— Na tessék, Marianna, most már gazdag örökösnő vagy — Viktor hátradőlt a székében, és olyan hangosan felnevetett, hogy a közjegyző rosszallóan összeráncolta a homlokát. — Fűrészeket kaptál meg régi gyalukat. Nyithatsz egy műhelyt, vagy eladhatod ócskavasnak, ha szerencséd van.

— Viktor, ne nevettess — Angelika a szája elé kapta a kezét, de a nevetés így is kiszökött az ujjai közül. — El tudom képzelni, ahogy ezzel a ládával vonszolja magát végig a városon. Marianna, hívjunk hordárokat? Vagy egyedül is megbirkózol a „vagyonoddal”?

A körmei rikító rózsaszínre voltak festve, haja gondosan formált loknikban omlott a vállára, és émelyítően édes parfüm illata lengte körül. Szorosan Viktor vállához simult, demonstrálva az összetartozást. Marianna velük szemben ült, egy régi szürke kabátban, a kezét az ölében összekulcsolva. Az ablakon kifelé nézett, ahol a novemberi eső szürke pacává mosta el a várost, és hallgatott.

A közjegyző megköszörülte a torkát, majd ismét az iratok fölé hajolt.

— A végrendelet szerint Viktor örökli a házat a hozzá tartozó telekkel, valamint az elhunyt számláján lévő pénzeszközöket. Marianna kapja a szerszámokkal teli fa ládát és egy lepecsételt levelet. A levelet itt, minden fél jelenlétében kell felbontani.

*

— Ez meg minek? — Viktor már a ház papírjait lapozgatta, az ujját a sorokon húzva. — Miféle levél ez? Apám teljesen meghibbant öregkorára?

— Ez volt az elhunyt akarata — a közjegyző Marianna felé nyújtotta az elsárgult, viaszpecséttel lezárt borítékot.

Angelika valamit Viktor fülébe súgott, ő pedig gúnyosan elmosolyodott és bólintott. A nő már hangosabban folytatta:

— Drágám, adjuk el rögtön a házat. Elég lesz egy belvárosi lakásra, és még autóra is marad. Vagy menjünk el valahová a tengerhez — ott most csak felfelé mennek az ingatlanárak.

Marianna feltörte a pecsétet és kibontotta a levelet. Az após kézírása nagy és egyenetlen volt, a betűk mintha ugráltak volna. Az első sor úgy vágta mellkason, hogy elsötétült előtte a világ.

„Marianna, mindent tudtam. Angelikáról. Arról, hogyan hagyott el téged, miközben én még élve feküdtem az ágyban. Arról, hogyan hoztad az utolsó pénzedet a gyógyszereimre, miközben ő éttermekben vacsorázott az új szeretőjével.”

*

A papír megremegett a kezében. Olyan csend lett a szobában, hogy hallani lehetett, ahogy az esőcseppek az ablakpárkányhoz csapódnak. Angelika mosolya eltűnt, az ajkai elsápadtak. Viktor hirtelen felkapta a fejét.

— Mi van odaírva? — kérdezte rekedten.

Marianna felemelte a tekintetét — nyugodt volt és hideg —, majd lassan összehajtotta a levelet.

— Biztos vagy benne, hogy hangosan olvassam tovább? — mondta halkan. — Mert a következő sor így kezdődik:
„És most — a házról és a pénzről…”

— Olvasd — vágta rá Viktor élesen, kiegyenesedve a székében. — Ne csinálj jelenetet.

Angelika összerezzent, mintha meg akarta volna állítani, de már késő volt.

Marianna újra kibontotta a levelet. A kezei most nyugodtak voltak — a remegés eltűnt, mintha az első sorral együtt az utolsó félelme is elszállt volna.

„A ház, amelyet most a magadénak hiszel, csak formálisan volt az én nevemen. A telket a te pénzedből vettem meg, Marianna. Abból a pénzből, amit minden hónapban átutaltál, miközben a fiam ‘önmagát kereste’, és a fizetését vacsorákra és ajándékokra költötte. Minden bizonyíték az iratok között van, amelyeket a ládában rejtettem el — a dupla fenék alatt.”

*

Viktor elsápadt.

— Badarság… — nevetett fel idegesen. — Nincs ott semmiféle dupla fenék. Az a láda csak ócskaság.

A közjegyző lassan felnézett.

— A végrendelet mellékletében egyértelműen szerepel: „Kétség esetén a ládát a közjegyző jelenlétében kell felnyitni.”

Angelika hirtelen eltávolodott Viktortól.

— Várj… — suttogta. — Azt mondtad, minden rendben van. Hogy a ház a tiéd.

Marianna tovább olvasott, anélkül hogy bárkire is ránézett:

„A számlán lévő pénzt, amelyről ő semmit sem tud, a te nevedre írattam. Azon a napon nyitottam, amikor azt mondta: ‘a család teher’. Minden adat az iratokban van. És még valami: a láda nem a szerszámokról szól. Hanem az emlékezetről. És az igazságról.”

— Ez hamisítvány! — ordította Viktor, felugorva; a szék hangosan hátracsúszott.

— Viktor úr — mondta a közjegyző hidegen. — Kérem, üljön le.

— És… mennyi van rajta? — kérdezte Angelika halkan.

*

Marianna összehajtotta a levelet, és először nézett rájuk egyenesen.

— Elég — felelte nyugodtan. — A gyógyszerekre. A házra. És az évek hallgatására.

A közjegyző megerősítette az adatokat.

Angelika hirtelen felkapta a táskáját.

— Ki kell mennem.

Az ajtó száraz csattanással csukódott be.

— Az örökség a mai nappal hatályba lép — mondta a közjegyző.

Marianna felvette a kabátját, és Viktor mellett megállt.

— Nevettél a ládán — mondta halkan. — Pedig nehezebbnek bizonyult mindennél, amit valaha a kezedben tartottál.

Majd az ajtóból, hátra sem nézve, még hozzátette:

— Mert üres kézzel végül te jössz ki belőle.