— Martin, ezt most komolyan mondod, vagy ez valami különösen szerencsétlen ünnepi provokáció? — Klára mozdulatlanná dermedt a törölközővel a kezében, miközben a férjét nézte, aki gondosan vajazott egy szelet kenyeret, makacsul kerülve a tekintetét.

— Klára, ugyan már, milyen vicc? Anyu felhívott, sírt. A lakásában a szomszédok felújításba kezdtek — fúró reggeltől estig, por, zaj. Vérnyomás, kor… Hová menjen? Nem mondhattam nemet a saját anyámnak — Martin végre felnézett. A szemében ott volt az a jól ismert, bűntudatos könyörgés, amit Klára mindig látott, amikor az anyja beleszólt az életükbe. — December huszonhetedikén jön. És a hónap végéig marad. Talán egy kicsit tovább is, amíg a legzajosabb munkák véget nem érnek.

Klára lassan leült a székre. A törölköző az ölébe csúszott. Odabent mintha valami elszakadt volna.

Azok a napok. A várva várt, megálmodott napjai karácsony után.

Egy nagy építőipari vállalatnál dolgozott főkönyvelőként. December számára nem a karácsonyi varázslatról és az énekekről szólt, hanem a végtelen zárásokról, jelentésekről, leltárakról és a felettesek ideges kitöréseiről. Az elmúlt három hétben csak aludni járt haza, egyetlen dologról álmodva: hogy az ünnepek után kikapcsolja a telefonját, behúzza a függönyöket, előveszi a fél éve halogatott könyvkupacot, és élvezi a csendet. Az abszolút, csengő, gyógyító csendet.

— Martin — Klára hangja veszélyesen nyugodt volt. — Megbeszéltük. Megígérted, hogy nyugodt napjaim lesznek az ünnepek után. Egész évben robotoltam. Csak feküdni akarok, filmeket nézni, a karácsonyi maradékot enni, és hallgatni. Hallgatni, érted? Helga pedig nem csend. Ő egy járó hangszóró.

— Miért beszélsz így az anyámról? — Martin fintorgott, miközben beleharapott a szendvicsébe. — Segíteni akar. Főzni fog, takarítani. Neked könnyebb lesz. Te pihensz, olvasol, ő meg ellátja a házat. Két nő vagytok, majd megértitek egymást.

*

Klára idegesen felnevetett.

„Majd megértitek egymást.”

Felvillant előtte Helga legutóbbi látogatása. Fél évvel ezelőtt. Mindössze egy hét. Az alatt a hét nap alatt az anyós átrendezte a nappali bútorait („így jobb az energiaáramlás”), kidobta Klára kedvenc farmerjeit („úgy néznek ki, mint egy hajléktalané”), és minden este kötelező előadásokat tartott vacsora közben — politikáról, egészségről és arról, „mennyire rosszul él a fiatal generáció”, teljes figyelmet és feltétlen egyetértést követelve.

Helga testes, hangos nő volt, egy úthenger energiájával. Nem tűrte a csukott ajtókat és a csendet. Ha Klára a hálószobába ment, Helga azonnal követte, éberen:

— Megsértődtél?

Ha Klára könyvet vett a kezébe, Helga leült mellé, és elkezdte mesélni a legutóbbi műsort az ízületekről, a vérnyomásról vagy „az ételekről, amelyek lassan megölnek benneteket”.

— Ő nem csak „segíteni” fog, Martin — Klára most már keményen beszélt, minden erejével visszatartva a remegést. — Nevelni fog minket. Engem. Téged. A macskát. Reggel hatkor felkel, csörömpöl a fazekakkal, mert „az ünnep nem ok a lustaságra”. Minden mozdulatomat kommentálni fogja.

„Klára, már megint kávét iszol? Ez árt az ereknek.”

„Klára, miért nem veszel papucsot? Megfázol.”

Ezt én most nem bírom. Nincs rá kapacitásom. Egyszerűen beleőrülök.

— Akkor mit javasolsz? — Martin ingerültté vált, a hangja megkeményedett. — Mondjam anyámnak, hogy „bocsánat, ülj a fúró alatt, mert Klára pihenni akar az ünnepek után”? Ez önzőség, Klára. Tiszta önzőség. Háromszobás lakásunk van, bőven elférünk. Akár ki sem kell jönnöd a szobából, ha nem akarsz. De anya jön. A jegy már megvan, megerősítettem.

*

Klára sokáig hallgatott. Túl sokáig egy szokásos veszekedéshez képest. Martin már épp mondott volna valamit — enyhíteni a hangot, viccelni, ahogy mindig tette, amikor érezte, hogy túl messzire ment — de Klára hirtelen felállt.

Nyugodtan. Hirtelen mozdulatok nélkül.

Ez rosszabb volt, mint egy kiabálás.

— Tehát a jegy megvan — mondta lassan. — Megerősítetted. Anélkül, hogy velem megbeszélted volna.

— Klára, hagyd abba — sóhajtott ingerülten. — Tudtam, hogy így reagálsz… Ezért döntöttem egyedül. Csak egy kis időre. Néhány nap, talán egy kicsit több.

— Neked ez „kis idő” — nézett a szemébe egyenesen. — Nekem ez egy újabb állóképességi próba. Újabb bizonyíték arra, hogy az én kényelmem ebben a házban mindig kevésbé fontos, mint az anyád kényelme.

— Túlzol — fordította el a tekintetét. — Egyszerűen nem szereted őt.

— Nem is kell szeretnem — Klárában jeges tisztaság jelent meg. — De azt hittem, a férjem figyelembe vesz engem.

Hallgatott.

És ebben a hallgatásban többet mondott, mint az egész délelőtt során.

Klára megfordult, és bement a hálószobába. Becsukta az ajtót. Nem csapta be — csak becsukta. Leült az ágy szélére, és a falat nézte. A fejében üresség volt, mintha valaki hirtelen kikapcsolta volna azt a zajt, ami évek óta dübörgött benne.

*

Egy dolgot értett meg: ha Helga jön, ő eltűnik. Feloldódik. Megint „türelmes”, „megértő”, „érett” lesz. Erre pedig már nem volt ereje.

Felállt, kinyitotta a szekrényt, és elővette a bőröndöt.

A cipzár hangja fülsiketítő volt.

A kezei automatikusan mozogtak: fehérnemű, farmer, pulóver, könyvek — ugyanazok, amelyeket „az ünnepek utáni időre” tett félre. De nem ide.

— Mit csinálsz? — Martin hangja az ajtóból túl későn érkezett.

Klára még csak meg sem fordult.

— Elköltözöm.

— Hogy érted? — horkant fel hitetlenkedve. — Hová? Jelenetet csinálsz?

Lassan felé fordult.

— Nem, Martin. Nem jelenetet csinálok. Kilépek belőle.

Elakadt a szava.

— Klára, gyerekesen viselkedsz. Család vagyunk. Anya jön, és kész. Kibírjuk.

— Pontosan — mondta halkan. — Mindig „kibírjuk”. Csakhogy valahogy mindig én vagyok az, akinek ki kell bírnia.

Közelebb lépett, lehalkította a hangját:

— Nem mehetsz el csak így. Az anyám miatt.

— Nem miatta megyek el — Klára becsukta a bőröndöt. — Hanem miattad. Mert mindent eldöntöttél helyettem, és még csak nem is látod, hogy ez probléma.

Az előszobában felvette a kabátját. A keze kissé remegett, de belül furcsa nyugalom volt.

*

— Hová mész? — kérdezte halkabban.

— Hotelbe. Aztán kibérelek egy lakást pár hétre. Megoldom.

— És mi lesz velünk? — a hangjában először jelent meg a félelem.

Klára egy pillanatra megállt az ajtónál. Aztán megfordult.

— A „mi” akkor létezik, amikor a döntéseket együtt hozzuk meg. Amikor meghallgatjuk egymást. Amikor nem csak a szülőket választod, hanem a feleségedet is. Nálunk ez már régóta nincs meg.

Kinyitotta az ajtót.

— Amikor Helga elmegy, és ha hirtelen megérted, hogy nem egy átmeneti kellemetlenség vagyok az életében, hanem a családod — hívj fel. Ha nem… így lesz tisztességesebb.

Az ajtó halkan becsukódott.

Klára lement a lépcsőn, kilépett az utcára, és mélyen beszívta a hideg decemberi levegőt. Éles volt, átható — de valódi. Hosszú idő óta először nem fáradtságot érzett, hanem megkönnyebbülést.

A telefon hallgatott.

És ebben a csendben egy dolgot megértett: egész évben önmagáért harcolt.