Mária hálásan vette át a gőzölgő csészét a férje kezéből. A porcelán melege kellemesen átjárta az ujjait, a fahéj finom illata pedig, összekeveredve a frissen főzött kávé erős aromájával, azonnal otthonossá és nyugodttá tette a város szélén álló házuk konyháját — olyan érzéssé, amely mostanában ritkán adatott meg.

— Köszönöm, drágám — suttogta, miközben ajkával megérintette az apró rózsákkal díszített porceláncsésze peremét.

Dániel elmosolyodott, és gyengéden megsimította a vállát:

— Csak neked, szerelmem. Tudom, mennyire szereted reggelente a fahéjat.

Ebben a pillanatban lépett be a konyhába Lídia, Dániel édesanyja. Magas, elegáns asszony volt, ezüstös haját tökéletesen simára fésülve, szigorú kontyba tűzve viselte. Hideg, méricskélő pillantást vetett a reggeli jelenetre.

— Jó reggelt — szólalt meg szokásosan távolságtartó hangon. — Dániel, töltenél nekem is egy kávét?

— Természetesen, anya — felelte azonnal, és a kávét egy teljesen ugyanolyan, rózsás csészébe töltötte.

Mária letette a saját csészéjét az asztalra, és a hűtőhöz ment tejért. Abban a néhány másodpercben Lídia közelebb lépett, és a saját csészéjét a menye csészéje mellé tette. Teljesen egyformák voltak — ugyanabból a régi porcelánkészletből, amelyet Dániel a nagymamájától örökölt.

— Mária, kedvesem — szólította meg az anyósa erőltetett mosollyal —, odaadnád a cukortartót?

*

Mária visszafordult az asztalhoz, és ösztönösen a legközelebbi csészéért nyúlt — amelyről azt hitte, hogy az övé. Ivott néhány kortyot, majd átnyújtotta a cukortartót. Lídia elvette a másik csészét.

— Egyébként — tette hozzá, miközben ezüstkanállal megkeverte a kávét —, ma este jön a közjegyző. Apád végrendelete miatt, Dániel.

— Anya, ezt már megbeszéltük — válaszolta fáradtan. — Azt akarom, hogy a ház Mária nevére kerüljön. Ő a feleségem, joga van itt élni.

Lídia szeme összeszűkült.

— Apád neked hagyta a házat. Csak neked. És nem engedem, hogy egy idegen rendelkezzen a családi vagyonnal…

— Anya! — vágott közbe élesen Dániel. — Mária három éve a feleségem. Elég volt!

A levegő megfeszült a konyhában. Mária érezte, ahogy a jól ismert rosszullét felszökik a torkába. Az anyósával való végtelen konfliktusok teljesen kimerítették. Gyorsan megitta a kávét, majd kiment a konyhából, nem akart részt venni egy újabb családi vitában.

Eltelt tizenöt perc.

Mária a nappaliban ült, és figyelmetlenül lapozgatott egy magazint, amikor furcsa hangot hallott a konyhából — tompa nyögést, szinte hörgést. Egy pillanattal később edények csörömpölése hallatszott.

— Dániel? — kiáltotta, miközben felugrott a kanapéról.

Csend.

*

Mária a konyhába rohant, és megdermedt az ajtóban. Lídia a földön feküdt, testét görcsök rázták. Hab jelent meg a szája sarkában, a szemei fennakadtak.

— Dániel! — sikította Mária. — Dániel, gyere gyorsan!

A férfi berohant, és amikor meglátta az anyját, térdre esett mellette:

— Anya! Anya, mi történt veled?!

— Hívd a mentőket! — Mária megragadta a telefonját, de annyira remegett a keze, hogy alig tudta tárcsázni a számot.

Húsz perc múlva megérkezett a mentő, de már késő volt. Lídia útközben meghalt a kórház felé.

— Mérgezés — mondta az orvos, miközben kitöltötte a papírokat. — A tünetek alapján rendkívül mérgező anyagról van szó. Észrevették, mit evett vagy ivott a rosszullét előtt?

Dániel zavartan nézett a feleségére:

— Csak kávét… Mindannyian kávét ittunk.

— Mivel volt a kávé? — kérdezte az orvos.

— Fahéjjal — válaszolta Mária halkan, és abban a pillanatban rettenetes gondolat hasított belé.

Eszébe jutott, hogy összecserélték a csészéket. Hogy nem a sajátjából ivott. Hogy Lídia az ő számára készített kávét itta meg.

Mária szíve vadul kezdett verni. Lehetséges lenne…? Lehetséges, hogy Dániel meg akarta mérgezni?

*

— Mária, megőrültél? — Dániel hangja megremegett, egyszerre volt benne felháborodás és félelem. — Hogy gondolhatsz egyáltalán ilyesmire?

Mária némán nézett rá. Túl sok volt az egybeesés. Minden túl pontosan illeszkedett össze. Túl ijesztően logikus volt.

— Nem akarom elhinni — suttogta. — De tudnom kell az igazságot. Különben megőrülök.

Dániel végigsimított az arcán, és nehézkesen leült egy fotelbe.

— Rendben — mondta végül. — Ha azt gondolod, hogy képes lennék gyilkosságra, járjunk a végére. Esküszöm neked: sem téged, sem az anyámat nem mérgeztem meg.

Másnap megjelent a rendőrség a házban. Kihallgatások, jegyzőkönyvek, hideg tekintetek. Mária úgy érezte, minden lépés a folyosón visszhangzik benne. Újra és újra felidézte a reggelt: a csészéket, a fahéjat, Lídia tekintetét, a túl nyugodt mosolyát.

A szakértői eredmények két nappal később érkeztek meg.

— A méreg valóban a kávéban volt — mondta a nyomozó, miközben átlapozta az aktát. — De nem a fahéjban.

Mária összerezzent.

— Akkor hol?

— A cukorban.

A szoba mintha forogni kezdett volna körülötte.

— A cukorban…? — ismételte alig hallhatóan.

— A cukortartóban egy erős hatású anyag nyomait találtuk. Az adag pontosan ki volt számítva — halálos egy szívproblémákkal küzdő ember számára.

*

Mária lassan leült.

— De… a cukrot Lídia használta.

— Pontosan — bólintott a nyomozó. — És minden arra utal, hogy ő maga tette bele a mérget.

A végső válasz később érkezett meg, amikor a közjegyző — aki azon az estén érkezett volna — átadta a rendőrségnek a dokumentumok másolatait. Lídia néhány héttel a halála előtt titokban megváltoztatta a végrendeletét. A ház továbbra is Dánielé maradt, de egy feltétellel: ha elválik Máriától, az ingatlan teljes egészében visszaszállt volna Lídiára.

Nem számított arra, hogy a fia ellenszegül. Hogy a feleségét választja.

A méreg Máriának szólt. De az utolsó pillanatban Lídia megingott? Elszámolta az adagot? Vagy ő volt az első, aki cukrot tett a kávéjába?

Az igazság örökre a rendőrségi jelentések sorai között maradt.

Amikor minden véget ért, a ház kiürült. Mária és Dániel este ugyanabban a konyhában ültek, ahol minden elkezdődött. Az asztalon két új csésze állt. Rózsák nélkül.

— Sajnálom — mondta halkan Mária. — A gondolataimat. A gyanakvásomat.

Dániel megfogta a kezét.

— A helyedben én is így gondolkodtam volna — válaszolta rövid szünet után. — A legfontosabb, hogy most már tudjuk az igazságot.

Mária kinézett az ablakon. A kert csendes volt, mintha soha semmi nem történt volna.

— Nem akarok tovább ebben a házban élni — mondta. — Túl sok benne a kísértet.

Dániel bólintott.

— Újrakezdjük. Máshol. Titkok nélkül. Méreg nélkül. Félelem nélkül.

Felállt, a maradék kávét a mosogatóba öntötte, és átölelte őt.

És a fahéj illata — amely egykor meleg és megnyugtató volt — még sokáig nem engedte Máriának elfelejteni azt a reggelt, amely örökre megváltoztatta az életüket.