— Anyu azt mondta, jobb lenne, ha itthon maradnál. Idén az ünnep csak a sajátjainknak szól.

Gábor fel sem nézett a telefonjáról. Anna megdermedt a konyha közepén, a kezében egy nedves ronggyal. December huszonkettedike volt. Három nap maradt karácsonyig — és őt megint, halkan és feltűnés nélkül, kihúzták a családból.

— Hogy érted azt, hogy maradjak itthon? — a hangja halkabb volt, mint szerette volna.

— Hát úgy. Te is érted, nem férünk el mindannyian. Anyu lakása nem végtelen — végre felnézett, és őszinte értetlenséggel nézett rá, mintha a kérdés teljesen abszurd lenne. — Viszont megkért, hogy te készíts el mindent. Itt a lista.

Egy papírlapot nyújtott át neki, Erzsébet Kovács rendezett kézírásával. Anna az ujjai hegyével vette át, mintha attól tartana, hogy beszennyeződik.

*

Kocsonya. Három különböző saláta. Sült hal. Piték — húsos és almás. Felvágott- és sajttálak. Alul egy megjegyzés:
„Szépen csináld meg, Annácska. Végül is vendégek lesznek.”

Vendégek. Vagyis idegenek — igen. Ő — nem.

— Tehát főzzek húsz emberre, de én magam ne üljek le a karácsonyi asztalhoz?

Anna nem kérdezett — kimondta hangosan, mintha ellenőrizné a valóságot.

— Igen. Te is tudod, ez az ő körük. Neked ott kényelmetlen lenne.

Tizenkét év házasság. Tizenkét év főzés ennek az egész rokonságnak — ünnepeken, évfordulókon, családi összejöveteleken. Az asztalhoz legfeljebb kétszer hívták meg. A többi időben: felszolgálni, melegíteni, elpakolni, mosogatni.

— Rendben — mondta Anna nyugodtan.

Gábor elégedetten bólintott, és visszatért a képernyőhöz.

December huszonharmadikán a szupermarketben állt, a húsospultnál. Majdnem a havi fizetése fele — az, amit egy meleg télikabátra tett félre. Anna a húst a kosárba tette. Aztán lazacot, avokádót, ananászt a salátákhoz. Erzsébet Kovács szerette, ha minden „úgy van, ahogy kell” — különösen karácsonykor.

*

Otthon főzött, aprított, kevert. A kezei automatikusan dolgoztak. Huszonnegyedikén reggel hatkor kelt fel, és folytatta. Egy ponton észrevette, hogy már nincs benne düh. Csak az egyenletes, kimerítő kötelességtudat maradt.

Délután átjött a húga, Éva. Meglátta az asztalt tele dobozokkal, és halkan füttyentett.

— Cateringet indítottál?

— Gábor családjának van. Karácsonyra.

— És te hol leszel?

— Itt. Egyedül. Engem nem hívtak meg, de az ételt igen.

Éva lassan leült egy sámlira. Sokáig hallgatott.

— Tudod… régóta el akartam mondani valamit. Emlékszel az esküvőtökre? Véletlenül hallottam, ahogy Erzsébet a mosdó mellett beszélt egy barátnőjével. Azt mondta:
„Gábor egy egyszerű lányt talált. Sebaj. Legalább tud főzni. A konyhába jó lesz.”

Anna megdermedt. A kés megállt a vágódeszka felett.

*

— Tizenkét évig hallgattál?

— Azt hittem, nem az én dolgom. Bocsáss meg — Éva megdörzsölte a halántékát. — De most, ahogy nézem ezt az egészet… fáj. Tényleg oda akarod adni nekik az ételt, és egyedül tölteni a karácsonyt?

— Tényleg — felelte Anna.

A telefon akkor csörrent meg, amikor Anna a kezét törölte a konyharuhába, és az órára nézett. Öt perc hét előtt. Szenteste. Túl késő egy véletlen híváshoz, és túl korai az ünnepi köszöntésekhez.

Ránézett a kijelzőre, és majdnem elmosolyodott. Erzsébet Kovács.

— Igen? — a hangja nyugodt volt. Őt magát is meglepte.

— Anna, hol vagy? — irritáció csengett ki a vonalból. — Gábor azt mondta, mindent elkészítettél. Mindjárt leülünk az asztalhoz, és nincs étel.

Anna lassan leült.

— Persze hogy nincs — mondta. — Nálam van.

— Hogyhogy „nálad”?! — felemelkedett a hang. — Egy órája ide kellett volna hoznod!

— Nem „kellett”, Erzsébet — felelte Anna halkan. — Te mondtad, hogy az ünnep csak a sajátjaitoké. Nem akartam zavarni.

Csend lett. A háttérben beszélgetés, nevetés, poharak csilingelése hallatszott.

— Anna, ne kezdd el — mondta hidegen az anyós. — Az emberek várnak. Számítottunk rád.

— Mindig számítottatok rám — válaszolta Anna nyugodtan. — Csak soha nem hívtatok az asztalhoz.

Mielőtt válasz érkezhetett volna, bontotta a vonalat.

*

Pár perc múlva Gábor hívta.

— Mit művelsz?! — sziszegte. — Anyu őrjöng, a vendégek itt vannak, az asztal üres!

— Én pedig itthon vagyok — mondta Anna. — Azt mondtad, ott kényelmetlen lenne nekem.

— Anna, hagyd abba! Karácsony van!

— Pontosan — végignézett a megterített asztalon, a kész ételeken, a még meg nem gyújtott gyertyákon. — Először nem a konyhában vagyok.

— Kötelességed lenne… — kezdte Gábor, de Anna félbeszakította:

— Tizenkét évig az volt. Ma már nem.

Gábor elhallgatott.

— Mindent tönkreteszel — mondta végül.

Anna fáradtan elmosolyodott.

— Nem. Csak abbahagytam, hogy javítsak valamit, ami sosem volt az enyém.

Letette a telefont, képernyővel lefelé.

Éva két pohár bort töltött, meggyújtotta a gyertyákat, és leült vele szemben.

— Na? — kérdezte.

— Náluk üres az asztal — felelte Anna. — Nálam pedig végre tele.

Lassan ettek, sietség nélkül. A csend meleg volt.

Később Anna dobozokba pakolta az ételt, és kitette a lépcsőházba. Cetli nélkül. Magyarázat nélkül. Becsapta az ajtót.

Reggel a telefon tele volt nem fogadott hívásokkal. Nem nézte meg őket. Kávét főzött, és felpróbálta az új kabátját — abból a pénzből, ami megmaradt.

Amikor Gábor délután hazajött, Anna már várta.

— Beadtam a válókeresetet — mondta nyugodtan. — A papírok az asztalon vannak. Elegem van abból, hogy „kényelmes” legyek.

Gábor sokáig nézte.

— Megváltoztál.

Anna megrázta a fejét.

— Nem. Csak megszűntem „a konyhára valónak” lenni.

És hosszú évek után először a karácsony valóban ünnep lett.