— Halló, tessék. — Anna sietve vette fel az ismeretlen vezetékes számot, miközben begombolta a kabátját, és igyekezett el nem ejteni a táskáját.

— Popescu Anna Mária? A Második Városi Kórházból hívjuk. Az exférje, Martin Popescu közlekedési balesetet szenvedett. Szükségünk lenne az egészségbiztosítási kártyájára. Azt mondta, önnel vegyük fel a kapcsolatot. El tudja hozni? — hangzott a száraz, érzelemmentes női hang a vonal másik végén.

— Tessék? Mikor? És miért ex?! Martin a férjem! — mondta Anna egyszerre döbbenten és aggódva, miközben érezte, ahogy valami összeszorul a mellkasában.

— Ezt én nem tudom, maguk majd elrendezik… Ma el tudja hozni a dokumentumokat? — kérdezte újra a nő ugyanazzal a közömbös hangon.

— Igen, persze, indulok… — felelte Anna, majd elköszönés nélkül bontotta a vonalat.

A szíve túl gyorsan vert. Az iratok fiókjához rohant, megtalálta a férje egészségbiztosítási kártyáját — azt a férfit, akit még aznap reggel indított útnak „üzleti útra” —, gépiesen összeszedett még néhány dolgot: vizet, töltőt, egy meleg pulóvert, majd szinte kirohant a lakásból, anélkül hogy igazán felfogta volna, mi történik.

A lépcsőházban összefutott a lányával, Sofiával.

— Anya, hová mész? — kérdezte meglepetten a lány.

— Sofi, el kell intéznem pár dolgot. Az ebéd a hűtőben van, melegítsd meg magadnak — döntött úgy Anna, hogy egyelőre nem mondja el, hogy az apja kórházba került.

— Milyen sürgős dolgok? Etethettél volna… Ma még tornám is van — mondta a tizennégy éves Sofía kissé sértődötten.

— Sofi, már tizennégy éves vagy, tudsz magadra vigyázni. Most tényleg nincs időm — felelte Anna, és sietve elindult lefelé.

Ahogy kilépett az épületből, ingerülten gondolt arra, hogy taxit kellett volna hívnia előre. Közel tíz percet kellett várnia a ház előtt, idegesen figyelve a telefonját, mire végre megérkezett az autó.

*

Útközben a kórház felé újra és újra a nővér szavai visszhangoztak a fejében.

— Exférj… — mormolta. — Teljes képtelenség. Micsoda furcsa nő…

A sofőr a visszapillantó tükörben rápillantott, de nem szólt semmit.

Anna gyorsan felszaladt a kórház lépcsőin, belépett az előcsarnokba, és azonnal az ügyeletes nővérhez fordult. Kiderült, hogy Martin több csonttörést és belső sérüléseket szenvedett. A következő heteket kórteremben kellett töltenie, megfigyelés alatt.

De ez még nem volt a legrosszabb hír.

Egy közlekedési rendőr, aki a kórházba érkezett, közölte Annával, hogy a baleset idején Martin nem volt egyedül az autóban, hanem egy nővel utazott. Ő könnyebben sérült meg, de szintén ugyanabban a kórházban feküdt.

Anna úgy érezte, mintha valami darabokra tört volna benne.

Belépett a kórterembe, letette a hozott dolgokat az éjjeliszekrényre. Martin figyelmesen ránézett. A feje be volt kötözve, az arcán zúzódások és horzsolások voltak. Nézte Annát, aki az ágya mellett állt, de nem merte megszólítani elsőként.

— És hová siettél ennyire munkaidő közepén, Martin? — kérdezte Anna enyhe iróniával, miközben belül igazi vihar tombolt benne, és legszívesebben sírt volna.

— Anna, én… — kezdte.

— Gyógyulj meg — szakította félbe hidegen. — Férjecském…

Hirtelen megfordult, és kilépett a kórteremből.

Ahogy kinyitotta az ajtót, a folyosón majdnem összeütközött egy fiatal nővel. Körülbelül tíz évvel volt fiatalabb Annánál. Az arcán és a kezén lévő horzsolásokból azonnal világos lett: ő volt az a nő, aki Martinnal utazott.

Anna egy pillanat alatt megértett mindent: a szerető.

Egy másodpercre mindketten megdermedtek. Anna legszívesebben kiabált volna, mondott volna valami kegyetlent, kiengedte volna az összes felgyülemlett fájdalmát. De ehelyett lassan kiegyenesedett, büszkén felemelte a fejét, és szó nélkül elment mellette.

A szőke nő pedig legszívesebben elsüllyedt volna — csak hogy elkerülje annak a nőnek a tekintetét, akitől elvette a férjét…

*

Anna kilépett a kórházból, szinte észre sem véve, ahogy a hideg levegő az arcába csap. Gyorsan ment, szinte futott, mintha ha megállna, darabokra hullana. Csak a kapunál lassított, a korlátnak támaszkodott, és lehunyta a szemét.

Nyugalom. Nem itt. Nem most — mondta magának.

A telefonja megrezzent a zsebében. Martin.

Néhány másodpercig nézte a kijelzőt, majd felvette.

— Anna, kérlek… — a hangja gyenge, megtört volt. — Hadd magyarázzam el.

— Pontosan mit akarsz megmagyarázni? — kérdezte Anna nyugodtan, meglepődve a saját hangján. — Hogy exférjnek neveztek? Vagy hogy egy másik nővel ültél az autóban?

Csend lett. Túl hosszú.

— Anna… — sóhajtott végül. — Már rég nem éltünk úgy, mint férj és feleség. Nem akartalak megbántani.

Anna lehunyta a szemét.

— De inkább hazudtál — mondta halkan. — Minden egyes nap. A szemembe néztél, megcsókoltad a lányodat iskola előtt, aztán elmentél… hozzá.

— Nem tartott sokáig — mondta sietve. — Be akartam fejezni. Csak nem volt időm.

— Persze — mosolyodott el Anna keserűen. — Mindig is a „nem volt időm” mestere voltál.

Bontotta a hívást, és kikapcsolta a telefonját.

*

Aznap este otthon Anna elmondta az igazat Sofiának — részletek nélkül, szépítés nélkül, de őszintén.

— Apa balesetet szenvedett — mondta. — És… külön fogunk élni tőle.

A lány sokáig hallgatott, majd váratlanul szorosan átölelte az anyját.

— Már régóta láttam, hogy szomorú vagy, anya — suttogta. — Csak nem kérdeztem.

Ezek a szavak jobban fájtak, mint bármilyen vád.

Másnap Anna visszatért a kórházba — ezúttal nem táskával, hanem iratokkal. Beszélt az orvosokkal, egy ügyvéddel, a biztosítóval. Mindent nyugodtan, határozottan intézett, mintha benne egy új, hideg mechanizmus indult volna be.

Amikor belépett a kórterembe, Martin reménykedve nézett rá.

— Beadtam a kérelmet — mondta Anna, le sem ülve. — A válópert.

— Anna… — elsápadt. — Nem dönthetsz el mindent csak így.

— De igen — felelte. — És már eldöntöttem.

— És Sofia?

*

— Sofia tudni fogja az igazat — mondta Anna határozottan. — És olyan otthonban fog élni, ahol nem tanítanak hazugságra.

Martin lehunyta a szemét. Először tűnt igazán megtörtnek.

A folyosón Anna újra meglátta azt a nőt. Az ablaknál állt, idegesen szorongatva a táskája pántját.

— Anna… — kezdte bizonytalanul. — Nem tudtam, hogy családja van. Azt mondta, hogy már régóta külön élnek.

Anna figyelmesen nézett rá — harag nélkül, gyűlölet nélkül. Csak fáradtan.

— Sok mindent mondott — felelte nyugodtan. — De ez már nem az én problémám.

Anna felemelt fejjel hagyta el a kórházat — először nagyon hosszú idő óta.

Egy hónappal később Anna és Sofia elköltöztek. Az új lakás kisebb volt, de világosabb. Reggelente kávé és friss kenyér illata lengte be, esténként pedig csend — hazugságok nélkül.

Néha Anna eszébe jutott az a telefonhívás a kórházból.
Az a hideg hang:

„Az exférje…”

És most már biztosan tudta: néha az igazság hamarabb érkezik, mint ahogy készen állnánk rá — de éppen ez ment meg bennünket egy még nagyobb fájdalomtól.