— Anyám nem bírja elviselni a sírását — mondta a férjem habozás nélkül. — Dönts: vagy árvaház, vagy keresel magadnak egy új családot.

— Csinálj valamit, hogy végre elhallgasson! Már megint sír! Nem tudok a munkára koncentrálni! — Tamás berontott a szobába, az ajtó tompa csattanással vágódott a falnak. Az arca eltorzult; a szemében az a vak, jeges düh égett, amitől Annát végigfutotta a hideg.

Összehúzta magát, a vállához szorítva Leót, aki fuldokló sírásban tört ki. Forró, fájdalmas gombóc kúszott fel a torkába. Alig telt el egy hét. Csak egyetlen hét azóta, hogy az ujján megjelent az új, még idegen gyűrű. Korábban más volt: a hangja lágyabb, az érintései óvatosabbak, a szavai mézédesek. Most pedig úgy nézett rá és a gyerekre, mint egy fölösleges, idegesítő akadályra, amelytől meg akart szabadulni.

*

— Mindjárt megetetem, megnyugszik — suttogta alig mozduló ajkakkal. — Bocsáss meg, hogy zavarunk.

— Zavarunk?! — robbant fel. — Anyám már két napja nyugtatókat szed, ugrál a vérnyomása! Kimerülten jövök haza a munkából! Meddig tart még ez?! Én ezt nem bírom!

Fölé hajolt, széles vállával eltakarta az ablak fényét. Drága kávé illata és valami éles, idegen szag lengte körül — talán feszültség, talán puszta ingerültség. Annát fojtogatta a ragacsos, nehéz bűntudat, bár nem tudta, miért hibáztatja magát. Rosszul ringatta? Rosszul etette? Leó még csak három hónapos volt, a világot síráson, hasfájáson és az anyai karok iránti szükségleten keresztül ismerte meg. Hogyan lehet ezt egy felnőttnek elmagyarázni?

— Tamás… még csak egy kisbaba — kezdte, majd elhallgatott. A szavak tehetetlenek voltak.

— Kisbaba! Pontosan! — gúnyosan felnevetett, és ez a hang ijesztőbb volt bármilyen kiáltásnál. — A te kisbabád. És ebben a házban nem kívánatos. Érted? Elegem van. A visításból, a babaruhák szagából, abból, hogy mindig vele vagy elfoglalva. Most már család vagyunk. Férj és feleség. Azt hitted, bébiszitter leszek a gyerekednek?

Anna némán ringatta a fiát, a padlót bámulva. A szürke csíkos, hideg linóleumot az utolsó repedésig ismerte.

— Figyelj — Tamás hangja halkabb lett, ettől még veszélyesebb. — Van egy egyszerű, ésszerű megoldás. Add oda. Árvaházba vagy ideiglenes nevelésbe — mindegy. Ott gondoskodnak róla. Mi pedig elkezdünk normálisan élni. Mint az emberek. Te otthon maradsz, foglalkozol magaddal, tanfolyamokra jársz, én mindent biztosítok. De egy gyerekkel soha nem jutsz ki ebből a zsákutcából. Ő a horgonyod.

Felemelte a tekintetét, és nem ismerte fel az előtte álló embert. Semmi nem maradt abból az arcból, a szem körüli finom ráncokból, amelyeket egykor kedvesnek látott. Hiszen megesküdött. Akkor, a kórházban, amikor a kiégett lakás peremén ült Leóval a karjában, egy régi pulóverben. Megesküdött, hogy apa lesz, hogy mindent magára vállal, hogy családjuk lesz.

*

— Megígérted… — suttogta remegő hangon.

— Megígértem? — felnevetett, járkált a szobában, felkapta az asztalról a cigarettát. — Azt ígértem, hogy rólad gondoskodom. Rólad, Anna. A gyerek a te felelősséged. Neked kell megoldanod. Rajtam kívül nincs senkid. A lakás leégett, állami gondozásban nőttél fel, a barátaid is alig boldogulnak. Hová mész? Gyerekkel? A gyámügy gyorsan közbelép. Én mindent megadok neked. De nélküle.

Kiment, maga után hagyva a fenyegetés súlyos érzetét. Anna mozdulatlan maradt, míg Leó, a sírástól kimerülve, el nem szunyókált a vállán. A fejében kalapáltak a szavak: „Add oda. Árvaház. Probléma.” Megszorította apró kezét, az ujjacskákon kis gödröcskékkel. Önmagának egy darabját. Odaadni. Elárulni. Mint egy tárgyat.

És mégis úgy tűnt, nincs választás. Árvaház, aztán szakiskola, filléres munka, jövőtlen kapcsolatok… Márk. Jóképű, könnyelmű. Eltűnt, amikor megtudta a terhességet. Telefonon közölte, hogy ne reménykedjen — és nyoma veszett. Aztán a szülés, a támogatások, amelyek alig voltak elég tejre. Majd a tűz. Elektromos vezeték, mondták a szomszédok. A lakásból csak kormos falak maradtak. Ő és Leó akkor orvosnál voltak — így menekültek meg. Nem volt hol lakniuk. Ekkor jelent meg Tamás — Márk barátja. Pelenkákkal, bébiétellel, együttérző tekintettel. Azt mondta, mindig is felfigyelt rá, mindent elintéz.

És ő hitt. A kétségbeesés bármely kinyújtott kézbe kapaszkodik. Az anyakönyvi hivatalba úgy ment, mint kivégzésre, mégis reménnyel: talán lesz otthon, férj, apa a fiának.

Most minden összeomlott. Tamásnak nem család kellett. Ő kellett neki — múlt nélkül, gyerek nélkül, emlékek nélkül. Leó pedig élő emlékeztető volt arra, amit el akart törölni.

Aznap este Tamás ivott. Előbb sört, aztán töményet. Hangosabb, tolakodóbb lett. Benézett a gyerekszobába, olyan undorral nézte az alvó Leót, hogy Annának felfordult a gyomra.

*

— Elaludt? — motyogta. — Csak fel ne ébredjen. Legyen csend. Különben…

Nem ütötte meg. Még. De a fenyegetés már a levegőben lógott. Amikor végül elaludt a kanapén, nehéz légzéssel, Anna kifújta a levegőt és cselekedni kezdett.

Régóta készen állt. Már egy hónappal korábban összekészített egy táskát: pelenkák, tápszer, cumisüveg, víz, törlőkendők, váltóruha Leónak, a saját pulóvere, iratok és minden pénz, amit félre tudott tenni. A táska a szekrény mögött állt. Felkapta, meleg takaróba bugyolálta a fiát, felvette a régi, bélelt kabátot. Csendben kiment az előszobába, felvette a kulcsokat. A szíve úgy vert, hogy csengett a füle.

Kint november volt — nyirkos, hideg, esővel és olvadó hóval. A lámpák fénye megcsillant a vizes aszfalton. Anna a mellkasához szorította Leót és futni kezdett. El. Ettől a háztól, a félelemtől, a bezárt ajtóktól.

A lakótelep felé futott, a fény, az emberek felé. Fél óra múlva, teljesen kimerülten, egy zárt kioszk eresze alá húzódott. Reszkető kézzel elővette a telefonját. Kit hívjon? Szinte senkit. Maradt egy utolsó remény.

Tárcsázott egy számot, amit fejből tudott.

— Halló? — szólt bele egy álmos hang.

— Jozefina? Anna vagyok… Márk volt párja. Elnézést, hogy ilyen későn hívom… Nincs hová mennem.

— Anna? Mi történt? Hol vagy?

— Az utcán. A gyerekkel. A fiammal. Az ön… unokájával. Kérem… mehetek önhöz? Akár csak egy éjszakára…

*

Jozefina szinte azonnal ajtót nyitott, mintha mögötte állt volna és várt volna. Vastag kardigánt viselt, a haja hanyagul feltűzve, a tekintete éber volt, mégis élő. Szó nélkül beengedte Annát, átvette a táskát, és intett, hogy menjen beljebb.

— Gyere be. Ide. A gyereket még ne vetkőztesd le, melegedjen fel — mondta nyugodt, mély hangon, szemrehányás és sajnálat nélkül. Csak határozottság volt benne.

Anna érezte, hogy elgyengülnek a lábai. Leült a kanapé szélére, továbbra is szorosan tartva Leót, mintha attól félne, hogy még itt is elvehetik tőle. A lakásban tea és régi fa illata terjengett. Nem volt fényűző. De szilárd. Biztonságos.

— Útközben felébredt — suttogta Anna. — Próbáltam…

— Ne mentegetőzz — vágott közbe Jozefina, miközben feltette a vízforralót. — Él. Joga van sírni.

Ezek az egyszerű szavak átszakították a gátat. Anna hangtalanul sírni kezdett, az arcát a takaróba fúrva. A könnyei a babasapkára hullottak. Nem sírt a kioszk alatt. Nem sírt a lépcsőházban. Nem sírt futás közben. Itt — összetört.

Jozefina nem szólt semmit. Letett mellé egy csészét, betakarta a vállát, és kiment a másik szobába. Néhány perc múlva egy kis kisággyal tért vissza.

— Márké volt — mondta tompán. — Ebben aludt.

Anna összerezzent a név hallatán, de hallgatott. Óvatosan lefektette Leót. Felsóhajtott, megmozdult, majd újra elaludt.

— Mesélj — mondta Jozefina, leülve vele szemben.

Anna mindent elmondott. Díszítés nélkül. A tüzet. A segítséget. Az esküvőt. Az ultimátumot. Az „add oda” és „árvaház” szavakat. A pillanatot, amikor Tamás hangjából eltűnt az ember.

Jozefina összeszorított ajakkal hallgatta. Amikor Anna befejezte, súlyos csend ereszkedett a szobára.

— Mindig ilyen volt — szólalt meg végül. — Okos. Hideg. Tudott jónak látszani. De amikor valaki a saját kényelméért meg akar szabadulni egy gyerektől, az nem fáradtság. Az jellem.

— Azt hittem, megőrülök — suttogta Anna. — Hogy talán hálátlan vagyok. Hogy kellett volna…

— Nem — vágta el határozottan Jozefina. — El kellett menned. És elmentél.

*

Másnap Anna feszültség nélküli csendre ébredt. Leó a kiságyban aludt. Odakint egy szokványos, szürke nap volt. De hosszú idő óta először nem volt ijesztő.

Dél körül megszólalt a telefon.

— Hol vagy?! — Tamás hangja kemény volt, dühös. — Fel tudod fogni, mit tettél?!

Anna felvette. A hangja meglepően nyugodt volt.

— Elmentem. A gyerekkel.

— Nincs jogod hozzá! — szinte kiabált. — A feleségem vagy!

— Az voltam — felelte. — Már nem.

— Megbánod — morogta. — Mindent megteszek, hogy semmid se maradjon.

Anna a szunyókáló Leóra nézett. A konyhában Jozefina halkan csörömpölt a csészékkel.

— Én már voltam semmi nélkül — mondta Anna. — És túléltem. Most pedig mindenem megvan.

Letette.

Egy héttel később Jozefina segített ügyvédet találni. Kiderült, hogy Tamásnak a fenyegetésen kívül semmije sincs. Egy hónap múlva Anna beadta a válókeresetet. Botrány nélkül. Találkozások nélkül. Ügyvédeken keresztül.

Eltelt fél év.

Anna dolgozott. Egy kis szobát bérelt a közelben. Leó nőtt, mosolygott, felé nyújtotta a karját. Néha nehéz volt. Néha ijesztő. De egyszer sem szégyenletes.

Egy nap a szupermarketben meglátta Tamást. Egyedül volt. Fáradt. Üres tekintettel. Felismerte Annát, közelebb akart menni — majd megállt. Anna elment mellette, nem gyorsítva a léptein.

Este üzenetet írt Jozefinának:
„Köszönöm, hogy azon az éjszakán ajtót nyitott.”

A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Csak azt tettem, amit egy nagymamának tennie kell.”

Anna elmosolyodott, és még szorosabban magához ölelte a fiát.