedig, a verandán ülve egy csésze teával, hallgatva, ahogy az eső dobol az új tetőn, Anna arra gondolt:

A legszörnyűbb nem az árulás volt.
Hanem az, hogy milyen sokáig hagyta megtörténni.