Az értesítés akkor érkezett, amikor Anna éppen a pénztárnál állt. A telefonja megremegett a kabátzsebében, ő pedig automatikusan végighúzta rajta az ujját, anélkül hogy ránézett volna.
„Tranzakció elutasítva. Nincs elegendő fedezet.”

Furcsa. Biztos volt benne, hogy a kártyán több mint ötvenezer van. A fizetése két nappal korábban érkezett meg.

— Hölgyem, fizetni fog? — kérdezte a pénztárosnő alig leplezett türelmetlenséggel.

— Egy pillanat… — Anna idegesen kezdett kutatni a táskájában a másik kártya után. Ritkábban használta, de ennek működnie kellett volna.
A terminál röviden sípolt.
„Tranzakció elutasítva.”

*

Mögötte elégedetlen sóhajok hallatszottak. A sor nőtt. A műszaki osztály eladója, aki majdnem fél órán át magyarázta neki, miért jobb ez a mosógép az olcsóbbnál, már más vásárlókhoz ment.

Anna kezei kihűltek. Félreállt, és a füléhez emelte a telefont. A kicsengés végtelennek tűnt.

— Igen — Viktor hangja nyugodt volt. Túlságosan nyugodt.

— Viktor, egyik kártyám sem működik. Itt vagyok az üzletben, majdnem kifizettem a mosógépet…

— Tudom. Letiltottam a kártyádat. Ebben a házban én vagyok a gazda, és én döntöm el, mit veszünk.

Súlyos csend ereszkedett közéjük.

Anna nem azonnal értette meg, amit hallott. A szavak mintha szétestek volna, nem akartak értelmes mondattá összeállni.

— Mit mondtál…?

— Már megbeszéltük. Mondtam, hogy nincs szükségünk ilyen drága mosógépre. Te mégis elmentél megvenni. Kénytelen voltam letiltani a kártyát.

— Viktor, de én elmagyaráztam…

— Anna, ne kezdd. Utánanéztem mindennek. Az összes szükséges funkció benne van egy egyszerűbb modellben is. A többi csak márkafelár. Ha hazajössz, megbeszéljük. Most dolgom van.

Letette.

Anna ott állt az áruház közepén. Körülötte családok hűtőszekrényeket választottak, az eladók mosolyogtak, halk zene szólt.
Ő pedig úgy érezte, összeszorul a torka, alig kap levegőt.

Kiment az utcára. A novemberi szél arcon csapta, és ez az éles hideg mintha visszarántotta volna a valóságba.

Letiltotta a kártyáját.
Az ő kártyáját.
Az ő fizetésével.

Mintha nem felnőtt nő lenne, hanem egy megbüntetett gyerek. Mintha a pénz, amit ő maga keres meg, hirtelen nem az övé lenne.

El kellett volna fogadnia a külön fizetési kártyát, amikor a munkahelyén felajánlották. Akkor azt gondolta: minek több kártya? Kényelmesebb egyet használni. Azt, amit a férje intézett neki. Akkor ez logikusnak tűnt. Hiszen család.

Otthon Viktor a dolgozószobában ült a laptop előtt. Fel sem nézett, amikor Anna belépett.

— Szia — Anna levette a kabátját, igyekezve nyugodt maradni. — Beszélhetünk?

*

— Hallgatlak — mondta anélkül, hogy elfordult volna a képernyőtől.

— Nézz rám, kérlek.

Viktor hátradőlt, és összefonta a karját. Anna jól ismerte ezt a testtartást — védekező póz, már készült a konfliktusra.

— Viktor, miért tiltottad le a kártyámat?

— Mert figyelmen kívül hagyod a megállapodásainkat. Egy egész estét töltöttem piackutatással, megtaláltam a legjobb megoldást. Te pedig úgy döntöttél, drágábbat veszel, csak mert azt akartad.

— Nem hagytam figyelmen kívül. Próbáltam elmagyarázni. Van gyorsmosás, szárítás, gőzfunkció…

— Mire kell neked a gőz? Ott a vasaló.

— Hogy kevesebbet kelljen vasalnom. Hogy időt spóroljak.

— Mire? — gúnyolódott. — Úgyis fél estét a telefonodon töltesz.

Ez igazságtalan volt. És ő is tudta.

— Minden nap mosok — mondta Anna nyugodtan. — A te ingjeidet. Az ágyneműt. A törölközőket. Lukas ruháit. Órákig vasalok. Ha ez a mosógép naponta akár csak egy órát megspórol, fél év alatt megtérül.

— Ez érzelgősség. A számok mást mutatnak. Nem tudsz számolni?

— És te tudod kiszámolni az időmet?

— Anna, ne csinálj jelenetet. Átgondolt döntést hoztam. Holnap elmész, és megveszed azt a modellt, amit kiválasztottam. Visszakapod a kártyát.

Anna nézte őt, és nem ismerte fel. A férfi, akivel tíz évet élt együtt, akitől gyermeke született, most úgy beszélt vele, mint egy beosztottal.

— Rendben — mondta váratlan nyugalommal. — Akkor legyen így.

Viktor megfeszült.

— Ha te vagy a gazda ebben a házban, akkor holnaptól te intézel mindent.

— Tessék?

*

— Mindent. Bevásárlást. Mosást. Mit mikor kell mosni. Mikor kell ágyneműt cserélni. Milyen pelenkát vegyünk Lukasnak éjszakára. Mikor menjünk fogorvoshoz. Milyen gyógyszerek legyenek otthon. Mikor fogy el a macska eledele. Milyen sampont vegyünk.

Viktor hallgatott.

— Te döntesz mindenről — folytatta Anna határozottan. — Én csak végrehajtok. Nincs önálló döntés. Megfelel?

— Komolyan beszélsz?

— Teljesen. Kezdjük most. Mi lesz ma a vacsora?

— Hát… valami szokásos.

— A „valami” nem étel.

— Fasírt krumplipürével.

— Milyen húsból? Milyen arányban?

— Anna, ez most komoly?!

— Nagyon is. Szóval?

— Marha és sertés. Fele-fele.

— Mennyi hús? Hat fasírt kell. Az legalább fél kiló. Ugye?

Viktor elsápadt.

— És a püré? Milyen krumpli? Hány kiló? Milyen fajta? Lesz saláta? Milyen? Milyen olajjal?

— Elég! — kiáltotta.

— Nem. Még nem beszéltünk a reggeliről. Az ebédről. A heti menüről. Hiszen te vagy a gazda.

Anna kiment a dolgozószobából.

A gyerekszobában Lukas építőkockákkal játszott.

— Anya, lesz vacsora?

— Kérdezd apát — felelte Anna. — Ma ő a főnök.

Nem sokkal később edénycsörömpölés hallatszott a konyhából.
A vacsora… különleges lett.

Kívül megégett, belül rózsaszín csirke.
Összetapadt tészta.
Saláta nélkül.

Viktor a tányért bámulta.

Anna halványan elmosolyodott.

— Na, gazda… holnap folytatjuk?

*

Viktor csendben evett. A villával piszkálta a tésztát, mintha remélte volna, hogy visszanyeri az alakját, a csirke pedig magától bevallja, hogy mégis átsült. Lukas az apjára nézett, majd az anyjára, és óvatosan megkérdezte:

— Apa, ezt meg lehet enni?

Viktor összerezzent.

— Persze — mondta élesen. — Egyél.

Anna nem szólt semmit. Vizet ivott és figyelt. Nem diadalittasan, hanem annak a fáradt figyelmével, aki túl sokáig cipelte más terhét, és most nézi, ahogy valaki először próbálja megemelni.

Néhány perc múlva Viktor letette a villát.

— Nem értem, miért csináltad ezt a cirkuszt — mondta végül. — Egyszerűen beszélhettünk volna.

Anna felnézett.

— Beszéltünk, Viktor. Én beszéltem. Te döntöttél.

— A családra gondoltam.

— Nem. Az irányításra gondoltál.

Válaszolni akart — látszott az összeszorított állkapcsán —, de nem talált szavakat.

Az éjszaka nyugtalan volt. Viktor forgolódott, felkelt vizet inni, a telefonját nézte. Anna a plafont bámulta, és hosszú idő óta először nem érzett bűntudatot a köztük lévő csend miatt.

Reggel felkelt, összekészítette Lukast az iskolába, reggelit csinált neki — megszokásból. Induláskor Viktor megkérdezte:

— Mit csinálsz?

— Elfelejtettem megkérdezni. Mit reggelizzen Lukas?

— Hát… kását.

— Milyet? Zab- vagy rizskását? Tejjel vagy vízzel? Cukorral vagy anélkül? Gyümölccsel?

Viktor végighúzta a kezét az arcán.

— Anna, elég.

— Nem. Vagy te döntesz mindenről. Vagy partnerek vagyunk.

Hallgatott.

Egész nap üzeneteket küldött:
„Hol van a só?”
„Ez a mosószer fehérhez vagy színeshez való?”
„Miért van felcímkézve a csirke a fagyasztóban?”

Anna röviden válaszolt:
„Te döntesz.”
„Nézd meg.”
„Hiszen te tervezel.”

*

Este kimerültnek tűnt.

— Nem gondoltam, hogy ennyire… — habozott. — aprólékos.

— Ezek nem apróságok — mondta Anna nyugodtan. — Ez az élet.

Leült vele szemben, sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:

— Azt hittem, ha én irányítom a pénzt, jót teszek.

— Kinek?

Felnézett.

— Féltem, hogy nem boldogulunk. Hogy ha nem tartok mindent kézben, szétesik az egész.

— Én pedig attól féltem, hogy ebben a házban megszűnök ember lenni.

Bólintott. Lassan. Magyarázkodás nélkül.

— Visszaadom a kártyához a hozzáférést — mondta. — Azonnal.

— Nem — felelte Anna. — Előbb valami mást.

— Mit?

— Nyitunk egy külön fizetési kártyát a nevemre. És egy közös számlát — a házra, az ételre, az iskolára. Letiltások nélkül. „Én döntöttem” nélkül.

— És ha nem értünk egyet?

— Akkor megbeszéljük. Nem parancsolunk.

Viktor sokáig nézte az asztalt.

— Hibáztam — mondta végül. — És… szégyellem magam.

A szó ügyetlenül hangzott, mintha rég nem használta volna. De Anna meghallotta a lényeget.

Néhány hét telt el. Otthon csendesebb lett — nem azért, mert kevesebb lett a beszélgetés, hanem mert eltűnt a feszültség. Viktor leszokott az „én döntök”-ről. Kérdezni kezdett. Néha hibázott. Néha maga vasalta ki az ingeit — ilyenkor sokáig hallgatott.

Egy este azt mondta:

— Vegyük meg azt a mosógépet. A gőzfunkciósat.

Anna elmosolyodott. Nem szélesen. Őszintén.

— Rendben — mondta. — De válasszuk ki együtt.

Viktor bólintott.

Aztán hozzátette:

— És… sajnálom, hogy elfelejtettem: egy otthon nem hatalom. Hanem felelősség. Közös.

Anna ránézett, és hosszú idő után először nem fáradtságot érzett, hanem támaszt.

Néha ahhoz, hogy megértsd, mit jelent gazdának lenni, előbb le kell szállni a trónról.