Első gyermekeim születése után azt hittem, hogy a férjem idővel minket fog választani az anyja helyett… de ez nem történt meg. Ezúttal azonban végleg őt választotta helyettem — én pedig lelepleztem, milyen is valójában: hideg zsarnok és mesteri hazudozó.

Az újszülött ikrekkel való hazatérésnek életem egyik legboldogabb pillanatának kellett volna lennie. A pici kezeiket fogtam, belélegeztem az illatukat, és biztos voltam benne, hogy egy új, boldog fejezet kezdődik. A valóság azonban kegyetlen volt: alig néhány perccel a kórházi elbocsátás után az örömöm darabokra hullott, mint az üveg.

Három napot töltöttem a kórházban, hogy felépüljek a nehéz szülés után, majd végre hazaengedtek. Készen álltam arra, hogy hazatérjek gyönyörű kislányainkkal — Klárával és Améliával. Hónapokon át elképzeltem ezt a pillanatot: Márk, a férjem, virágokkal érkezik, csillogó szemekkel, és karjába veszi az egyik babát azzal a csendes, mély büszkeséggel, amit nem lehet megjátszani.

*

Ehelyett az utolsó pillanatban egy sietős telefonhívást kaptam, ami mindent felborított.

— Szia, drágám — mondta Márk feszült, rövid hangon. — Nagyon sajnálom, de nem tudok értetek menni, ahogy terveztük.

— Tessék? — suttogtam, miközben Améliát betakargattam. — Márk, most szültem ikreket. Mi lehet ennyire fontos, hogy…

— Anyámról van szó — vágott közbe. — Rosszul van. Erős mellkasi fájdalmai vannak. El kell mennem hozzá, és be kell vinnem a lakóhelyéhez közeli kórházba.

A szavai belülről fagyasztottak meg.

— Mi? Miért nem szóltál korábban? Márk, most itt lenne rád szükségem.

— Tudom — felelte kimerülten. — De hirtelen történt, és komoly. Amint tudok, megyek hozzátok.

Összeszorítottam a fogam, hogy ne kiáltsak fel — a fáradtságtól, a fájdalomtól és attól az érzéstől, hogy megint egyedül hagynak.

*

— Rendben… taxit hívok.

— Köszönöm — mormolta, majd bontotta a vonalat.

Az anyja egy másik városban élt, és pontosan tudtam, hogy hiú ábránd lenne aznap visszavárni. Amikor róla volt szó, Márk számára minden más megszűnt létezni. Taxit hívtam, szorosabban magamhoz öleltem a hordozókat a lányokkal, és próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendbe jön.

A taxi késő délután állt meg a házunk előtt. Kiszálltam, körülnéztem, és azonnal megéreztem, hogy valami nincs rendben. Az ajtó másképp nézett ki. Betettem a kulcsot — nem fordult el. A szívem nagyot zuhant. Újra próbáltam. Semmi.

Ekkor vettem észre a fal mellé gondosan odarakott táskákat. Az én táskáimat. Ruhákkal, iratokkal, babaholmikkal. A tetején pedig egy összehajtott papírlap, kővel lesúlyozva.

Reszkető kézzel vettem fel, nem is sejtve, mit fogok olvasni.

És amikor kihajtottam, az első mondat elég volt ahhoz, hogy megértsem:
nincs többé visszaút.

*

Az üzenet rövid volt, rendezett, szinte demonstratívan nyugodt kézírással.

„Megpróbáltam engedni neked.
De megint mindent a saját fejed szerint akartál.
A gyerekeknek megfelelő nevek és megfelelő környezet kell.
Elutasítottad a költözést, és bebizonyítottad, hogy csak magadra gondolsz.
Márk egyetért: időre van szükséged, hogy átgondold a dolgokat.
— E.”

Elsötétült előttem a világ. Lassan leültem a lépcsőre, miközben úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól.

Ez volt az. Nem betegség. Nem „aggodalom”. Hanem bosszú.

Minden jóval a szülés előtt kezdődött.

Az anyósm ragaszkodott hozzá, hogy a lányok neve már el van döntve. Áhítattal ejtette ki őket, mintha valami magasztos, megkérdőjelezhetetlen dologról lenne szó — furcsa, túlzó nevek voltak, teljesen idegenek, mintha egy régi sorozatból léptek volna elő, amit évek óta újra és újra nézett.

— Ez családi hagyomány — mondta. — A lányoknak erős nevek kellenek.

— Ezek az én gyerekeim — válaszoltam. — És Márkkal már döntöttünk.

Ettől a pillanattól kezdve problémává váltam számára.

Ezután jött a költözés kérdése. Azt akarta, hogy adjuk el a házat, és költözzünk hozzá — „hogy segítsen a gyerekekkel”, „hogy spóroljunk”, „hogy egy család legyünk”. Azonnal nemet mondtam.

— Nem akarok más irányítása alatt élni — mondtam akkor Márknak. — Főleg most nem.

*

Ő hallgatott. És ez a hallgatás döntőnek bizonyult.

Elővettem a telefonomat, és felhívtam.

— A nevek miatt van? — kérdeztem kertelés nélkül. — És mert nem akartam az anyáddal élni?

Felsóhajtott.

— Lehettél volna engedékenyebb — mondta. — Ő csak részt akar venni. Te mindig határokat húzol.

— Határokat húzok, mert ez az én életem — feleltem halkan. — És az én gyerekeimé.

— Legalább valamiben engedhettél volna — tette hozzá. — Ez nem az az idő, amikor makacsnak kell lenni.

Ránéztem a hordozókra, Klára és Amélia apró arcára, és bennem hirtelen minden a helyére került.

— Nem, Márk. Pontosan most van itt az ideje.

Nem sírtam. Sem akkor, sem később. Felálltam, felvettem a táskákat, és elmentem.

Egy héttel később benyújtottam a kérelmet. A ház jogilag rendben volt. A zárakat jogtalanul cserélték ki. A bíróság hűvös és pontos volt — ellentétben az anyósommal, aki először nem tudott semmit elintézni.

Márk megpróbálta visszaállítani „a régi rendet”. De a „régen” már nem létezett.

*

Eltelt egy év.

Az új házban álltam, kulcsokkal a kezemben. Klára és Amélia mellettem ültek a padlón — az egyik a kanapéba kapaszkodott, a másik fogatlan mosollyal nézett rám.

Itt senki nem erőltetett neveket.
Senki nem döntött helyettünk arról, hol és hogyan éljünk.
Senki nem nevezte az anyai szeretetemet „önzésnek”.

Bezártam az ajtót, és megértettem:
néha a leghelyesebb döntés az, ha nem engedünk.

Még akkor is, ha ezért mindent elölről kell kezdeni.