Anna éppen az ablakpárkányt törölte, amikor elkapott egy mondatot, amitől görcsbe rándult a gyomra. A drága zakót és csillogó gombokat viselő tolmács magabiztosan mormolt valamit az idős sejkhnek — és Anna azonnal megértette: hazudik. Nyugodtan, a legkisebb kétely nélkül, egyenesen a szemébe hazudik.

Az igazgató, Martin Hoffmann kényelmesen elterpeszkedett a fotelben, időnként az órájára pillantott, mintha egy unalmas előadás végét várná. Az asztalon egy mappa feküdt — olyan traktorok műszaki leírása, amelyeket a cég már két éve képtelen volt eladni. A papírok megviseltek voltak, akárcsak a remények.

A sejk halkan, de tisztán kérdezett arabul:
— Mennyi az üzemanyag-fogyasztás nagy melegben?

A tolmács még csak nem is pislogott:
— Azt kérdezi, hogy a gépeket lehet-e pirosra festeni.

Martin elmosolyodott, és még jobban hátradőlt:
— Akár rózsaszínre is. Semmi akadálya.

*

Anna mozdulatlanná dermedt a ronggyal a kezében. A sejk udvariasan, tisztelettel bólintott, de nyilvánvaló volt: nem értette. Átverik, ő pedig mosolyog, azt gondolva, hogy őszinte beszélgetés zajlik.

Nem szabadna közbeszólnia. Nem szabadna. Tíz hónapja dolgozik itt takarítóként fillérekért. A hitel úgy nehezedik rá, mint egy malomkő — a szülői házért, ami már nem létezik. Ha kirúgják, nem lesz hová mennie.

De hallgatni sem tud.

— A fogyasztás túl magas — mondta Anna arabul, anélkül hogy felemelte volna a tekintetét a takarítókocsiról. A hangja nyugodt volt, de belül minden remegett. — Kétszerese annak, ami a dokumentumokban szerepel. A hőségben a motorok túlmelegszenek. A garancia egy év, de ezek a traktorok nincsenek az önök éghajlatára tervezve.

A csend pofonként csapott le.

Martin felpattant, az arca elvörösödött:
— Megőrültél?!

A sejk lassan felemelte a kezét. Az igazgató félbeszakadt, mintha valaki megnyomta volna a „kikapcsol” gombot.

— Beszéled a nyelvemet? — kérdezte az öreg, figyelmesen Annára nézve.

— Igen — felelte halkan. — Öt évig dolgoztam tolmácsként Algériában. Aztán elvesztettük a szüleim házát. Elfogyott a pénz. Visszatértem, és itt kaptam munkát.

A sejk hosszú ideig hallgatott, nem vette le róla a szemét. Aztán a tolmácshoz fordult — a hangjából eltűnt minden szelídség:
— Hazudtál nekem.

Szünetet tartott — és abban a pillanatban Anna megértette, hogy ez még csak a kezdet.

— Most pedig — tette hozzá a sejk lassú mosollyal — beszéljünk őszintén.

*

A sejk hátradőlt a székében, és összekulcsolta az ujjait, mintha időt akarna adni magának. A szobában ismét hallani lehetett az óra ketyegését — most már túl hangosan, szinte nyomasztóan. A tolmács elsápadt. Az önbizalma úgy párolgott el, mint víz az izzó fémen.

— Ez… félreértés — motyogta, idegesen pillantva az igazgatóra, majd a sejkre. — Csak leegyszerűsítettem a megfogalmazást.

— Megváltoztattad az értelmét — válaszolta nyugodtan a sejk. — Az értelem pedig maga az üzlet ára.

Ezután Annához fordult:
— Tudod, mit kockáztattál?

Anna bólintott. A tenyere nedves volt, a háta feszült, mégis furcsa megkönnyebbülést érzett. Mintha a legrosszabbon már túl lenne.

— Tudom. De nem tehettem mást.

Martin megszólalt volna, de a sejk megelőzte:
— Ezek a gépek valóban nem alkalmasak az én térségemre?

— Nem — válaszolta Anna őszintén. — Komoly átalakítás nélkül nem. Ellenkező esetben pénzt veszítenek, és a hírnevük is sérül. Nem szeretnék ennek az oka lenni.

A sejk elmosolyodott — először az egész megbeszélés során igazán.
— Érdekes. Általában ebben a szobában mindenki csak a saját hasznát nézi.

Felállt. Alacsony volt, de mozdulatai meglepő magabiztosságot sugároztak. Az asztal mellett elsétálva végighúzta az ujját a műszaki mappán.

*

— Üzlet nem lesz — mondta, hangját nem emelve.

Martin elsápadt:
— Várjon… újratárgyalhatjuk a feltételeket, adhatunk kedvezményt…

— Hazugságot nem veszek, még kedvezménnyel sem — vágta rá a sejk. Ezután ismét Annára nézett. — Önnek viszont szeretnék ajánlatot tenni.

Martin hangosan kifújta a levegőt, de hallgatott.

— Olyan emberre van szükségem, aki akkor is igazat mond, amikor az veszélyes — folytatta a sejk. — És aki beszéli a nyelvemet. Szerződés, hivatalos munka. Tanácsadás és tolmácsolás. Hajlandó erről tárgyalni?

Anna érezte, hogy megremeg a lába. A takarítókocsinak támaszkodott, nehogy elárulja a remegését.

— Igen — mondta rövid szünet után. — Hajlandó vagyok.

A sejk bólintott, mintha más választ nem is várt volna.
— Akkor tekintsük úgy, hogy ez a találkozó nem kudarc volt, hanem szerencse.

*

Az ajtó felé indult. Már a küszöbön visszafordult, és félvállról odavetette:
— És vele — pillantott röviden a tolmácsra — többé nem dolgozom együtt.

Az ajtó becsukódott.

A szobában nehéz csend maradt. Martin lassan visszaült a fotelbe, maga elé meredve. Aztán Annára emelte a tekintetét — nem volt benne harag, csak fáradtság.

— Tudod, hogy itt számodra nincs többé munka?

Anna kihúzta magát. A félelem még ott volt, de már nem uralkodott rajta.
— Tudom.

Levette a kesztyűt, gondosan a kosárba tette a rongyot, és elindult kifelé. Odakint ragyogott a nap — erősen, szinte szokatlanul.

Hosszú idő óta először nem a veszteség érzésével távozott, hanem azzal a bizonyossággal, hogy végre mindent úgy mondott ki, ahogyan kellett.