Meg voltam győződve róla, hogy a baleset már mindent megtett azért, hogy összetörjön. Műtét műtét után. A fertőtlenítő szaga, amely beleivódott a bőrömbe. A fehér mennyezetek, amelyeket órákon át bámultam, miközben az ablakon túl az élet továbbhaladt — egy élet, amelyben számomra már nem maradt hely. Azt hittem, ez a mélypont. Hogy ennél lejjebb nincs.

Tévedtem.

Semmi sem készíthetett fel arra a pillanatra, amikor Gábor, a férjem, lehajtott fejjel kilépett a kórteremből. Egy szót sem szólt. Gyors léptekkel indult el a folyosón — és ott állt közvetlenül az ajtó előtt ő. A terhes szeretője, Eszter. Kezei a hasán nyugodtak, tekintete nyugodt volt, szinte hivatalos. Megvárták, amíg az ajtó becsukódik mögöttem, mintha én már nem is léteznék. Mintha töröltek volna.

Nem maga a megcsalás tört össze. Hanem az, ahogyan gondolkodás nélkül kihúztak az életükből. Mintha egy hibát javítottak volna ki végre. Mintha a kórházi ágyhoz kötött testem igazolást adott volna nekik. És én semmit sem tehettem. Túl gyenge voltam. Túl kiszolgáltatott. Túl egyedül.

Hónapok teltek el.

Újra tanultam élni — fájdalommal, korlátokkal, idegen tekintetekkel. És éppen akkor tértek vissza. Nem bocsánatkéréssel. Nem azzal, hogy megkérdezzék, hogy vagyok. Egyetlen csepp megbánás nélkül. Konkrét céllal jöttek. Hidegen. Számítóan. Előre megtervezve.

*

Arra volt szükségük, ami még megmaradt nekem.

Az otthonomra.

A lakásra, amelyet jóval azelőtt vettem, hogy Gábor belépett volna az életembe. A helyre, ahol minden fal emlékezett arra, aki voltam — erős, önálló, magabiztos. Az egyetlen térre, ahol még ember voltam, nem pedig teher.

A kerekesszékben ültem, egyenes háttal, kezeimet az ölemben összekulcsolva. Belül minden remegett, de ezt nem engedtem látszani. Gábor hangja bizonytalan volt, mintha ő maga is érezte volna, mennyire aljasak a szavai:

— Mi… be fogunk költözni. A lakásba.

„A miénknek” nevezte. Belezavarodott a magyarázatokba. Olyan szavakat keresett, amelyek kevésbé teszik visszataszítóvá azt, amit tenni készült. A tekintete újra és újra a lábaimra siklott — mintha ez lenne az érve. Mintha a mozgáskorlátozottságom automatikusan megfosztana az életemhez való jogomtól.

Eszter mellette állt. Lassan, feltűnően simogatta a hasát. Magabiztosan. Győztesként. Úgy, mint egy nő, aki biztos benne, hogy a világ már az övé.

Éreztem, ahogy bennem valami végleg eltörik. Könnyek helyett mély levegőt vettem, és a kezem a mappához nyúlt az asztalon. Az ujjaim remegtek, de a mozdulat pontos volt. Gábor felé csúsztattam.

— Mi ez? — kérdezte türelmetlenül.

*

— Minden, amire szükségetek van — feleltem nyugodtan. — Iratok. Feltételek.

Láttam, ahogy az arcáról leolvad a feszültség. A vállai elernyedtek. Majdnem elmosolyodott. Eszter kissé előrehajolt, és a hangjában alig leplezett diadal csengett:

— Tényleg nekünk adod a lakást?

A szemébe néztem.

— Igen — mondtam. — A tiétek lesz. Ha elfogadjátok az utolsó feltételt.

Gábor megfeszült.

— Feltétel? Milyen feltétel?

Gyorsan, hanyagul lapozni kezdte a papírokat. Egészen az utolsó oldalig. Akkor az arca elsápadt. Az ujjai összegyűrték a lapot.

— Ez… ez mit jelent? — suttogta.

Eszter közelebb lépett, és a válla fölött belenézett. A magabiztos mosolya megremegett.

Felemeltem a tekintetem, és halkan mondtam:

— Gratulálok. Egy olyan lakásban fogtok élni, amely jogilag azon a napon megszűnik a tiétek lenni, amikor megszületik a gyereketek.

*

A csend besűrűsödött a szobában. Nyomasztó volt.

Gábor újra elolvasta az utolsó oldalt. Aztán még egyszer. Az ajkai megmozdultak, de nem jött ki hang. Eszter hirtelen kiegyenesedett, a keze ösztönösen a hasára tapadt.

— Ez csak egy vicc — suttogta. — Nem teheted…

— De megtehetem — feleltem nyugodtan. — És meg is tettem.

Gábor rám nézett.

— Átvertél minket.

Lassan megráztam a fejem.

— Nem. Pontosan azt kaptátok, amit akartatok. A lakást. Csak nem olvastátok végig.

Felugrott, a szék csikorgott a padlón.

— Kerekesszékben ülsz — csúszott ki belőle. — Még csak nem is fogod tudni…

Elhallgatott.

Mert abban a pillanatban megnyomtam a kartámaszon lévő gombot. A kerekek halkan megindultak, én pedig közelebb gurultam az asztalhoz. Lassan. Biztosan. Túlságosan is biztosan ahhoz képest, ahogy ő látott engem.

— Mit nem fogok tudni? — kérdeztem. — Megvédeni magam? Aláírni papírokat? Ügyvédekkel beszélni, miközben ti a megcsalással voltatok elfoglalva?

Eszter elsápadt.

*

— Gábor — mondta gyorsan. — Nem költözhetünk oda ilyen feltételekkel. Ez veszélyes.

— Már késő — válaszoltam. — Aláírtátok az előzetes megállapodást. A visszalépés szerződésszegés. Kötbér. Kártérítés. És még egy apró pont…

Gáborra néztem.

— Élethosszig tartó tartásra kötelezed magad. Mint férj, aki munkaképtelenség idején hagyta el a feleségét.

Visszaroskadt a székbe, mintha kihúzták volna alóla a talajt.

— Minden előre ki volt találva — suttogta.

— Nem — feleltem halkan. — Csak abbahagytam, hogy megvédjelek benneteket.

Eszter hirtelen felé fordult.

— Azt mondtad, hogy a lakás „tiszta”. Hogy lemond róla. Hogy ő…

— Hallgass — sziszegte.

*

Rájuk néztem, és akkor megértettem: a fájdalom eltűnt. Csak a tisztánlátás maradt. Hideg. Tiszta. Felszabadító.

— Elmehettek — mondtam. — A kulcsok a közjegyzőnél lesznek. Ha egyáltalán még be akartok költözni.

Gábor ment ki utoljára. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

— Kegyetlenné váltál.

A szemébe néztem.

— Nem. Csak többé nem vagyok kényelmes.

Az ajtó becsukódott.

Egyedül maradtam — egy csendben, amely hosszú idő után először nem nyomasztott, hanem megtartott. Megfordítottam a kerekesszéket, az ablakhoz gurultam. A város élt. Az autók haladtak. Az emberek siettek. A világ többé nem kerülte ki az utamat.

Egy héttel később felhívott a közjegyző. Eszter visszalépett az üzlettől. Gábor — a házasságtól. Minden dokumentum hatályba lépett.

A lakás az enyém maradt.

És vele együtt — az életem is.

Letettem a telefont, és hosszú idő után először mosolyogtam.