— Tudod, Klára, mi lenne a legjobb ajándék erre az újévre? — László rá sem nézett, miközben kimondta. Töltött magának egy pohár pezsgőt, és hátradőlt a széken. — Ha nem léteznél. Komolyan. Felébrednék reggel… és te nem lennél. Egyáltalán.

Klára a tűzhely mellett állt. A fasírtokat forgatta a serpenyőben. Egyet. Kettőt. Hármat. Az olaj sercegett, mintha minden másodpercet hangsúlyozna. Nem fordult meg.

— Hallasz engem, vagy megint a saját világodban vagy? — a hangja hangosabb, élesebb lett.

— Hallak — felelte nyugodtan. — Menj, igyál. Tíz perc van éjfélig.

László felhorkant, majd felállt. Klára hallotta, ahogy a nappaliban csörömpöl a poharakkal, nekiütközve a bútoroknak. A televízió bömbölni kezdett teljes hangerőn. Ő lekapcsolta a tűzhelyet, megtörölte a kezét egy konyharuhában. Az asztalon ott feküdt a gondosan összeállított iratmappa, amit már reggel előkészített. Klára felvette, felment a hálószobába, és lefeküdt az ágyra, anélkül hogy levetkőzött volna. A keze nem remegett. Lent László kiabált, nevetett magában, koccintott az ürességgel.

Amikor az óra elütötte az éjfélt, Klára lehunyta a szemét. Holnap egy másik életben ébred majd. Abban, amelyet hét éven át készített elő neki — türelmesen, csendben, lépésről lépésre.

Minden a garázzsal kezdődött.

Fél évvel azután a végzetes közúti baleset után Klára végre rászánta magát, hogy átnézze apja holmiját. Korábban nem tudta megtenni — minden doboz túl nehéznek tűnt. László állandóan sürgette: ki kell üríteni a helyiséget, kiadni valakinek, minek álljon üresen. Ezt hajtogatta minden este — vacsoránál, a tévé előtt, félvállról. Úgy beszélt, hogy rá sem nézett.

*

A garázsban Klára egy jegyzetfüzetet talált a munkapad alatt. Elhasználódott, repedezett bőrborítóval. Az apja mindent feljegyzett benne: milyen iratokat írt alá, dátumokat, számokat, összegeket. Ahogy lapozta, az ujjai egyre hidegebbek lettek. Ott volt a bejegyzés — a vállalkozás átadása Lászlónak. Dátum: egy héttel az esküvőjük előtt. Mellette rövid megjegyzés apja kézírásával: „Tudtom nélkül. Ellenőrizni.”

Klára lassan leült a betonpadlóra. A garázs hideg volt, gumi- és por szag lengte be. Sokáig ült mozdulatlanul, mintha attól félt volna, hogy megzavarja a saját gondolatait. Aztán felállt, a jegyzetfüzetet a kabátja alá rejtette, és hazament.

László az ajtóban fogadta.

— Három órája eltűntél. A vacsorát gondolom, majd én melegítem meg? Vagy azt hiszed, a szolgád vagyok?

— Mindjárt megmelegítem — mondta Klára, és szó nélkül elment mellette a konyhába.

— És különben is, hagyd már azt a garázst. Nincs ott semmi keresnivaló. Az apád, nyugodjon békében, jó ember volt, de borzalmas rendetlenséget hagyott maga után…

Még beszélt — ahogy mindig: ingerülten, magabiztosan. Klára pedig már tudta: volt mit keresni. És ez a „rendetlenség” egy nap elsöpri majd az önbizalmát egészen az utolsó számjegyig a banki alkalmazásban.

Mert néha nem az a legfélelmetesebb, ha elveszítesz egy embert.
Hanem az, amikor felébredsz, és rájössz: minden, amit a sajátodnak hittél… már nem a tiéd.

*

Klára a csenddel kezdte.

Nem vitatkozott többé. Nem kérdezte, hol járt. Nem rezzent össze, amikor felemelte a hangját. László hamar megszokta ezt — a kényelmes, szinte láthatatlan nőt maga mellett. A csendet engedelmességnek hitte, a fáradtságot gyengeségnek.

Ő viszont tényeket gyűjtött.

Apja jegyzetfüzete nem volt az egyetlen. Egy ismerős közjegyző segítségével Klára diszkréten hozzáfért az irattárakhoz. Szerződések, meghatalmazások, mellékletek. László számos aláírása olyan dátumok mellett szerepelt, amikor az apja már kórházban feküdt. Néhány pedig egyáltalán nem is tőle származott. Túl szabályos volt. Túl magabiztos.

Éjszakánként a konyhaasztalnál ült, miközben László horkolt a hálószobában. Számokat hasonlított össze, másolatokat készített, mindent ugyanabba a mappába tett. Néha lehunyta a szemét, és látta az apját — élve, szigorúan, figyelmesen. Soha nem bízott meg senkiben ellenőrzés nélkül. Még azokban sem, akiket családnak nevezett.

László eközben kivirágzott. Új autót vett, egyre gyakrabban tűnt el „üzleti ügyekben”. Partnerekről beszélt, terjeszkedésről, arról, hogy hamarosan „igazán élni fognak”. Klára hallgatta, bólogatott. Néha még mosolygott is.

Őszre minden készen állt. De várt.

Azt akarta, hogy ő maga mondja ki.
Hogy hangosan kimondja: Klára felesleges.

*

És kimondta. Szilveszter éjjel.

Reggel László későn ébredt. A feje lüktetett, a szája kiszáradt. Ösztönösen a telefonja után nyúlt — és megdermedt. Túl sok nem fogadott hívás. A bank. A könyvelő. Valaki más.

— Klára! — kiáltotta fel sem kelve. — Hol van a másik telefonom?

Csend.

Kiment a nappaliba. Üres volt. Az asztalon ott feküdt a gondosan elrendezett mappa. Ugyanaz. Mellette az autókulcs és egy rövid cetli.

„Olyan életre akartál ébredni, amelyben nem vagyok benne. Gratulálok. Ez az.”

Leült. Aztán felugrott, és lapozni kezdte az iratokat. Oldalról oldalra változott az arca — ingerültségből értetlenség, értetlenségből félelem lett.

Meghatalmazás visszavonása. Szerződés megtámadása. Számlák befagyasztása. Ideiglenes vagyonkezelés. Az ő aláírásai — hamisítva. A szakértői vizsgálat már folyamatban. A bejelentés egy hónappal korábban megtörtént.

A telefon újra megcsörrent.

— László, tudod, hogy a számlák zárolva vannak? — a könyvelő hangja remegett. — És a partnerek… visszalépnek. Jogi kockázatokról beszélnek.

Nem válaszolt. Csak a falat bámulta.

Két órával később egy üres iroda előtt állt. Az irodája le volt zárva. Az ajtón értesítés lógott. Az őr — ugyanaz, akit egy évvel korábban ő maga vett fel — zavart együttérzéssel nézett rá.

— Sajnálom, László. Parancs van rá.

Aznap este megértette a lényeget: ez nem indulat volt. Nem hisztéria. Ez egy háború volt, amelyet jóval az első lövés előtt megnyertek.

*

Klára eközben vonaton utazott. Az ablak mögött lassan suhantak el a hóval borított mezők. Egy egyirányú jegyet tartott a kezében, és hosszú évek után először nem ürességet érzett — hanem könnyedséget.

Megrezdült a telefonja. Üzenet Lászlótól. Hosszú. Először düh, aztán fenyegetések, végül könyörgés. Nem olvasta végig. Törölte.

Egy héttel később aláírta az utolsó iratokat. A vállalkozás hivatalosan visszakerült az örökségi vagyonba. A pénz ellenőrzés alá került. Minden tiszta volt. Törvényes. Botrány nélkül.

Klára kibérelt egy kis lakást a tenger közelében. Tanácsadóként helyezkedett el — nyugodtan, feszültség nélkül. Esténként a sétányon sétált, és újra megtanult félelem nélkül lélegezni.

Néha az apjáról álmodott. Nem mondott semmit — csak bólintott.

Lászlóról véletlenül hallott. Közös ismerősök suttogtak: adósságok, perek, eladott autó. Próbált újrakezdeni, de tőke és hírnév nélkül ez nehezebbnek bizonyult, mint gondolta.

Egy ritka álmatlan éjszakán Klára rájött, hogy már nem érez haragot.
Sem iránta. Sem önmaga iránt.

Pontosan azt az ajándékot kapta, amit megérdemelt.

Ő pedig… azt, amit saját maga kért.