Miután a férje megütötte, nem sikított és nem sírt. Nem volt hisztéria, nem voltak vádak — csak csend. Hideg, sűrű csend, mint az üveg, amely a legkisebb érintésre is szilánkokra törhet. Szó nélkül bement a hálószobába, becsukta az ajtót, és mozdulatlanul maradt ott, amíg a szíve végre nem hagyta abba az őrült dobogást.

Anna Whitman már régen megértette: a csend az egyetlen pajzsa, amikor minden hang szikrát vethet. Előző este, amikor Tamás egy újabb értelmetlen vita közben megütötte, nem védekezett. Nem emelte fel a hangját. Nem csapta be az ajtót. Nem válaszolt. Egyszerűen felállt, kiment a konyhából, halkan becsukta a hálószoba ajtaját, és hosszú ideig ült a sötétben, egy pontra meredve, míg a légzése le nem csillapodott.

De a reggel döntést hozott. Nem bosszút. Nem megbocsátást. Az igazságot.

*

Korán felkelt, haját rendezett kontyba fogta, és jéghideg nyugalommal a konyhába ment. Palacsintatészta, ropogós szalonna, olvasztott vaj, frissen főzött kávé — pontosan úgy, ahogy ő szereti. Még eperlekvárt is kitett, pedig maga nem bírta az émelyítő édességét. Minden részlet átgondolt volt. Minden mozdulat pontos. Minden tökéletesnek tűnt… túlságosan is.

Amikor Tamás felébredt, kinyújtózott annak az embernek a magabiztosságával, aki biztos volt benne, hogy az éjszaka „mindent helyrehozott”. Mintha az ütés csak egy vita lezárása lett volna. Mintha a csend engedelmességet jelentett volna. Követte az étel illatát a konyhába.

Ott valódi lakoma várta: aranyszínű palacsinták, puha tojás, friss gyümölcs, forró kávé. Ajkán elégedett mosoly jelent meg.

— Na végre megértetted — mondta, és a szék felé nyúlt.

És megdermedt.

Mert nem volt egyedül.

Az asztalnál nyugodtan, egyenes háttal ült az az ember, akit Tamás soha nem várt volna a saját otthonában.
Lukács Montoya, Anna bátyja. Az a férfi, akit Tamás azóta kerülni próbált, hogy egykor Lukács a szemébe nézett, és ezt mondta:

— Ha csak egyszer is kezet emelsz rá, meg fogom tudni. És akkor beszélni fogunk. Komolyan.

*

Lukács felnézett. Nyugodtan. Határozottan. Fenyegetés nélkül — mégis, a puszta jelenléte hideg borzongást keltett.

— Jó reggelt — mondta halkan. — Anna mindent elmondott.

A mosoly eltűnt Tamás arcáról. Az állkapcsa megfeszült. A háta kiegyenesedett. Nehéz csend telepedett a konyhára, amelyet csak a falióra hangos ketyegése tört meg.

Anna nyugodtan az asztalhoz lépett, és letett még egy tányért. A hangja átvágott a levegőn — egyenletes, kemény, remegés nélkül:

— Ülj le, Tamás. Még nem végeztünk.

Abban a pillanatban minden megváltozott. Az évek óta a falakba ivódott néma félelem összeütközött az igazsággal, amelyet ő többé nem volt hajlandó elrejteni.

Az óra mutatója újabbat kattant — mintha régi élete utolsó másodperceit számolta volna.

— És ez még csak a kezdet — mondta Lukács nyugodtan, le sem véve róla a szemét.

*

Tamás lassan roskadt le a székre, mintha minden mozdulat hatalmas erőfeszítésébe kerülne. A villa hangosan koccant a tányéron — túlságosan hangosan ebben a csendben. Gyors pillantást vetett Annára, majd Lukácsra, és hosszú idő óta először nem düh, hanem zavar tükröződött a szemében.

— Ez most kihallgatás? — morogta, próbálva visszanyerni megszokott hangnemét. — Ez családi ügy.

Lukács nem emelte fel a hangját. Még csak előre sem hajolt. Csak nézte.

— Pontosan ezért vagyok itt — felelte. — Mert a család nem az a hely, ahol kezet emelnek.

Anna vele szemben ült le. Nem mellé. Vele szemben. És ez a távolság hirtelen szokatlanul nagynak tűnt Tamás számára. Nem remegett. Nem szorította ökölbe az ujjait. A válla egyenes volt, a tekintete határozott.

— Nem fogok többé hallgatni — mondta. — Sem ma. Sem holnap. Soha többé.

Tamás felnevetett, de a mosoly torz volt.

— És most mi lesz? — kérdezte. — Azt hiszed, hogy ha idehoztad a bátyádat, minden megváltozik?

— Már megváltozott — felelte Anna nyugodtan. — Felhívtam egy ügyvédet. A papírok készen vannak. Ma elmegyek.

A szavak súlyosan lebegtek a levegőben. Tamás hirtelen felpattant.

— Sehova sem mész.

A szék megcsikordult, de mielőtt léphetett volna, Lukács is felállt. Nem hirtelen. Nem fenyegetően. Egyszerűen közéjük állt.

*

— Még egy lépés, és a beszélgetés máshol folytatódik — mondta halkan. — A döntés a tiéd.

Tamás megdermedt. A lélegzete kapkodóvá vált. Körbenézett a konyhában — abban a házban, amelyet mindig is a saját erődjének hitt — és hirtelen megértette, hogy a falak már nem az ő oldalán állnak. Az óra tovább ketyegett, számolva azokat a másodperceket, amelyek felett már nem volt hatalma.

Anna felállt, felvette az ajtó mellett álló táskát, és egy pillanatra megállt.

— Azt akartam, hogy ezt enélkül is megértsd — mondta, anélkül hogy megfordult volna. — De te mást választottál.

Ő ment ki elsőként. Lukács még egy pillanatig az ajtóban maradt, Tamásra vetett egy utolsó pillantást — nem diadalmasat, nem dühöset, hanem hideget és véglegeset — majd becsukta az ajtót.

A konyhában ismét csend lett. A palacsinták kihűltek az asztalon. A kávé tetején vékony hártya képződött. Tamás lassan visszaroskadt a székre, és hosszú idő után először maradt egyedül — kiabálás nélkül, kifogások nélkül, hatalom nélkül.

Anna pedig, amikor kilépett a reggeli levegőre, mélyet lélegzett. Hideget. Szabadot.
És hosszú évek után először megértette: a csend többé nem a pajzsa.
Most már az ő választása volt.

*